Frontharcban a szavak
A 19. század reformkorának egyik alapkövetelése a magyar nyelv „kenyérnyelvként” való elismertetése, ez lévén a nemzeti öntudatra ébredés egyik alapfeltétele. Széchenyi István és Kossuth Lajos szinte mindenben vitatkoztak egymással, de ebben az egyben soha.
2020. október 20. 08:25

Dunaújváros Kossuth-Széchenyi szobra - irodalom.lapunk.hu

"A történelmi tapasztalatok egyértelműen arról tanúskodnak, hogy a politikában, illetve a politikával átszőtt szellemi életben konszenzus nemigen - tartósan pedig egyáltalán nem alakul ki" - olvasható a Meggyőzni vagy legyőzni - Adalékok a modern vitakultúra magyar természetrajzához című, Galló Béla és Mohai V. Lajos által alkotott, a Pallas Athéné Domus Sapientiae Alapítvány által támogatott, a közelmúltban megjelent kötetben. Galló Béla politológusnak tett föl kérdéseket a Gondola.

 

Galló Béla - Duna TV

- Kötetük a reformációtól a közelmúltig tekinti át a magyar belpolitikában szikrázott vitákat. Kissé perverziónak tűnik Pázmány Pétert néhány mai, inkább meg nem nevezendő figurával egy kalap alá venni. Miért nem az mégis?

- A könyv mottójául választott Michael Oakeshott idézet felel erre: „…felkérjük a múltat, hogy a jelennel összefüggő közlések formájában szóljon hozzánk.” Mi is felkértük a múltat, hogy engedje magát megszólítani, remélve, hogy a kérdéseink nem találnak süket fülekre.
Az izgatott bennünket, hogy az elmúlt évszázadokban egy-egy korszak jellemző csomópontján a magyarságot átható politikai-szellemi konfliktusokat miként – milyen kommunikációs színvonalon, milyen nyelvi erővel - jelenítették meg a korabeli politika, illetve a szellemi élet általunk kiválasztott, reprezentatív szereplői. A folytonosságot – a máig tartó kíváncsiságot – pedig az biztosította, hogy konfliktusaink alapszerkezete a reformáció óta nemigen változott. Függetlenség vagy alkalmazkodás? Haza vagy haladás? Saját út, avagy internacionalizmus/globalizmus? Ezek látszólag más-más kérdések, noha mindegyik arra keresi a választ, hogy merre van előre és melyik út vezet arra? Hitbéli kérdések burkában, de erről szólnak a magyar reformátorok és ellenreformátorok, Alvinci Péter és Pázmány Péter csatái, miközben fényes tehetségükkel lerakták modern nyelvközösségünk alapjait, utat nyitva a későbbi nyelvújítóknak. Nem véletlen, hogy a 19. század reformkorának egyik alapkövetelése a magyar nyelv „kenyérnyelvként” való elismertetése, ez lévén a nemzeti öntudatra ébredés egyik alapfeltétele. Széchenyi István és Kossuth Lajos szinte mindenben vitatkoztak egymással, de ebben az egyben soha. Kettejük csatáinak szellemi színvonala mindmáig meghaladhatatlan, miközben Kossuth már a modern tömegpolitikus kommunikációs kottájából játszik, Széchenyi pedig a szó nemes értelmében elitista, aki a minőségelv és nem feltétlenül a tömeges hatáskeltés megszállottja.
Eljutunk a könyvben a közelmúlt diktatúráinak imitált nyilvánosságáig is, azaz a Rákosi Mátyás, majd Kádár János nevéhez köthető kemény-, illetve puha diktatúrákig. Az előzőt a totális nyelvuralom, az utóbbit már „nyelvbirtoklási” küzdelem jellemzi, a kádernyelvet fokozatosan a szaknyelvek (közgazdaság, szociológia, stb.), és a kultúra (film, irodalom, könnyűzene) nyelvi alternatívája hívja ki világértelmezési küzdelemre. Mire elérkezünk a rendszerváltásig, akár azt is hihetnénk, hogy a magyar társadalom megtanult nem csak másként gondolkodni, de másként beszélni is. Ez az illúzió azonban hamar szertefoszlott. Addig a perverzióig nem is merészkedtünk el, hogy „Pázmány Pétert néhány mai, inkább meg nem nevezendő figurával egy kalap alá vegyük.” A színvonal csökkenése elszomorító, világjelenség persze, hogy a kommunikáció és a nyelviség ijesztő mértékben lesz egyre primitívebb, amit a technológiai fejlődés ebben az összefüggésben csak tovább gyorsít. A fecsegés és a „kattints!”-kultúra idejét éljük, nem a minőségét.




- Könyvük szerint 1964-ben Weöres Sándor Antik ekloga című alkotása indulatos vitát robbantott ki, ám ennek hatásaként "az erotikus ábrázolás, ha sokáig periférikusan is, de polgárjogot nyert a szocialista magas kultúrában." Azt jelzi-e ez, hogy a szovjet megszállás hagyott játékteret a keleti blokkban zajló tényleges vitáknak - és szellemi fellazulásnak?

- Ennek a Weöres-versnek a publikálása meglepő hullámokat vetett 1964-ben, olvasói levelek ostorozták a szerzőt napilapok hasábjain, kicsiben olyan volt ez a -- hangsúlyozom néhány tucat olvasó részéről megnyilvánuló -- reakció, mint amit Prágában átélt azokban az években Bohumil Hrabal; szembetűnő, persze, hogy az elitélő, olykor bárdolatlan stílusban megfogalmazott véleményeknek hangot adott a napisajtó. A Weörest ócsárló „dolgozatok” nem a vers esztétikumát vették célba – ezt nehezen tehették is volna --, hanem a vers tartalmát „a szocialista erkölcs”, a” szocialista jó ízlés” nevében. Az Antik ekloga Weöres „erotikus csínyje”, a testiség merész ábrázolása sohasem állt távol Weöres költészetétől, és gyanítom, olyanokkal írattak leveleket valakik, akik talán azelőtt a költő nevét sem ismerték. Van egy levél például az Írószövetségnek címezve, hogy zárják ki onnan Weörest. E levél stílusából még azt a merész következtetést is megkockáztatnám, hogy valamelyik írókollégája írta – irigységből, vagy valamilyen haszonszerzésből. Az indulatok tehát többféle forrásból is táplálkozhattak, de ez a vita, mely azért vita volt mindenképp, a mit lehet, mit szabad és mi a megengedett kérdéskörét is fölvetette; ma ez a vita az Antik eklogáról meglehetősen gyerekesnek hat, kivált, ha Weöres, már akkor is meglévő rangjára gondolunk, de akkor 1964-ben járt az ország, az úgynevezett polgári irodalom alig volt túl a megtűrt kategórián. És hát a testiség ábrázolása bizony „polgári csökevénynek” számított. Érdekes viszont, hogy a politikailag teljesen semleges Weöresbe rúgtak bele. A korszak mélyén – nagyon leegyszerűsítve fogalmazva – küzdelem zajlott a kultúra és a művészet hívatását illetően, az irodalomtól a valóság ábrázolását és szocialista realizmust követelte a kurzus; meglepő volt, hogy az Új Írás közölte a verset, az viszont nem volt meglepő, hogy a H. Z. monogramú szerző (Héra Zoltán) a pártlapban már „a többször támadott versről „írhatott.
De a túl engedékeny kiadó gyakorlatot például Király István is elítélte. A költő feleségét, Károlyi Amyt pedig nem vették föl az Írószövetségbe. A botrány azonban három hónap alatt véget ért: a Királyhoz hasonló irodalmi nagyság Szabolcsi Miklós májusban békét hirdetett, elismerve az Antik ekloga helyét Weöres életművében.
Ebben a vitában a botránykeltés volt a támadók célja, de igazából nem értek el sokat vele; azt azonban valóban a hetvenes évek közepéig meggondolták az írók, hogy az erotikus ábrázolás határait hol vonják meg.
És hogy a szovjet megszállás mekkora játékteret engedett a vitáknak a hatvanas évektől? Semekkorát és tágasat: (majdnem) mindenről lehetett már vitát folytatni a kulturális-művészeti életben, sorra dőltek le a tabuk, de a szovjet hadsereg magyarországi jelenlétéről, és az 1956-os szovjet beavatkozásról nem lehetett. Október 23-dikáról például csak áthallások voltak a magyar irodalomban. A nemzeti függetlenségről metaforákban beszélt a magyar film. Ha október 6-dikáról szóltak a magyar írók, a másik októberi dátumra is gondolhattak az olvasók. Persze, nem minden olvasó.
A keleti blokkban is más-más hangfekvéssel, intenzitással folytak a viták a hatvanas évektől 1989-ig; Lengyelországban mindig szabadabban vitáztak, mint a 68 utáni Csehszlovákiában, ahol a Husák-rendszer börtönbe zárta az ellenzékieket, Romániában minden vitát csírájában elfojtott a rezsim; a külön utas szocializmust építő Jugoszlávia liberálisabb szellemi közegében is a rendszer vaskézzel csapott le az ideológiai ellenfelekre, adott esetben írókra, rendezőkre, képzőművészekre is.

Husak és Ceausescu 1976 nyarán - commons.wikimedia

Azt sem szabad elfelejteni, hogy a viták mindig a hatalom árnyékában folytak, és a retorziók sem maradtak el olykor. De az biztos, hogy az ötvenes évek magyar vitáihoz képest a hatvanas évektől szabadabban lehetett irodalmi, művészeti és történelmi kérdésekről beszélni, vitatkozni. Az már más kérdés, hogy a magyar vitakultúra milyen átalakulásokon ment át, honnan hová jutottak a viták résztvevői, milyen vita-morállal várta Magyarország az új korszakot.

- Művük nem foglalkozik azzal, hogy a rendszerváltozás után a vitákat elfojtotta a rasszista címkével való ellehetetlenítés, amelyet a nagy sajtófölényben lévő szélsőséges párt gyakorolt. A pártállamban alkalmazott öncenzúra után megjelent egy másfajta öncenzúra az immár csak imitált vitákban. Ennek feldolgozásához ma is nagy civil kurázsi kellene-e, vagy immár hozzá lehet fogni?

- Történtek erre már kísérletek, de meglehetősen visszhangtalanok maradtak, ezekre könyvünk irodalomjegyzékében utalunk is. Nem a civil kurázsi hiányzik a mai valóban áldatlan helyzet leírásához, hanem a kellő távlat, amihez nem csupán megfelelő „magaslesi” pozíció, de idő is szükséges, pontosan az a mennyiségű idő, amely alatt a ma legalábbis közelmúlttá válik. Ma még nyakig benne vagyunk a csatában. Amikor majd huhogni kezdhet a Minerva baglya, és mi is megéljük, akkor aligha ugornánk el a kihívás elől.

gondola
  • Deák: Gyurcsány politikai strómanja Karácsony
    Belsős információk alapján ma már sok baloldali politikus megbánta, hogy belementek az előválasztásba, hiszen egy sima aláírásgyűjtéssel is megcsinálhatták volna az adatgyűjtést, nem kellett volna ekkora felhajtás hozzá – mondta a Magyar Hírlapnak Deák Dániel politikai elemző.
  • Még mindig nyomoz a NAV a Momentumnál
    A mai napig nem sikerült tisztáznia magát a Momentumnak, amellyel szemben a NAV még 2019 telén indított nyomozást költségvetési csalás gyanújával. A párt a 2018-as kampányra kapott több mint ötszázmillió forintos állami támogatással, azaz közpénzzel nem tudott elszámolni.
  • Államfőnk a családok védelméről beszélgetett a pápával
    A köztársasági elnök a Kossuth Rádió Vasárnapi újság című műsorában a Szépművészeti Múzeum Román Csarnokában zajlott beszélgetésről elmondta, ez volt az ötödik alkalom, hogy találkozott a szentatyával, és a harmadik olyan találkozó, ahol hosszabb tárgyalást tudtak folytatni.
MTI Hírfelhasználó