Frontharcban a szavak
A 19. század reformkorának egyik alapkövetelése a magyar nyelv „kenyérnyelvként” való elismertetése, ez lévén a nemzeti öntudatra ébredés egyik alapfeltétele. Széchenyi István és Kossuth Lajos szinte mindenben vitatkoztak egymással, de ebben az egyben soha.
2020. október 20. 08:25

Dunaújváros Kossuth-Széchenyi szobra - irodalom.lapunk.hu

"A történelmi tapasztalatok egyértelműen arról tanúskodnak, hogy a politikában, illetve a politikával átszőtt szellemi életben konszenzus nemigen - tartósan pedig egyáltalán nem alakul ki" - olvasható a Meggyőzni vagy legyőzni - Adalékok a modern vitakultúra magyar természetrajzához című, Galló Béla és Mohai V. Lajos által alkotott, a Pallas Athéné Domus Sapientiae Alapítvány által támogatott, a közelmúltban megjelent kötetben. Galló Béla politológusnak tett föl kérdéseket a Gondola.

 

Galló Béla - Duna TV

- Kötetük a reformációtól a közelmúltig tekinti át a magyar belpolitikában szikrázott vitákat. Kissé perverziónak tűnik Pázmány Pétert néhány mai, inkább meg nem nevezendő figurával egy kalap alá venni. Miért nem az mégis?

- A könyv mottójául választott Michael Oakeshott idézet felel erre: „…felkérjük a múltat, hogy a jelennel összefüggő közlések formájában szóljon hozzánk.” Mi is felkértük a múltat, hogy engedje magát megszólítani, remélve, hogy a kérdéseink nem találnak süket fülekre.
Az izgatott bennünket, hogy az elmúlt évszázadokban egy-egy korszak jellemző csomópontján a magyarságot átható politikai-szellemi konfliktusokat miként – milyen kommunikációs színvonalon, milyen nyelvi erővel - jelenítették meg a korabeli politika, illetve a szellemi élet általunk kiválasztott, reprezentatív szereplői. A folytonosságot – a máig tartó kíváncsiságot – pedig az biztosította, hogy konfliktusaink alapszerkezete a reformáció óta nemigen változott. Függetlenség vagy alkalmazkodás? Haza vagy haladás? Saját út, avagy internacionalizmus/globalizmus? Ezek látszólag más-más kérdések, noha mindegyik arra keresi a választ, hogy merre van előre és melyik út vezet arra? Hitbéli kérdések burkában, de erről szólnak a magyar reformátorok és ellenreformátorok, Alvinci Péter és Pázmány Péter csatái, miközben fényes tehetségükkel lerakták modern nyelvközösségünk alapjait, utat nyitva a későbbi nyelvújítóknak. Nem véletlen, hogy a 19. század reformkorának egyik alapkövetelése a magyar nyelv „kenyérnyelvként” való elismertetése, ez lévén a nemzeti öntudatra ébredés egyik alapfeltétele. Széchenyi István és Kossuth Lajos szinte mindenben vitatkoztak egymással, de ebben az egyben soha. Kettejük csatáinak szellemi színvonala mindmáig meghaladhatatlan, miközben Kossuth már a modern tömegpolitikus kommunikációs kottájából játszik, Széchenyi pedig a szó nemes értelmében elitista, aki a minőségelv és nem feltétlenül a tömeges hatáskeltés megszállottja.
Eljutunk a könyvben a közelmúlt diktatúráinak imitált nyilvánosságáig is, azaz a Rákosi Mátyás, majd Kádár János nevéhez köthető kemény-, illetve puha diktatúrákig. Az előzőt a totális nyelvuralom, az utóbbit már „nyelvbirtoklási” küzdelem jellemzi, a kádernyelvet fokozatosan a szaknyelvek (közgazdaság, szociológia, stb.), és a kultúra (film, irodalom, könnyűzene) nyelvi alternatívája hívja ki világértelmezési küzdelemre. Mire elérkezünk a rendszerváltásig, akár azt is hihetnénk, hogy a magyar társadalom megtanult nem csak másként gondolkodni, de másként beszélni is. Ez az illúzió azonban hamar szertefoszlott. Addig a perverzióig nem is merészkedtünk el, hogy „Pázmány Pétert néhány mai, inkább meg nem nevezendő figurával egy kalap alá vegyük.” A színvonal csökkenése elszomorító, világjelenség persze, hogy a kommunikáció és a nyelviség ijesztő mértékben lesz egyre primitívebb, amit a technológiai fejlődés ebben az összefüggésben csak tovább gyorsít. A fecsegés és a „kattints!”-kultúra idejét éljük, nem a minőségét.




- Könyvük szerint 1964-ben Weöres Sándor Antik ekloga című alkotása indulatos vitát robbantott ki, ám ennek hatásaként "az erotikus ábrázolás, ha sokáig periférikusan is, de polgárjogot nyert a szocialista magas kultúrában." Azt jelzi-e ez, hogy a szovjet megszállás hagyott játékteret a keleti blokkban zajló tényleges vitáknak - és szellemi fellazulásnak?

- Ennek a Weöres-versnek a publikálása meglepő hullámokat vetett 1964-ben, olvasói levelek ostorozták a szerzőt napilapok hasábjain, kicsiben olyan volt ez a -- hangsúlyozom néhány tucat olvasó részéről megnyilvánuló -- reakció, mint amit Prágában átélt azokban az években Bohumil Hrabal; szembetűnő, persze, hogy az elitélő, olykor bárdolatlan stílusban megfogalmazott véleményeknek hangot adott a napisajtó. A Weörest ócsárló „dolgozatok” nem a vers esztétikumát vették célba – ezt nehezen tehették is volna --, hanem a vers tartalmát „a szocialista erkölcs”, a” szocialista jó ízlés” nevében. Az Antik ekloga Weöres „erotikus csínyje”, a testiség merész ábrázolása sohasem állt távol Weöres költészetétől, és gyanítom, olyanokkal írattak leveleket valakik, akik talán azelőtt a költő nevét sem ismerték. Van egy levél például az Írószövetségnek címezve, hogy zárják ki onnan Weörest. E levél stílusából még azt a merész következtetést is megkockáztatnám, hogy valamelyik írókollégája írta – irigységből, vagy valamilyen haszonszerzésből. Az indulatok tehát többféle forrásból is táplálkozhattak, de ez a vita, mely azért vita volt mindenképp, a mit lehet, mit szabad és mi a megengedett kérdéskörét is fölvetette; ma ez a vita az Antik eklogáról meglehetősen gyerekesnek hat, kivált, ha Weöres, már akkor is meglévő rangjára gondolunk, de akkor 1964-ben járt az ország, az úgynevezett polgári irodalom alig volt túl a megtűrt kategórián. És hát a testiség ábrázolása bizony „polgári csökevénynek” számított. Érdekes viszont, hogy a politikailag teljesen semleges Weöresbe rúgtak bele. A korszak mélyén – nagyon leegyszerűsítve fogalmazva – küzdelem zajlott a kultúra és a művészet hívatását illetően, az irodalomtól a valóság ábrázolását és szocialista realizmust követelte a kurzus; meglepő volt, hogy az Új Írás közölte a verset, az viszont nem volt meglepő, hogy a H. Z. monogramú szerző (Héra Zoltán) a pártlapban már „a többször támadott versről „írhatott.
De a túl engedékeny kiadó gyakorlatot például Király István is elítélte. A költő feleségét, Károlyi Amyt pedig nem vették föl az Írószövetségbe. A botrány azonban három hónap alatt véget ért: a Királyhoz hasonló irodalmi nagyság Szabolcsi Miklós májusban békét hirdetett, elismerve az Antik ekloga helyét Weöres életművében.
Ebben a vitában a botránykeltés volt a támadók célja, de igazából nem értek el sokat vele; azt azonban valóban a hetvenes évek közepéig meggondolták az írók, hogy az erotikus ábrázolás határait hol vonják meg.
És hogy a szovjet megszállás mekkora játékteret engedett a vitáknak a hatvanas évektől? Semekkorát és tágasat: (majdnem) mindenről lehetett már vitát folytatni a kulturális-művészeti életben, sorra dőltek le a tabuk, de a szovjet hadsereg magyarországi jelenlétéről, és az 1956-os szovjet beavatkozásról nem lehetett. Október 23-dikáról például csak áthallások voltak a magyar irodalomban. A nemzeti függetlenségről metaforákban beszélt a magyar film. Ha október 6-dikáról szóltak a magyar írók, a másik októberi dátumra is gondolhattak az olvasók. Persze, nem minden olvasó.
A keleti blokkban is más-más hangfekvéssel, intenzitással folytak a viták a hatvanas évektől 1989-ig; Lengyelországban mindig szabadabban vitáztak, mint a 68 utáni Csehszlovákiában, ahol a Husák-rendszer börtönbe zárta az ellenzékieket, Romániában minden vitát csírájában elfojtott a rezsim; a külön utas szocializmust építő Jugoszlávia liberálisabb szellemi közegében is a rendszer vaskézzel csapott le az ideológiai ellenfelekre, adott esetben írókra, rendezőkre, képzőművészekre is.

Husak és Ceausescu 1976 nyarán - commons.wikimedia

Azt sem szabad elfelejteni, hogy a viták mindig a hatalom árnyékában folytak, és a retorziók sem maradtak el olykor. De az biztos, hogy az ötvenes évek magyar vitáihoz képest a hatvanas évektől szabadabban lehetett irodalmi, művészeti és történelmi kérdésekről beszélni, vitatkozni. Az már más kérdés, hogy a magyar vitakultúra milyen átalakulásokon ment át, honnan hová jutottak a viták résztvevői, milyen vita-morállal várta Magyarország az új korszakot.

- Művük nem foglalkozik azzal, hogy a rendszerváltozás után a vitákat elfojtotta a rasszista címkével való ellehetetlenítés, amelyet a nagy sajtófölényben lévő szélsőséges párt gyakorolt. A pártállamban alkalmazott öncenzúra után megjelent egy másfajta öncenzúra az immár csak imitált vitákban. Ennek feldolgozásához ma is nagy civil kurázsi kellene-e, vagy immár hozzá lehet fogni?

- Történtek erre már kísérletek, de meglehetősen visszhangtalanok maradtak, ezekre könyvünk irodalomjegyzékében utalunk is. Nem a civil kurázsi hiányzik a mai valóban áldatlan helyzet leírásához, hanem a kellő távlat, amihez nem csupán megfelelő „magaslesi” pozíció, de idő is szükséges, pontosan az a mennyiségű idő, amely alatt a ma legalábbis közelmúlttá válik. Ma még nyakig benne vagyunk a csatában. Amikor majd huhogni kezdhet a Minerva baglya, és mi is megéljük, akkor aligha ugornánk el a kihívás elől.

gondola
  • Átadták a Szent Margit Gimnázium tornacsarnokát
    A Szent Margi Gimnázium új tornacsarnokának átadásakor Simicskó István, a KDNP frakcióvezetője, Újbuda országgyűlési képviselője elmondta: a sportolási lehetőségeket biztosító épületek, így a gimnázium új tornacsarnokának megépítése arról szól, hogy a gyermekek kulturált körülmények között felkészüljenek az életre.
  • Háború az új nemzedékért
    Free-SZFE sztory... - Első rész
  • Hazánk első a kultúra támogatásában a kontinensen
    Az európai országok közül GDP-arányosan Magyarország támogatja a kultúrát a legnagyobb mértékben - hangsúlyozta éves meghallgatásán az emberi erőforrások minisztere az Országgyűlés kulturális bizottságának keddi ülésén.
MTI Hírfelhasználó