Meseország - Vélemények a botrányos mesekönyvről - 1.
Sorozatunkban összegyűjtöttük a Meseország mindenkié címmel megjelent, provokáló mesekönyvről szóló írásokat.
2020. október 16. 19:09

Mese a szivárványos jövőről

Egy érzékenyítő könyvecske a nyílt társadalom szolgálatában.

„Eleget láttam a jövőből, tudod, milyen?
Egy 47 éves szűz ül a drapp színű pizsamájában,
banán-brokkoli turmixot iszogat,
és közben azt énekli, hogy férfiasan tökéletes!”
(Edgar Friendly A pusztító című filmben)

Ha esetleg nem volna világos, érdemes tisztázni: az elmúlt hetekben megjelent érzékenyítő mesekönyv kapcsán kialakult vita nem arról szól, hogy valaki anti- vagy szimpátiával viseltetik-e a homoszexuálisok iránt. Nem, a kérdés arról szól, hogy jó-e, üdvös-e, ha a homoszexualitást egyféle trendi életmódszabadságként állítják be, akként reklámozzák? Jó-e, elfogadható-e társadalompolitikai és morális szempontból, ha a gyermekek már korán megismerkednek az „általános nemi szerepek” felcserélhetőségével, és olyan impulzusokat kapnak, melyek összemossák, illetve egymásba átjárhatóként (fluidként) mutatják be a férfit, fiút és a nőt, kislányt?

Nyilvánvalóan sokkal többről van itt szó, mint erről az egy szem mesekönyvről, melyről valóban joggal állítják pártfogói, hogy attól még nem dől össze a világ, a gyerekek nem fognak bebuz…lni és nem jön el az Antikrisztus sem. Egy mesekönyv miatt persze hogy nem – egy átfogó, immáron hosszú évek óta folyó, alattomos, a jóemberkedés gúnyáját magára öltő kulturális reklámhadjárat miatt azonban erősen megnő a „Szodoma és Gomorra-faktor”. Ahogy ez a kiadvány is egy sokkal szélesebb és sikamlósabb szivárványcsúszda része, úgy a benne szereplő mesék sem pusztán arról szólnak, hogy elmélyítsék az emberekben a „ne dobáld a buzit!” életérzését. Nem arról szól valójában, hogy viszonyuljunk nagyobb empátiával homoszexuális polgártársainkhoz, hanem „hősökként” ábrázolja azokat, akik „a mai magyar társadalmi normák szempontjából marginalizált helyzetben vannak”. Így tehát természetesen a fiús lányokat és lányos fiúkat, a nővé változó férfiakat és férfivá változó nőket, a homoszexuális Hamupipőkét és persze „más izgalmas szereplőket”.

„Érzékenyítésnek” hívják, ugye, az ilyesmit – de az ilyen érzékenyítés lényege nem az, hogy „ilyen is van, fogadd el”, hanem a nemi eltévelyedések karneváli abszurditásának propagálása, azokat úgy bemutatva, mintha teljesen normálisak lennének – holott nem azok (és persze, hogy a fedősztori meglegyen, összemossák az etnikai kisebbségekkel, azon belül is a cigányokat a bevándorlókkal). Ez az érzékenyítés – és mint vízmolekula a széles óceánban ez a mesekönyv is – egy sokkal általánosabb projekt része, mely arról szól, hogy a relativizálás és az univerzális egyenlőségeszmény nevében megszüntessék a jó és rossz, a normális és abnormális közötti különbségeket azon a dekonstrukcionalista filozófiai alapon, hogy „mindenkinek megvan a maga igazsága”.

Mielőtt az általános emberi méltóságra hivatkozva sikítófrászban törnének ki a „meleg büszkeség” és a genderideológia ökopunkjai, rögzítsünk valamit. Az ember a bűnbeesés óta gyarló, esendő lény. Sokféle tökéletlenségünk van – a homoszexualitás ezek közül egy, a homoszexuális vágy azonban önmagában nem bűn. Illetve ha az, akkor – sokféle tökéletlenségünk okán – mindannyian bűnösök vagyunk (sajnos azok vagyunk). Azonban ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne különbséget tenni jó és rossz, követendő és nem követendő példa, tipikus és atipikus között. Főleg, ha gyermeknevelésről van szó. A homoszexuális- és genderpropaganda nem hiába használja egyre bátrabban a meséket mint közvetítő platformokat üzenetei eljuttatásához: hiszen a (nép)mese elvileg a példázatot mutatja fel, az ősi igazságokat – nem az egyediről szól, hanem az általánosról, nem a kivételről, hanem a tipikusról. Ezért akarják a tolerancia tantételeivel megbontani a mesék ilyetén paradigmáját, hiszen ezáltal (hamisan) az egyedi az általánossal, a speciális a tipikussal fog nemcsak egyenjogúnak, de egyenrangúnak is tűnni.

Fő szabályt akarnak csinálni a kivételből. Ugyanis már rég nem a jogegyenlőség kivívásáról van szó, hanem egy teljesen disztópikus és totális társadalmi egyenlőség eléréséről, ahol valamennyi magatartási minta, viselkedési reflex, kulturális kód egymással minden tekintetben egyenértékű, egyenrangú, ezáltal csereszabatos is. Ez a homoszexuális-propaganda és a radikális feminizmus eltitkolt szerelemgyerekének, a genderideológiának is az alapja: a „férfi” és „nő” – és ezáltal a maszkulin és feminin jegyek – nem a teremtés által adott örök biológiai nemek, hanem pusztán társadalmi konstrukciók, melyeket mi, emberek (és nem Isten) hoztunk létre. Nyelvi, társadalmi, kulturális kontextus függvénye, hogy mit értünk ezek alatt; tehát ha megváltoztatjuk a kontextust, dekonstruálhatjuk a pusztán történelmi determinizmus miatt létrejött nemi és szexuális szerepeket is. (Külön érdekessége a queer-teó­riának, hogy miközben formálhatónak tételezi a nemi karakterisztikát és ezáltal kifejezetten üdvösnek tartja a gyermekek genderérzékenyítését, a homoszexualitás kezelését elutasítja, mert azt „veleszületett” szexuális irányultságként fogja fel.)

Ezen sajátos vízió felerősítéséhez és finomhangolásához pedig – talán nem meglepő módon – a nyílt társadalom hálózata nyújt segítő kezet. Ez nem holmi összeesküvés-szagú burzsoá előítélet: az említett könyvet kiadó homoszexuális egyesület egyik kiemelt támogatója az Open Society Institute. Az pedig már csak a konyakos meggy a habos torta tetején, hogy a vonatkozó könyvkiadási projektet az Open Society Foundation Grassroots programja tette lehetővé.

És bár ilyenképpen nincs új a nap alatt, megint csak rá kell mutatni valamire: arra, hogy ez az egész érzékenyítés, mármint hogy valaki szépen érzékenyül-e az egzotikus ügyek iránt, nem a késsel-villával enni tudás próbája. Mert ugye hogyan kezdte el keretezni ezt a vitát most a hazai balliberális véleményközeg, kiemelten a (remélem, csak) megvezetett celebvilág? Úgy, hogy aki elutasítja ezt a mesekönyvet, illetve úgy általában nem a megkövetelt toleranciával viszonyul „az ügy” iránt, az egy primitív, felvilágosulatlan, lábszagú bunkó. Tehát ilyen értelemben (ezt is) szocializációs kérdésként tüntetik fel: aki „érti” a tudományosan humánus üzenetet, az modern és jó fej, aki nem, az a pattintottkőkorban ragadt neanderthalensis. Ismerős, ugye? Aki liberális, az művelt, civilizált, érti az új idők szavát – aki nem, az egy mucsai paraszt, aki a végén még nem átall a Fideszre szavazni. Persze csak a közmunka miatt, mert hát olcsón megvehető, meg amúgy sincs internete, ahonnan tájékozódhatna.

Persze a dolog végkicsengése nem ennyire parodisztikus. Ha ugyanis komolyabban belegondolunk, lényegében az a nyugati civilizáció és benne az akadémikus európai fősodor támogatja a végső soron utódnemzésre alkalmatlan homoszexuális kapcsolatok vonzó, sikkes életformaként történő bemutatását – és azzal párhuzamosan az abortusz és az eutanázia kiszélesítését, valamint a drogliberalizációt –, melynek őshonos lakossága a legkomolyabb demográfiai problémákkal szembesül. Szóval szerintem inkább bátorítsuk a gyerekvállalást, támogassuk a családalapítást, a világ természetes rendjével ismertessük meg először is a kiskorúakat, különben maga a társadalom fog kollektíve vegán, mindenmentes turmixokat szürcsölgetni a maga bámulatosan szivárványszínű magányosságában. Az pedig, valljuk be, gáz lenne.

Szánthó Miklós

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója

A mese lett az új fegyver

Csepel polgármestere betiltotta a Meseország mindenkié nevű, gyerekeknek szánt melegpropaganda-könyvet a kerület óvodáiban.

Csepel polgármestere, Borbély Lénárd egy aprónak tűnő, de annál nagyobb horderejű lépést tett a minap: önérzetes vezetőként betiltotta a Meseország mindenkié nevű, gyerekeknek szánt, magyar nyelven íródott melegpropaganda-könyvet a kerület óvodáiban. Ez egy olyan lépés, amit minden felelős hazai városvezetőnek követnie kell – sőt a határokon túl is itt a cselekvés pillanata, mert az online kereskedelem révén a Kárpát-medencében bárhová eljuthat ez a kötet, bármelyik tájékozatlan óvónő bevonzhatja pedagógiai „segédanyagként”.

Hagyják békén a gyerekeinket! – jelentette ki a csepeli elöljáró, és valóban: eddig és ne tovább. Mert a honi ultraliberális szekta kilőtte az újabb dum-dum golyót a hagyományos családmodell felé, és most legféltettebb kincseinket, gyermekeinket célozták meg. Álnok kötetükkel pedig az óvodás korúakra akarnak hatni, akikről jól tudják, hogy elméjük olyan, mint a szivacs. Az ilyesfajta érzékenyítőideológia bevezetése az óvoda falai közé pedig erőszak és gyermekbántalmazás, egy erőszakos nemi és politikai kisebbség agressziója, ami könnyen kiválthatja az elefánt a porcelánboltban effektust is. Gondoljunk csak bele, a mindenben – csak épp a normalitás felé nem – nyitott Nyugaton milyen torzítások vannak jelen a gyermekkönyvpiacon. Az internetes kereső csak úgy ontja az LMBTQ-gyerekkönyveket.

Lássunk néhány címet: Mommy, mama and me (Anya, anyu és én), a Tale of Two Daddies (A két apuci története), My Two Moms and Me (Az én két anyám és én), Hot Dog Girl (Hot dog lány), a többit a fantáziájukra bízom. Láthatják, van speciálisan leszbikus, homoszexuális vagy épp queer (anti-heteronormatív, egyben antihomonormatív) kötet is, de tele az Amazon kicsiknek szánt, pride-os propagandakiadványokkal is. Ilyen a Pride: The Story of Harvey Milk and the Rainbow Flag, ami a szivárványos zászló 40. évfordulójára jelent meg. Szerzője, Rob Sanders mellesleg valami nagyágyú lehet a gyerekeknek szóló meleg-agitprop könyvek írói között, hiszen a neve alatt számos hasonló degeneráltság látott már napvilágot.

De jöhetnek a mézes-mázos történeteikkel ezek a cukrosbácsik, bugyolálhatják szivárványos zászlóba a történeteiket, immár egyértelmű: ezek a könyvek azért jönnek létre, hogy a saját képükre formálják a gyerekeket, hogy egy új, torz képzetű, nemi identitászavaros réteg jelenjen meg minálunk is, amire ők a jövőben támaszkodhatnak. Csak azt nem veszik észre, hogy fél lábbal az üstben vannak.

Különösen szomorú az, hogy a nagy könyvforgalmazók is beálltak a sorba. Szerdától már a Libri és a Bookline is a Pagony, a Líra, az Írók Boltja, a Book24 és a Massolit útjára lépett. Ráadásul tette mindezt azután, hogy a Citizengo.org nevű petíciós portálon mostanra már közel 90 ezren (!) írták alá azt a felhívást, hogy vegyék le az adott üzletek a Labrisz Leszbikus Egyesület könyvét a polcaikról, különben… A különbenről napokig szó sem esett, majd megjött végül a felhívás a bojkottra, ami a csírájában való elfojtás egyik alapvető eszköze lehet, s amibe beleremeghet a minden szennyet benyelő könyves piac java.

Ahogy a Coca-Cola homoszexuális reklámkampánya után meg tudtuk lépni a bojkottot egy éve, miért ne történhetne ez meg most a könyves fronton is? Annak a 90 ezer embernek a nagy része vélhetően tudatos könyvvásárló vagy legalábbis most azzá vált. Itt az idő a változásra, maradjunk a normalitás mezsgyéjén, koncentráljunk immár az Anima Könyvesboltok, a Magyar Menedék vagy a Püski készletére, mert vannak alternatívák, mindemellett persze legyünk tudatosak a könyvkiadók választékát illetően is.

Balázs D. Attila

A szerző író, újságíró

Meseország: mit mond a tudomány?

A pedofíliát az áldozat életkora teszi bűncselekménnyé, nem a hetero- vagy homoszexualitás

Meseország mindenkié címmel megjelent egy könyv, amelynek kapcsán a miniszterelnök fontosnak tartotta kijelenteni, hogy Magyarország „a homoszexualitás tekintetében egy toleráns, türelmes ország”, ám a toleranciának és a türelemnek van határa, van egy átléphetetlen vörös vonal. E könyv – s kiadásával a Labrisz Leszbikus Egyesület – átlépte a vörös vonalat, „és én ebben összegzem a véleményemet: hagyják békén a gyerekeinket”. (2020. október 3., Kossuth rádió.)

A baloldali-liberális-progresszív véleményközeg, mint az várható volt, felháborodott. A jobboldali-konzervatív véleményközeg is, csak éppen azon okból, mint a miniszterelnök. Ám egyetlen baloldali-liberális-progresszív felháborodó sem szólt, és jobboldali-konzervatív sem, hogy a tudomány mai állása szerint mi a homoszexualitás oka, mi írja felül a genetikai szinten kódolt, biológiai reprodukciót eredményező szexuális késztetést. Pedig a válasz, ha nem is régóta, nagyjából-egészéből tudható, még ha számos részletkérdés tisztázásra, pontosításra szorul is. Az pedig, hogy a fenti kérdésre mi a tudományosan megalapozott válasz, mégiscsak perdöntő abban a kérdésben, hogy kiknek a felháborodása jogos és kiknek álságos.

A Science a világ vezető tudományos ismeretterjesztő lapja, amelybe szerzőként vagy hivatkozottként bekerülni szakmai világhírnevet jelent. E lap 2019. augusztus 30-i száma Brendan P. Zietsch és húsz szerzőtársa – köztük egy kutatócsoport – a homoszexualitás genetikai hátterét feltáró kutatásának eredményét tette közzé. A tanulmány (hozzáférhető az interneten) csupán nyolc oldal, ám 85 oldalas mellékletben írják le az általuk használt definíciókat és kifejlesztett módszertant, s közreadnak hét ábrát és huszonkét táblázatot.

E kutatás különös jelentőségét az elemszám adja, amely két nagyságrenddel halad meg minden eddigit: közel félmillió (pontosan 477 522) 40 és 69 év közötti személy teljes génállományát vizsgálták át. Közülük a férfiak 4,1, a nők 2,8 százalékának volt azonos neművel szexuális kapcsolata. (Az arány egyenletesen növekvő – az 1960-as évek végén született férfiak esetén közel van a hét százalékhoz –, ám a nemek közötti különbség stabil.) Emellett saját módszertanukkal újravizsgáltak három régebbi (2308, 4755 és 8093 elemszámú) kutatást, azt elemezve, hogy eredményeik mennyiben lesznek azonosak a régebbi eredményekkel. (Nem találtak lényeges eltérést.) E helyütt természetesen csak a legfontosabb eredmények ismertetésére van mód.

A legfontosabb, hogy nem találtak „homoszexuális gént”, pedig az ikerkutatások alapján valószínűsítették a létezését. Ellenben találtak öt homoszexualitásra hajlamosító gént, amelyből kettő „közös”, kettő csak férfiakban, egy csak a nőkben „működött”. A 2+2 férfi és a 2+1 női gén azonban együttesen is csak a homoszexualitás 8-25 százalékát volt képes magyarázni. Genetikai hasonlóság esetén – ez az elemszám kevesebb mint negyede esetén volt kimondható – 32,4 százalékot. Vagyis a környezeti hatásnál csak elvétve bírnak nagyobb fontossággal a genetikai okok. Fontos hangsúlyozni, hogy gének vizsgálatával nem lehet megmondani, hogy ki vagy ki lesz homoszexuális, a kapcsolat nem ok-okozati, hanem valószínűségek vannak, s a genetikai okok ebben is csak elvétve erősebbek a környezeti hatásoknál.

A homoszexualitás nem pontos fogalom. A tanulmány a szexuális aktivitás hét fokozatát különbözteti meg. A két végponton azok vannak, akiknek csak más nemű (7.), illetve csak azonos nemű (1.) szexuális partnerük volt. A középső fokozatba (4.) azokat sorolták, akik esetén azok száma közel egyenlő. A homoszexualitás inkább „férfidolog”: a homoszexuális férfiak közel 37,7 százalékának csak férfipartnere volt, a nők esetében ez csupán hét százalék. Túlnyomórészt, de nem kizárólagosan azonos neműekkel volt kapcsolata a homoszexuális férfiak 62,2 százalékának, ez a nők esetében csak 17,2 százalék (6–7.). Csak elvétve volt azonos neműekkel is szexuális kapcsolata – ez ritka vagy kivételes, akár csak egyszeri homoerotikus kalandot jelent – a férfiak 28,5, a nők 60,3 százalékának (2.). A „tiszta” biszexualitás ritka: a homoszexuális férfiak 2,4, a nők 5,9 százaléka (4.), tágabban értelmezve 9,3, illetve 22,5 százalék (3–5.) sorolható ide.
A kutatás kiterjedt arra is, hogy a homoszexualitásra hajlamosító gének jelenléte milyen mértékben van kapcsolatban az egyes jellemzőkkel. A homoszexuálisok a heteroszexuálisoknál magányosabbak, bár nyitottabbak, s hajlamosabbak a depresszióra és a skizofréniá­ra. Utóbbi kettőre inkább a nők, mint a ­férfiak, ha nem is sokkal. Viszont sokkal inkább fogyasztanak marihuánát és sokkal több a szexuális partnerük.

Mindebből elsősorban az következik, hogy a homoszexualitás kialakulásában – kevés kivétellel – a környezeti hatások szerepe jócskán felülmúlja a genetikai okokat. Kevés az olyan kivétel, ahol a genetikai okok súlya a nagyobb, de ott sem okvetlenül százszázalékos. 2013-ban, nem sokkal halála előtt nyilatkozta Buda Béla, korának legismertebb pszichiátere-pszichoterapeutája, hogy ő még olyan homoszexuális férfit nem látott, akinél „ne lett volna túl szoros anyai kötés, és ne alakult volna ki komoly, nőkkel szembeni fóbia”, sokuknál pedig „nem volt apaminta a szűkebb vagy tágabb családban”. Azt biztosnak mondta, hogy „a pszichoszexuális fejlődés során történik valami”. (Heti Válasz, 2013. június 13.)

A kérdés az, hogy van-e valamiféle társadalmi-politikai felelősség abban, megfogalmazható-e államérdek azzal kapcsolatban, hogy e vonatkozásban milyen hatás éri a gyermekeket. Három álláspont lehetséges: 1. olyan környezet alakítandó ki és tartandó fenn, amely nem járul hozzá a homoszexuálissá váláshoz, mert a heteroszexualitás az ember biológiai lényegéhez tartozik, amit nincs ok megkérdőjelezni, a homoszexualitás nem másság, hanem sajnálatosság, amelyet az ember nem maga választ, hanem vétlenül örököl és/vagy környezete hatására válik azzá. Az előbbi ellen nincs mit tenni, ám az utóbbi ellen tehetünk, s tennünk is kell. 2. A homoszexuálissá válás támogatandó, mert a homoszexualitás nem pusztán személyes tény, hanem érték. Végül: 3. a semlegesség – tegye mindenki azt, amit jónak lát, e téren nem létezik társadalmi-politikai felelősség, államérdek még kevésbé.

A miniszterelnök „hagyják békén a gyerekein­ket” felszólítása az első álláspont elfogadása. Tudományos értelemben kizárólag ez megalapozott, erkölcsileg magam is csak ezt tartom elfogadhatónak. De vajon ez miért nem magától értetődő, természetes, részletesebb kifejtést nem igénylő, konszenzusos álláspont? Talán azért, mert a baloldali-liberális-progresszív véleményközeget a tudatlanság fátyla lengi körül. Le vannak maradva néhány brosúrával. Nem ismerik vagy nem fogadják el a tudomány eredményeit. Még mindig azt gondolják – ez megnyilatkozásaik rejtett, de jól érzékelhető kiindulópontja –, hogy van „meleggén”, az a fogantatástól adott vagy nem adott, a fogantatással minden eldől, akiben ez megvan, az homoszexuális lesz, akiben meg nincs, az heteroszexuális. A szexuális irányultság a fogantatás pillanatában eleve elrendeltetett, s ezen változtatni semmiféle és mégoly nagy erőfeszítéssel sem lehet.
Ezen az állásponton azonban a tudomány régen túllépett: a homoszexualitás komplex jelenség, az a (negatív) környezeti hatások és a genetikai okok – és a kettő közül az előbbi a döntő! – bonyolult összjátékaként alakul ki. Mivel pedig a gyermekek nincsenek abban a helyzetben, hogy képesek legyenek a negatív környezeti hatások kivédésére, a társadalom és a politika, a kormány és a törvényhozás feladata, hogy elérje: hagyják békén a gyerekeinket azok, akik meg akarják akadályozni az alapismeretek, a biztonságot adó egyértelműségek erős bevésését. (Ezek hiánya miatt a gyermekek személyiségfejlődésében okozott károkról Bagdy Emőke pszichológus professzor beszélt a lapnak: Magyar Nemzet, 2020. október 8.)

A Meseország mindenkié című könyvet a pedofíliához, a Labrisz Leszbikus Egyesületet pedig egy pedofil szervezethez hasonlóan kell megítélnünk. Mert végül is erről van szó. A pedofíliát az áldozat életkora teszi bűncselekménnyé, nem a hetero- vagy homoszexua­litás. A jobboldali-konzervatív véleményközegnek ezt kell képviselnie, ezt kell szembeállítania a baloldali-liberális-progresszív véleményközeg gyűlölködésről, uszításról, alkotmányos jogok sárba tiprásáról, az igazságosság és az egyenlőség sérelméről, a „kisebbség” idejekorán történő megértéséről és elfogadásáról történő beszédével.

Csak azért teszik, hogy ne lebbenjen fel a rájuk borult tudatlanság fátyla. Idővel majd meghátrálnak. Ahogy meghátráltak abban a kérdésben – legalábbis nagy nyilvánosság előtt és nagy erővel már nem képviselik –, hogy a pedofília ne legyen büntethető, mert nem árt a gyermeknek az, ha valaki szereti. S a pedofil végtére is szereti a gyerekeket…

Németh György

A szerző szociológus, közgazdász


 
Magyar Nemzet
MTI Hírfelhasználó