Meseország - Vélemények a botrányos mesekönyvről - 3.
.
2020. október 18. 19:04

Pszichológusok

Komoly botrány támadt Bagdy Emőke pszichológusnak az LMBTQ-mesekönyvvel kapcsolatos véleménye ügyében.

Állítólag ezer pszichológus tiltakozott a véleménye ellen, bár kiderült, hogy a tiltakozókat senki nem ellenőrzi, így aztán bárki, a tiltakozásával párhuzamosan, még pszichológussá is minősítheti magát.

Az eset valószínűleg az olvasók előtt is ismert. A Labrisz egyesület – melynek fő profilja a homoszexuálisok jogainak védelme – kiadott pár éves gyerekeknek egy „mesekönyvet”, melynek főszereplőiről, a mese végére, kiderül, hogy aberráltak. A dologból aztán – a könyv kiadóinak szándékával megegyező módon – vad politikai-ideológiai viszály keletkezett. A normális, józan gondolkodásúak dühödten elutasították, az ellenzék pedig, a szólásszabadságra hivatkozva, támogatta a könyvet. 

Bagdy Emőke megszólalásáig az igazán érintettek, a gyerekek szempontjából nem is vizsgálta senki a viszályt. Csak azt firtatták, lehet-e, a szólásszabadságra hivatkozással efféle könyvet kiadni. 

Bagdy véleménye szerint a pszichológia tudománya az efféle „érzékenyítések” ellen szól, azokat nem ajánlja. Ez ellen tiltakoztak sokan, úgyszintén a pszichológia tudománya nevében. De hát, mi is az a pszichológia mint tudomány és mit tett eddig az eltérő nemi identitások ügyében? Hogy ezt megértsük, némileg messzebbre kell mennünk az időben.

Valaha, egy boldogabb korban, egészen 1973-ig a pszichológia művelői szerint a homoszexualitás pszichés betegség volt és mint ilyen szerepelt is az Amerikai Pszichiátriai Társaság(APA) Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyvében (DSM). 1973-ban azután a fent nevezett Amerikai Pszichiátriai Társaság úgy döntött, hogy mégsem az. Hogy miért? Csak. Illetve a bizottság akkori, hírhedett elnökének, Robert Spitzernek nyomására. A pszichiátria, láthatóan, konszenzuális tudomány, melyet nem kísérletek és az azokon alapuló elméletek határoznak meg, hanem néhány ember önkényes döntése. Ez a módszer nagyon távol esik attól, amit úgy általában tudománynak nevezünk. Elképzelhető – e módszer használatával – hogy egyszer csak a heteroszexualitás kerül bele a pszichiátriai betegségek lajstromába, ha az APA bölcsei úgy döntenek. A pszichológia „tudományán”, ezek szerint nem múlik. Nem tudom tudja-e a nyájas olvasó, hogy mára 374-féle „mentális zavar” szerepel a DSM-ben. 

Olyan „betegségekről” van szó, melyek az emberi kedélyállapot régóta ismert és természetesnek tartott hullámzását, mint például a figyelmetlenséget és a türelmetlenséget minősíti kezelendő „pszichés zavarnak”. Az elv egyébként egyszerű. A pszichológus számára feltétlenül szükséges a pácienst kezelendőnek, tehát „betegnek” tartani és „kezelni”, különben nem kérhet pénzt.

Ebben a helyzetben nyilvánvaló, hogy sem Bagdy Emőke, sem pedig az őt sarlatánnak tituláló kollégái nem rendelkeznek „tudományos” érvekkel, nem rendelkeznek ellenőrizhető, megismételhető kísérleti eredményekkel – ami jobb is, hiszen az emberkísérletek tiltottak – hanem pusztán vélelmeiket osztják meg egymással és velünk. Senki nem tudja, hogy egy néhány éves gyerek, aki még beszélni sem nagyon tud, mit gondol magában a nemiségről. Arról nem is beszélve, hogy gyaníthatóan ahányan vannak, annyifélét – ha egyáltalán gondolnak róla valamit. Véleménye viszont mindenkinek van róla, természetesen. 

Mi hát a probléma? – tehetnénk fel a kérdést. Vitatkozzanak csak, hiszen tények nélkül e vita – mint az ideológiai viták általában – az idők végtelenségéig fog tartani és semmi eredménye nem lesz. Van azonban egy dolog, amit nem szabad elfelejteni. Ez pedig minden gyógyítás etikai talpköve, amely úgy szól: nil nocere! Magyarán: soha sem árts!

Ha nem tudjuk eldönteni, hogy valami árt vagy használ, akkor azt nem alkalmazzuk. Az, hogy az LMBTQ-mesekönyv árt-e a gyerekeknek, azt tudományos, tehát megfigyeléseken alapuló módon, csak 10-15-20 év múlva derül majd ki. Akkor viszont már minden bizonnyal visszafordíthatatlan lesz. Ebben a helyzetben, morálisan csak elutasítani lehet.

Soha életünk során, építsünk bár űrhajót, atomreaktort, vagy szuperszámítógépet, nem lesz olyan csodálatosan bonyolult és értékes dolog a gondviselésünkre bízva, mint amilyen egy nyiladozó értelmű gyermek. Ez akkora felelősség, hogy a legtöbben fel sem tudják fogni. Ezzel nem kísérletezünk! Miután a valódi természettudományok nem nagyon segítenek bennünket a megértésében, csak az marad, hogy felhasználjuk az emberiség sok száz nemzedéken keresztül felhalmozott tapasztalatait. Ennek a nevelési tapasztalatnak része a mese is. Minden bizonnyal ezért lettek a generációkon áthagyományozódó mesék olyanok, amilyenek. Hogy pontosan hogyan működik, hat, azt nem tudjuk, azt viszont igen, hogy sikeres, hiszen itt vagyunk, felnőttünk és – remélhetőleg – többségünkben normálisan. Meggyőzőbb tény egyszerűen nincs. A józan ész, amely a tradíciókon alapul, azt követeli, hogy hagyjuk a gyerekeket békén.

Maczkó Ú. Róbert
 
filozófus
 
Melegpropaganda
 
Végül is, mi is a melegek gondja? A magyar társadalom jelentős része toleráns velük szemben.Szabadon választhatják meg partnereiket, élettársi kapcsolatot létesíthetnek, pride-olhatnak, szivárványszínekbe öltözhetnek, comingoutolhatnak..
 

Régen, húszas éveimben történt, hogy egy nőnapi külföldi útra az utolsó másodpercben történt változtatási kényszer miatt barátnőm helyett egy kellemes modorú, diplomás, ám általam nem igazán ismert hölggyel kerültem négy éjszakára egy szállodai szobába, egy franciaágyra. Szobánk elfoglalása után finoman, de azonnal tudomásomra hozta, hogy leszbikus, és tetszem neki. Fehér, keresztény, hetero, rémisztő képződményként (bár akkor még nem tudtam, hogy majd így hívnak)
az engem ért sokk felfogását követően nem volt egyszerű megoldanom, hogy egy pillanatot se maradjak szobatársammal egyedül a szobában, de sikerült.

Nem volt erőszakos a hölgy, de az elutasítás okozta fájdalmát, ami a sírástól az alkoholban való feloldódáson át a szerelmi vallomásig mindent magába foglalt, nehéz volt elviselni anélkül, hogy emberi méltóságában meg ne sértsem. Visszafogtam magam, mert toleráns voltam és vagyok ma is a homoszexuálisokkal. Tudomásul veszem, hogy köztünk élnek, de ennél többet nem tudok értük tenni.

Az persze tény, hogy azóta nem masszíroztatom magam, mert hátha női masszőrt kapok, és hát soha nem lehet tudni… Azóta női öltözőben is kizárólag kabinban voltam hajlandó levetkőzni, mert ki tudja… Homofób lettem? Lehet. De kizárólag a velem történtek miatt. Idegenkedem tőlük, főként nem értem a büszkeségüket, de nem különböztetem meg őket hátrányosan.

És elvárom, hogy ezt az ellenérzést pont ők, akik olyannyira liberálisok, elfogadják és megértsék. Mert nekem, nekünk, heteroszexuálisoknak is vannak emberi jogaink, van emberi méltóságunk, amit még az oly büszke homoszexuálisoknak vagy bármi más, betűkkel jelzett csoportoknak sincs joguk elvenni tőlünk. Elsősorban azért nem, mert az abszolút többséget és a teremtett világ nemi egyensúlyát, az emberi faj fennmaradásának lehetőségét mi képviseljük, bármennyire is szeretné az alakulófélben lévő globális világ, a nyílt társadalom a mi sokaságunkat, ha úgy tetszik, Isten teremtményeit másodrendűnek, eltiprandónak tekinteni.

Akkortájt megismertem egy nemzetközileg elismert külföldi filmszínészt is, aki nyíltan vállalta homoszexualitását. De ő sem volt erőszakos, nem akart senkit „megtéríteni”.

Elfogadtuk és kedveltük őt a társaságban, mert tisztelettudó, közvetlen, érzelemdús és kedves ember volt. Csendben hordozta a saját keresztjét, és fájdalommal tűrte magyar kiszemeltje elutasítását.

Nem ítéltem és ma sem ítélem el őket, mert tudtam és tudom, hogy vannak a természetnek furcsa játékai. A szobatársam hölgy kifejezetten férfias arcú, kemény vonású, darabos mozgású ember volt, míg a filmszínész lányosan gyönyörű, finom arcvonású, légies mozgású férfinak született. Valóban nem voltak harmóniában külső megjelenésükkel. Továbbá az is közös volt bennük, hogy egyikük sem volt erőszakos, nem volt harsány, nem vonaglott apácaruhában vagy Jézusnak maszkírozva kamionok tetején a meleg büszkeségtől eszét vesztve. Nem botránkoztattak meg senkit a viselkedésükkel, nem erőltették senkire a homoszexualitást, nem akartak senkit sem érzékenyíteni. Tisztelet nekik emberi tartásuk miatt.
Ugyanakkor meglehetősen sok információt kaptam tőlük arra vonatkozóan, hogy sokan csupán divatból, unalomból, kíváncsiságból, polgárpukkasztásból, az értelmetlenül korán elkezdett szexuális élettől való megcsömörléstől, reklámok vagy propaganda hatására vagy néha sajnos az ellenkező nem fájó hűtlensége miatt lettek melegek. És ezek a kategóriák már nem a természet fura játékáról szólnak, hanem a társadalom elkorcsosulásáról. Arról, hogy Istent megtagadva az emberiség elkényelmesedett, identitását vesztő része nem tud magával mit kezdeni.

Nem lát értelmes célt maga előtt, s így belevész a pusztító földi örömökbe, az alkoholba, a drogokba, a szexuális aberrációkba és de­vianciákba. S hogy leplezze önnön pusztítását, másokat is pusztítani akar.
S ez borzasztóan kapóra jön azon erők számára, amelyeknek elsődleges célja az emberi nem manipulációja saját gazdasági és politikai céljaik elérése érdekében. Alapvető emberi jogokat kreálnak a genderideológiából, meg akarják szüntetni a „született nem” kategó­riáját is, a kapcsolódó orvosi lobbi tagjai pedig rezzenéstelenül teszik tönkre a nemváltásra vágyók ezreit már gyermekkorban, a szépségipar és a modellügynökségek sokasága az emberi léttől teljesen idegen devian­ciákat reklámozza, és jól megfizetett civil szervezetek dollármilliókból próbálnak minél több agymosott emberi lényt az LMBTQ
csápjaival befogni.

Most már az egészen kicsi gyerekeket is.

Hogy minél előbb eljöjjön az a „szép új világ”, amit ugyanazok akarnak elérni, akik támogatják az őrült, illegális bevándorlást, a kereszténység, a nemzet és a család teljes felszámolását, az identitást adó kapaszkodó
gyökerek, mint a múlt teljes eltörlését.

Szerintem ez a célja annak az egyesületnek is, amely kiadta és támogatja a Meseország mindenkié című siralmas írásművet.

Ez az egyesület pedig nem más, mint a Labrisz Leszbikus Egyesület, amely saját beszámolói szerint is komoly Soros-féle támogatásokban részesül. A Nyílt Társadalom Alapítvány már 2016-ban „Korai gyermekkor és oktatás” kategóriában tizenötezer dollárral támogatta az egyesületet, amellyel a szervezet vidéki tájékoztatási tevékenységét kívánta segíteni…
Az egyesület honlapja szerint: Magyarország első leszbikus szervezeteként olyan társadalom létrejöttén dolgoznak, ahol a nőknek lehetőségük van szabadon megválasztani partnerüket, életformájukat, és félelem nélkül megélni és felvállalni identitásukat életük minden területén.

Az egyesület azért jött létre, hogy felhívja a közvélemény figyelmét a nők szexuális kisebbségeinek hátrányos megkülönböztetésére, képviselje érdekeiket, és oldja a velük kapcsolatos előítéleteket. E célok megvalósításáért közösségi és kulturális eseményeket szerveznek, ismeretterjesztő és irodalmi kiadványokat jelentetnek meg, illetve oktatási programot működtetnek.

Nos, a Labrisz minden bizonnyal ezen célok érdekében lett a kiadója a Meseország mindenkié című irománynak, aminek egyik versikéjében nem éppen leszbikus, hanem homoszexuális hercegek házasodnak. Bár, ki tudja már ebben a nagy genderforgatagban.

És egyébként is, kicsire már nem adunk.

Ami viszont igazán visszataszító ebben a kiadványban, hogy a mélyszegénységben élők, a roma származásúak vagy éppen bántalmazó családból származó gyerekek valós társadalmi problémái közé vegyítik a homosze­xuális Hamupipőkét vagy éppen az egymással ölelkező hercegeket, ezzel mélyen megalázva a kiszolgáltatott embercsoportok tagjait.

Igen, a hátrányos társadalmi helyzetben lévő kisebbségekhez tartozók sorsát valóban meg kell ismertetni a gyerekekkel már óvodás korban, hogy toleránsok, elfogadó felnőttek legyenek. Egyetértek. De miért kell az alsó tagozatos csemetéket szexuális kisebbségek vélt problémáival zaklatni?

Végül is, mi is a melegek gondja? A magyar társadalom jelentős része toleráns velük szemben. Szabadon választhatják meg partnereiket, élettársi kapcsolatot létesíthetnek, pride-olhatnak, szivárványszínekbe öltözhetnek, comingoutolhatnak, jól fizetett celebek lehetnek, sőt a ballib médiában a magamutogató meleglét kifejezetten előny.

Vannak persze, akik nem fogadják el őket, mert nekik más az identitásuk. És ezt a jogot senki nem veheti el tőlük, még a nyílt társadalom sem. Arra sincs legitim és legális joga senkinek, hogy az öt–kilenc éves gyermekek gondolatait arra terelje, hogy legyenek ők is melegek, mert az a mese szerint „nagy boldogság”.

Más ugyanis egy jelenséget bemutatni, megmagyarázni, és más azt propagálni, reklámozni.

A gyermekek védelméről szóló törvény egyértelműen rendelkezik: „A gyermeknek joga van ahhoz, hogy a fejlődésére ártalmas környezeti és társadalmi hatások… ellen védelemben részesüljön, és joga van az em­beri méltósága tiszteletben tartásához.” S bizony ez a melegpropaganda – aljas módon a kisebbségek iránti érzékenyítéshez kapcsolva – nem más, mint kiskorú gyermekeink szellemi fejlődésére ártalmas hatású veszélyeztetés, vagyis olyan, más személy által tanúsított magatartás következtében kialakult állapot, amely a gyermek testi, értelmi, érzelmi vagy erkölcsi fejlődését gátolja vagy akadályozza.

Jó lenne, ha a melegpropagandára kipécézett iskolák tanárai messzemenően figyelembe vennék gyermekvédelmi törvényünk rendelkezéseit, még mielőtt komolyabb gondjaik adódnának.

Melegek, valóban el a kezekkel gyerme­keinktől!

Bencze Izabella

(A szerző jogász)

Megy-e könyvek által?
 
Nem áll módomban véleményt formálni arról, hogy a Meseország homoszexuális-propaganda inkább vagy csupán a sokszínűség dicsérete.
 

Mármint előbbre a világ. Mert könyvekről megy a szó mostanában a hazában, ami nem is lenne olyan nagy baj, sőt. Ritka az ilyen időszak manapság. Csak hát a kontextus, ugye. Az egész virbli azzal kezdődött, hogy Dúró Dóra, a Mi Hazánk Mozgalom politikusa le- és egyben bedarálta a Meseország mindenkié című könyvet. Felhorgadása aztán szépen eszkalálódott, Borbély Lénárd csepeli polgármester például betiltotta a művet, azaz utasítása értelmében az önkormányzatához tartozó óvodákban és bölcsődékben nem hasznosítható a gyermekek épülésére. Hagyják békén a gyerekeinket! – fűzte még hozzá Facebook-bejegyzéséhez a polgármester úr konkrétan.

Aztán meg az történt a könyvvel, ami ilyen esetekben lenni szokott: jelentősen megnőtt iránta az érdeklődés. Ezen a ponton kijelentem, hogy a művet a róla vitatkozók legnagyobb részéhez hasonlóan nem olvastam a maga teljessé­gében, és nem is áll szándékomban. Önző módon ennek hátterében a személyes érintettség és a motiváció teljes hiánya áll, valamint az időzavar, mivel a lakosság ez ügyben passzív részéhez hasonlóan annyit dolgozom, mint egy állat és örülök, ha esténként hozzájutok egy falat Gordon Ramsey-hez, akinek viszont valóban tanulságos az önéletírása. Így aztán nem áll módomban véleményt formálni arról, hogy a Meseország homoszexuális-propaganda inkább vagy csupán a sokszínűség dicsérete.

A bölcsek kövének megannyi tulajdonosának túltolástól eltorzult arca viszont felettébb érdekes. Lenne mit dolgozni rajtuk a pszichológusoknak. A pszichológusok egy része azonban inkább Bagdy Emőkével foglalkozik, miután kollégájuk azt nyilatkozta a Magyar Nemzetnek, hogy a gyerekekre veszélyt jelentenek a gendermesék. Szerinte a gyerekek három- és ötéves koruk között kapják meg azokat a kulcsingereket, amelyek hozzásegítik őket, hogy a biológiai nemükkel azonos társadalmi nemben találják meg később a számításaikat. Már amennyiben jól értelmeztem a szavait.

Idézem őt pontosan is: „Például ha arról hall egy történetet, hogy két herceg egymásba szeret, akkor ezt a gyerek megjegyzi, és számára már evidencia lesz, hogy a fiúk egymásba szerethetnek.” Magam Bagdy Emőkét igen nagyra tartom, egyszer láttam egy előadását Veszprémben, és le voltam nyűgözve, viszont azt látom jártamban-keltemben, hogy a fiúk (és a lányok is) sorra szeretnek egymásba, anélkül is, hogy ezt kiskorukban evidenciaként verték volna a fejükbe, lásd még érzékenyítés. Ettől a szócskától én azért nem biztosítanám ki felhevülten a revolveremet, ugyanis lenne mire érzékenyíteni. Például a hajléktalanokra, akiket apuka pénzével kibélelt újgazdag kis szarháziak vernek össze sportból, az elesettekre, a kiszolgáltatottakra és a megnyomorítottakra, akiken átlépnek a templomba menet, a fogyatékkal élőkre, de akár a kisfiús kislányokra is, akik a poklok kínját élik át minden nap a társaiknak köszönhetően.

Mindeközben az van, hogy nekem az egymáshoz vonzódó hercegekről a Gyalog galopp zseniális toronyszoba-jelenete ugrik be, és szerencsére a gyerekeimnek is. Hogy az unokámmal mi lesz, még nem tudom, lehet, hogy addigra betiltják a komplett Monty Pythont is, visszamenőleg. Merthogy érzékenységeket sért. Morrison szobrát ledöntik, a forradalmak beérnek, ahogyan azt a Spions zenekar énekelte még a hetvenes évek végén. Feltételezem – mert ki vagyok én, hogy kijelentsem? –, hogy ez az az állapot, amikor a túltolás elborítja az elmét. Az meg ahelyett, hogy engedné áramolni a flow-t és a csít (lehetőleg egyszerre), kiadja a parancsot, hogy fegyverbe. Tisztára, mint a komcsiknál annak idején. A radikalizmussal (mely bizonyos életkorban felettébb üdvös, később azonban aggályos) az a baj, hogy képtelen akár egy percre is odafigyelni a másikra, és nem ellenfelet lát benne, hanem ellenséget. Az, hogy a langyosokat kiköpi az Úr, egészen mást jelent, jelezném szelíden.

Valamint azt is, hogy én a magam részéről, őzikeszemeket meresztve ugyan, de Lázár Ervinnél meghúzom a határt. Csak remélni tudom, hogy ő az az igazodási pont, az az ikon és etalon, akivel kapcsolatban a szekértáborok összes létező oldalán nem csupán fegyverszünet, de megegyezés is születhet. A maradék józan ész, a szabadság, a szerelem, a művészetek és a haza nevében. Ellenkező esetben ki kell mondanom: Dömdödöm.

Hegyi Zoltán

 
mozgasterblog.hu - Magyír Hírlap - Magyar Nemzet
MTI Hírfelhasználó