Szent István remekműve
A magyar államalapításnak önmagán túlmutató célja volt és van.
2020. augusztus 20. 09:58

Amikor Szent István remekművéről, a keresztyén magyar államról beszélünk, valójában az egyedülálló, de általános magyar civilizációs csodáról beszélünk. Nem pusztán azért, mert a történeti források csekély mivolta miatt nehéz szétválasztani, mi kötődik hozzá vagy apjához, Géza fejedelemhez, hanem azért is, mert alkotásának jelentősége nyilvánvalóan túlmutat önmagán. Nagyon tömören összefoglalva e jelentőség abban áll, hogy mi, magyarok – még mindig – itt vagyunk, hogy mi maradunk. Bármennyire is közhelyesnek vagy elcsépeltnek tűnik, nem lehet elég sokszor rámutatni arra az ezer év távlatából valóban hihetetlennek tűnő, de mégis valós tényre, hogy a magyarság sziklaszilárd kőként áll folyamatosan – és legtöbb esetben egymagában.

Ha jobban belegondolunk, csoda, de minimum egyféle varázslatos valóság ez a javából. Egy kicsi, pár százezer fős, lényegesen nagyobb sztyeppei hordák elől Európába vonuló törzsszövetség valamikor a IX. század derekán – egyesek szerint még korábban – elfoglalta más, azóta eltűnt és rég elfeledett népek szállásterületét, a Kárpát-medencét, amely már akkor és a későb­biekben is nyugat, kelet és dél ütközőzónája volt. Tájidegen csoport voltunk – és talán némileg vagyunk ma is – a latin, germán és szláv népek gyűrűjében. Kultúránk, nyelvünk, viselkedési szokásaink elütöttek a nálunk hatalmasabbakétól – és bár természetesen a keresztyénség felvétele nem pusztán egy magatartási kódexváltás volt, hanem az Úr igéjének meghallása, évszázadokon át ott viaskodott (és talán ott vias­kodik ma is) bennünk a Nyugatra jámbor hűséggel tekintő laikus barát és a keleti kaganátusokkal hol szövetkező, hol azokat megtámadó nomád harcos.

De ezen, a korai időkben fizikai formát öltő, majd később inkább belső, szellemi viaskodás, a történelmünkön végighúzódó dilemmás kettősség épphogy része a magyar csodának és nem az ellen szól. Ahogy Tormay Cécile főművének, Az ősi küldöttnek hőse, a keresztyénség és a táltosok hite között vívódó, majd a kereszthez megtérő Ung vitéz mondja: „A bátorságot és a hadifegyvereket Ázsiából hozták a mi pogány eleink. Sose tagadjátok és feledjétek őket! A harc feletti harcra pedig a szent királyok és térítő nagy papjai örökségül hagyták reá­tok az Úrnak tanítását, mellyel mindig akkor győz majd népünk, amikor elvesztek a csaták fegyverei.”

Lehet, éppen „Nyugat és Kelet lelkének tragikus összeütközése” formált minket olyanná, hogy hozzáedződtünk a megpróbáltatásokhoz. Ahogy sok-sok évszázaddal később Szent II. János Pál pápa írta: „megtörténik, hogy a rossz olykor valamilyen mértékben hasznossá válik, amennyiben alkalmat teremt a jó színre lépésére”. Igen, a különálló minőségünkkel együtt járó relatív kulturális elzártság, pontosabban az abból fakadó, a létünkért vívott folyamatos és ádáz „harc feletti” harcképesség talán a legnagyobb, örökül hagyott adománya István királynak. Mert nem pusztán az államalapításról vagy „csak” a keresztyénség felvételéről van itt nyilván szó, hanem egy olyan intézményi, kulturális szervező- és összetartó erőről, amely lehetővé tette, hogy a magyarság beolvasszon, de sose olvadjon be.

Szent István remekművének mai nap is kézzelfogható valósága az, hogy az egykoron vérségi-rokonsági alapokon nyugvó csoportidentitásból szervesen egy átfogó kulturális identitással bíró közösség, nemzet jött létre, amelynek érzelmi és lelki összetartozás-tudata a lojalitáson, a hűségen alapul. Ahogy szintén sok évszázaddal István után Edmund Burke mondta, „a nemzet az élők, a már holtak és a még meg nem születettek közötti társas viszony”.

Ebben a „társas viszonyrendszerben” mindig tisztában voltunk igazságunkkal – ami persze lehet, hogy szubjektív volt, de mindig megmaradásunkat célozta. Bár egykori önálló, nagy erőnk a történelem során sokszor – és talán hosszú idők óta – elenyészett, teljesen a földbe tiporni, végleg a sötétség homályába taszítani Szent István remekművét senkinek sem állt hatalmában. A tatárjárás korában, Muhinál, Mohácsnál, a Habsburgok uralma alatt, Világosnál, Tria­nonnál, a náci megszállás vagy a kommunisták rémuralma alatt nemcsak arról volt szó, hogy elveszítettük vagy elveszítjük-e szuverenitásunkat, államiságunkat, de arról is, hogy a magyarság mint kultúraszervező erő eltűnik a néma mélységbe – oda, ahová az egykoron tündöklő birodalmak népeit a történelem már levetett.

De nem így történt. Az, hogy ma is itt vagyunk, hogy emlékezünk az államalapítóról, hogy magyar nyelven szólunk és írunk, hogy magyar szemmel látunk, magyar szívvel és lélekkel érzünk és magyar ésszel gondolkodunk 2020-ban is, azt mutatja, hogy üdvtörténetből induló szenvedéstörténetünk nem volt hiábavaló. Célja volt, céllal maradtunk meg. Ez a cél pedig – ahogy Szent István korában is volt –, hogy együtt tegyük naggyá a Kárpát-medencét. Teljesen egyértelmű, és ezt kell megértenünk, hogy a történelmünk nem ért véget sem Mohácsnál, sem Világosnál, sem Trianonnál, és a mögöttünk álló több mint ezer év büszkeségével látnunk kell, hogy felelősségünk túlmutat a saját magunk sorsán.

Sok száz éve már ugyanis, hogy a Kárpát-medence népeit kijátsszák egymás ellen a hol innen, hol onnan támadó külső birodalmak – sőt nem egy esetben belső összeesküvések ugrasztották egymás ellen azokat, akiknek egyébként közös a bölcsője, közös az élete és közös a sírja is. Akiket megvezettek a vértelen szépelgők trükkjei, és Szent István művére rontottak, sokszor azt kapták jutalmul, amit mi büntetésül. A múltat tudva, ismerve, soha el nem felejtve és abból identitást merítve kell felülemelkednünk az erőgyűjtést akadályozó béklyókon – mert igazságunk erő nélkül keveset ér. A minket körülölelő, sőt a lassan a felettünk lebegő impériumok fenyegetései hasonlók, mint az elmúlt ezer év során, amelyhez most egy kíméletlen szellemi-ideológiai terror is társul.

De nem lehetnek elérhetetlen ábránd­jaink: csak a saját küldetésünkre, csak a velünk élő népekkel közös célunkra és sorsunkra, a Kárpát-medence és Közép-Európa naggyá tételére koncentrálhatunk. Az igazság a mi, magyar oldalunkon áll, miként a múltban is, de most jöhet el az a „geopolitikai pillanat”, hogy erő is társuljon hozzá – ahogy erő társult Szent Istvánhoz, amikor létrehozta a soknemzetiségű, de Magyar Királyságot. Amint azt II. Szilveszter pápa elismerte: „Én magam apostoli vagyok, ő viszont méltán apostola Krisztusnak, hiszen általa Krisztus magának ily nagy népet térített meg”.

Szánthó Miklós

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója

Magyar Nemzet
  • Az egyezmény, aminek nyomán marhavagonokba zártak 76 ezer magyart
    Embereket nem lehet marhacsordaként az egyik országból a másikba átterelni – idézi Lloyd George egykori brit miniszterelnök kijelentését Ligeti Dávid. Mégis megtörtént: a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár történészével a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezményről beszéltünk.
  • Sztálin nem indul az előválasztáson
    A komoly jelöltek még kivárnak, és lebegtetik indulásukat. A szándékaikról szóló találgatás a legjobb nekik, mivel addig is róluk beszélnek.
  • Mindenki regisztráljon a vakcináért
    A kormányfő mindenkit arra kért pénteken a Kossuth rádió Jó reggelt, Magyarország! című műsorában, hogy regisztráljon a koronavírus elleni vakcináért. Így húsvétra az összes jelentkező megkaphatja az első adagját, és ezzel pedig Magyarországon lesz messze a legmagasabb az átoltottság az unióban - tette hozzá Orbán Viktor.
MTI Hírfelhasználó