Ne legyünk kicsinyhitűek!
A Jobbikkal összeálló baloldal oktat ki bárkit bármiből?
A balliberális oldal gátlástalan módon tényleg bárkivel összefog a hatalomért.
2020. szeptember 9. 09:49

„Értsük meg az elmúlt tíz év változásának mélységeit. Ne ijedjünk meg attól, amit látunk: mi vagyunk azok, akikre vártunk. Igen, mi vagyunk azok, akik megfordítják Magyarország sorsát” – mondta Orbán Viktor ­június 6-i sátoraljaújhelyi beszédében, melyből az Alapjogokért Központ Igazság, erő, felemelkedés – együtt tesszük naggyá a Kárpát-medencét című kampánya is inspirálódott. És bizony, nem szabad megijedni, nem szabad kicsinyhitűnek lenni akkor sem, amikor az embert támadják. Persze, a politika, a közélet ilyen műfaj, ezzel jár. Ezért sem ért hidegzuhanyként az, hogy a balliberális oldal, az elit krémje nekilendült, és lejárató derbit indított a kampányunk ellen. Ezzel persze kalkuláltam, kalkuláltunk, arra számítva, hogy az ellenséges reakciók majd elmondják, hogy ez egy „blődség”, „giccses”, túl pátoszos, nemzetieskedő és hasonlók.

Az viszont kissé meglepett, hogy a kritikaáradat alapvetően más vonalon indult be. A saját magyarságukat érzékelhetően nehezen megélni tudók ugyanis azzal jöttek elő, hogy a kampány „felháborítóan militáns”, „agresszív”, egyféle „háborús uszítás”. Történt ugyanis, hogy a Nemzeti Sport szeptember 4-i számában megjelent egy, a kampányhoz kapcsolódó hirdetés, mely a projekt alapját képező kisfilm egy jelenetét felhasználva első világháborús magyar honvédek kitörését ábrázolja, természetesen a fent említett szlogennel. Na ekkor indult be a magukat vértelen szépelgőknek tettetők műhisztériája, hetet-havat összehordva – még a „klerikálfasiszta” minősítés is leíratott valahol.

De őszintén szólva a lelkem mélyén még örülök is ennek a kis patáliának (amely persze valójában nem több, mint vihar egy kanál vízben), hiszen mint minden szemléletformáló kampánynak – a mienk az, és nem egy történelmi dokumentarista sorozat –, van egy belső kommunikációs célja is, hogy a figyelmet valamire ráirányítsa. A kampány kísérőelemeinek – a nyomtatott és online sajtóban futó hirdetéseknek, közterületi plakátoknak – pedig értelemszerűen jelen esetben az a célja, hogy minél több ember figyelmét felhívja az említett kisfilmre, mely a magyarság daliás időit és sorscsapásait is felelevenítve éppen arra fut ki, hogy tudva, el nem felejtve, de felülemelkedve a múlt sérelmein össze kell fognunk a körülöttünk, velünk élő népekkel, hogy gazdasági-politikai potenciált alkotva együtt tegyük naggyá – igen, saját magunkat.

Hogy mindez mennyiben „militáns” – úgy, hogy a filmben a magyarság történetét egy kiránduló család nagypapája családtörténeteként narrálja –, ahhoz álljon itt a kampány lényegi, tömör összefoglalása: „Látjuk, hogy a magyarság gravitációs ereje egyre nagyobb, felelősségünk pedig túlmutat a saját magunk sorsán. Most világosodik meg minden, minden értelmet nyer: a szenvedéstörténet nem volt hiábavaló, célja volt, céllal maradtunk meg. Megértjük, hogy mi magunk vagyunk a legendás felmentő sereg, akikre vártunk.

A mi felelősségünk, hogy a velünk élő népekkel tegyük újra naggyá a Kárpát-medencét. Hogy megvédjük magunkat és együtt emelkedjünk fel; hogy együtt építsük a közös jövőt és az új korszakot. Ott vagyunk a győzelem kapujában, és a következő nemzedék feladata a döntő ütközet megvívása – hogy Szent István koronájának minden ékköve újra ragyoghasson.”

Persze a „militáns”, „agresszív” jelleg az egyes politikai regiszterekben másképp értelmeződik. Ha az ember a valóság talaján közelít a politikum világához, akkor akár a napi eseményeket, akár a történelmi horizontot szemlélve eltagadhatatlan, hogy a politika bizony egy konfliktusos műfaj. Ha úgy tetszik, harcos, maszkulin. Küzdelmet és igen, olykor agressziót kíván, ha az adott fél saját érdekét meg akarja valósítani, keresztül akarja vinni, érvényre kívánja juttatni – és ez hol kommunikációs, hol gazdasági, hol pedig katonai formában ölt testet. A katonai agresszió nem jó, de ettől függetlenül a politikát – mint hatalmi küzdelmek szcénáját – az egymással történő viaskodás ilyen vagy olyan alakban, de áthatja. Ilyen a magyar történelem is: szép és szomorú eseményekkel tarkított, egyben küzdelmes, kemény.

A progresszió hatalmas és álságos hazugsága az, hogy a politika lényegi természetét fentiekkel szemben a „konszenzuskereséssel” és a „kompromisszumkészséggel” próbálja meg leírni, egyben infantilizálja, valamint feminizálja a politikát – mindenki értse ezt jól: a női princípiumokat (gyengédség, megértés, tolerancia, elfogadás, nyitottság) állítja be elfogadható politikai erényekként. Ez azonban nem így van, és sosem volt így: és látható, hogy valójában ezt a szándékoltan naiv politika- és hatalomértelmezést a balliberális oldal sem tartja magára nézve kötelező érvényűnek.

Ugyanis bár fennen hirdetik, hogy a „civilizált politikának” az „uniós értékek” meg a „nemzetközi standardok” szerint agresszió, megfélemlítés nélkül, egyetértéses, „diszkurzív”, mi több, békés alapon kell érvényre jutnia, saját innovációik megvalósítása érdekében bátran élnek a „civilizálatlannak” minősített eszköztárral. Miközben az első világháborús katonákat vagy éppen az ’56-os pesti srácokat ábrázoló plakátokat „militáns agressziónak” címkézik, eközben világszerte ünneplik és bölcs fejbólogatásokkal láttamozzák, hogy a feketék felszabadítási mozgalmának (BLM) meg az antifasizmus jegyé­ben fél Nyugat-Európa és jóformán a komplett USA (na jó, a nagyvárosok) lángba borulnak. Hogy a vandál csőcselék boltokat gyújt fel, szobrokat dönt le, éttermek teraszán vacsorázókat félemlít meg és sorozatos utcai lincseléseket hajt végre – ez persze rendben van, hiszen ez az agresszió erkölcsileg legitimált (lásd a fehér felsőbbrendűség által dominált múlt, illetve a rendszerszintű rassziz­mus elleni lázadás).

És hogy ne menjek bele a fenti logikával kísérteties hasonlóságot mutató bolsevik élcsapatok ideológiai érvelésébe (tudniillik az osztályharc elméletébe), mondok más példát. Hazait. Azt mondják, hogy az Isonzónál vagy Piavénál harcoló magyar honvédek megjelenítése „félelemkeltő” (akkor egyébként bizonyára azt a számtalan első világháborús, harcoló bakát ábrázoló emlékművet országszerte ez esetben gyorsan le kell bontani). De elmondjam, valójában mi a félelemkeltő? Az, hogy a magáról pacifizmust, békepolitizálást, antirasszizmust és egyéb szépeket sugalló baloldal egységesen beállt egy antiszemita politikus mögé. Igen, ugye a Budapestet „Judapestnek” nevező, az izraeli turistákat „tetűcsúszdásoknak” tituláló, valamint „zsidó uzsorabanktőkéről” értekező Bíró László a Párbeszéd, az MSZP, a DK, a Momentum és az LMP közös jelöltje az október 11-i időközi választáson. (És akkor most már csak a viszonylagos elcsépeltség miatt nem jövök elő a jelenlegi jobbikos EP-képviselő, Gyöngyösi Márton pár évvel ezelőtti parlamenti zsidólistázásával.)

Nem az a félelemkeltő, kérem szépen, hogy a magyarság nagy eseményeit bemutató kisfilm vagy hirdetéssorozat a történelmünkhöz tartozó és a hazáért küzdő magyar honvédeket „heroizál” – nem teszi ezt, de tehetné –, hanem az, hogy azok beszélnek ilyenkor feltartott mutatóujjal a „legrosszabb vészkorszakról”, akik gátlástalan módon tényleg összefognak bárkivel a hatalomért. Most érdemes viszont nekünk is figyelmeztetni: azzal, hogy a balliberális oldal egy ágyban hempereg a Jobbikkal, végérvényesen elvesztette az erkölcsi alapját arra, hogy bárkit kioktasson. Bármiből.

Szánthó Miklós

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója


 
Magyar Nemzet
  • A gyurcsányi „semmi”
    „A Világgazdaság korábban megírta, Gyurcsány Ferenc az elmúlt négy évben összesen kétmilliárdnyi osztalékot vett fel céges érdekeltségeiből. 2016-ban 1.179 millió forintot, 2017-ben 228 millió forintot, 2018-ban 298 millió forintot, 2019-ben pedig 238 millió forintot” – adta tudtul a média az idén februárban. És ez „csak” az osztalék.
  • Iskolai menza: változás a járvány miatt
    A járvány egészségügyi kockázatának csökkentése érdekében minden iskola több területre kiterjedő ajánlást kapott, amelynek fontos része az iskolai étkeztetésre vonatkozó javaslatsor is.
  • Költő a szavakkal festett képekről
    Amióta az eszemet tudom, mindig versbe voltam zárva. Úgy szoktam megfogalmazni, hogy körülöttem az élet prózában zajlik, de én versben gondolkodom. A költő számára más életfilozófiát jelölt ki a Teremtő.
  • Németország meghívót küldött a migránsoknak 2015-ben
    A német politika és sajtó "meghívót küldött" a migránsoknak 2015-ben, pedig egy ilyen döntést egyedül nem hozhatott volna meg - mondta Kovács Zoltán nemzetközi kommunikációért és kapcsolatokért felelős államtitkár a XXI. Század Intézet által kedden rendezett, a Facebookon követhető beszélgetésen.
MTI Hírfelhasználó