Meseország - Vélemények a botrányos mesekönyvről - 5.
2020. október 21. 22:43

Erőszakkal elhallgattatni

A tudományos elméletek alapvonalait és a gyakorlati cselekvést a politikai korrektség igyekszik meghatározni.

A tudomány mindazon ágaiban, ahol nem lehet mérésekkel és egzakt matematikai apparátussal egy hipotézis igazát alátámasztani, a világnézetnek mindig meghatározó szerepe volt. Különböző irányzatok egymással vitatkozva próbálják a társadalmi lét jelensé­geit értelmezni – már amíg valamelyik el nem éri, hogy a rivális megközelítéseket erőszakkal elhallgattassák.

A homoszexualitás ügyében erős, ilyen irányú törekvések tapasztalhatók, amit jól illusztrál Ritter Andrea, a Magyar Pszichológiai Társaság LMBTQ-szekcióelnökének egyik tanulmánya. Ritter arról panaszkodik: „Míg a politikai korrektség értelmében nyíltan már évtizedek óta nem beszélhetünk a homoszexuali­tásról mint betegségről, elméleteink még sok esetben a szexuális orientáció traumatikus gyökereit és ezért gyógyítási lehetőségeit kutatják”.

A szerző akaratán kívül jól jellemzi a helyzet drámaiságát: tudományos elméletek alapvonalait és az elméletekből fakadó gyakorlati cselekvést a politikai korrektség igyekszik meghatározni – bár a tudósok még jobban hisznek saját s az előttük járt tudósnemzedékek kutatási eredményeinek.

Ritter szerint a homoszexualitás „pszichoanalitikus értelmezését a társadalmi szemlélet alakulása, az érintett emberek mozgalmai, egyéb társtudományok alakítják”. Az Amerikai Pszichoanalitikus Egyesület és az Amerikai Pszichiátriai Egyesület „meleg- és leszbikusszervezetekkel közösen gondolta át a szexuális orientáció és az ehhez kapcsolódó terápiás gyakorlat kérdéseit”. Az amerikai tudósok pechjére az Egyesült Államok alkotmánya és alkotmánykiegészítései nem tartalmazzák a magyar alaptörvény idevágó rendelkezését, hogy tudniillik „tudományos kutatások értékelésére kizárólag a tudomány művelői jogosultak”.

Így aztán az ottani Labrisz egyesületek nemcsak mesekönyvkiadással alakítják a társadalmi szemléletet, hanem tudományos és terápiás kérdések átgondolásával is foglalkoznak. Ahogy Sárosi Péter írja, a 70-es években a melegszervezetek komoly társadalmi nyomást gyakoroltak a pszichiátriai szakmára annak érdekében, hogy vizsgálja felül „az elavult medikalizációs szemléletet”. A két amerikai lélekgyógyászati szervezet pedig ennek eredményeképpen, „egyetértésben a különböző melegszervezetekkel”, általános elvként kinyilvánította, hogy a homoszexualitás a humán szexualitás normális variánsa.

Korántsem érdektelen, hogyan zajlott ez a „komoly társadalmi nyomás” alatti „közös átgondolás”. Homoszexuális aktivisták 1970-ben az Amerikai Pszichiátriai Egyesület (APA) San Franciscó-i konferenciáján erőszakkal félbeszakították a felszólalókat, s megpróbálták nevetségessé tenni azokat, akik mentális zavarként tekintettek a homoszexualitásra. A demonstrálók és az egyesület tagjai közötti kemény szóváltás miatt az APA kénytelen volt biztonsági őröket szerződtetni. Mindhiába. 1971-ben Frank Kameny, a Gay Liberation Front aktivistája az APA konferenciá­ján megragadta a mikrofont és azt kiabálta, hogy „A pszichiátria az ellenség megtestesülése! A pszichiátria könyörtelen és megsemmisítő háborút vív ellenünk. Ezt vehetitek hadüzenetnek.”

A hadüzenet azonban már korábban megtörtént. Az 1960-as években indult antipszichiátriai mozgalom megkérdőjelezte a pszichiátriai diagnózisok legitimitását. Értsük ismét világosan: nem új tudományos felfedezések írták át, hanem egy politikai mozgalom kérdőjelezte meg egy tudományág teljes módszertanát. És ami a legmegdöbbentőbb, az ideoló­giai erőszak végül legyőzte a tudomány – nem túl acélos – ellenállását, s a homoszexualitás mint perverzió és különálló betegségkategória 1973-ban kikerült a pszichiátriai diagnosztikai kézikönyvből. Nem tudományos érvek alapján, hanem egy teljes tudományágat először ellenségnek minősítő, majd kapituláció­ra kényszerítő politikai nyomás alatt született a döntés, amely megtiltotta a homoszexualitás olyan értelmezését, amely a szakmában – ezt éppen Kameny kirohanása igazolja – előzőleg általános volt.

E „szakma” nevében illetik most olyan vádakkal az egyik legnagyobb magyar pszichológust az ellene aláírást gyűjtők, hogy nyilatkozata „szakmaiatlan és a tudomány mai álláspontjával ellentétes tartalmú állításokat” tartalmaz. Mivelhogy „a homoszexualitás mint betegség 1973-ban került ki a mentális betegségek kézikönyvéből” (láttuk, milyen úton-módon), „így betegségként beszélni róla messzemenően szakmaiatlan és tudatlanságról tesz tanúbizonyságot”. És még egy politikai bunkósbottal is odasújtanak, hogy e nyilatkozat „várható hatása a gyűlöletkeltés és a társadalmi kirekesztés fokozása”. Mert szakmai vitákat politikai megbélyegzéssel kell lezárni.

Süvecz Emese (Patent Egyesület) szerint „a feminizmus, illetve a homoszexualitás tudománya” azért választotta „a pszichoanalízist elméletalkotásuk egyik meghatározó keretéül, mert olyan elméletre volt szükségük, amelyben a nemek és a szexualitás kulturális termékek és függetlenek a biológiától, amely utóbbi például a homoszexualitást betegségként határozza meg”. A biológia azért nem felel meg a feminizmus, illetve a homoszexualitás „tudománya” elméletalkotásához, mert az embert illetően zavarba ejtően bináris természetű.

Az ember biológiai szempontból gerinces, emlős állat, s mint ilyen, vagy hím, vagy nőstény. Ritka kromoszómahibát leszámítva az XX-kromoszómájú embrióból nő, az XY-ból férfi lesz. Ami ezentúl van, benne az egész mai LMBTQ-univerzummal, s ebben Süvecz Emesének igaza van, döntően kulturális termék. Ami már csak a homoszexualitás előfordulásának hallatlanul heterogén térbeli, (szub)kulturális és történeti különbségeiből is következik; elég itt csak a hollywoodi moziuniverzum és egy moldvai csángó falu e téren megfigyelhető különbségeire utalni.

Az ember fajfenntartása a természet bináris törvényén alapul. Ha azonban a genetikai alapokra nem épül normális pszichoszociális fejlődés, akkor az érintett személy képtelenné válhat az egyik legalapvetőbb életfunkció­ra, a fajfenntartásra. Attól még természetesen más emberi szerepeket kitűnően betölthet, és támogatandó is, hogy betöltsön, amiként más emberi funkciók (látás, hallás, mozgás) sérülése esetén is. Ez azonban nem teszi meg nem történtté a sérülést, főként nem, ha még ideológiai okokból tilalmazzák is az annak orvoslását célzó törekvéseket, a defektus kialakulásának valós okainak pedig még a megnevezését is politikai döntéssel próbálják betiltani. Mivel kudarcot vallott minden próbálkozás, amely a homoszexualitás biológiai meghatározottságát igyekezett igazolni.

Akárhogy próbálták csűrni-csavarni például az ikerkutatások eredményeit, azt állítva, hogy „elég magas arány” az, hogy a fiúknál 7,7, a lányoknál 5,3 százalék az esély arra, hogy egy (azonos génállományú) egypetéjű ikerpár mindkét tagja homoszexuális legyen, valójában a genetikai meghatározottság dokumentáltan nem működik az esetek közel 95 százalékában. Biológiai jellegű kutatásoknál pedig a hibaszázalék többnyire meghaladja az öt százalékot.

Az ez irányú vizsgálatokra fordított erőfeszítések és horribilis összegek ellenére (természetesen) „homoszexualitásgént” sem sikerült találni. Ennek megjóslásához persze nem kellett volna genetika szakértőnek lenni; a józan ész is elegendő annak belátásához, hogy nem lehet örökletes egy olyan sajátság, amelynek hordozói évezredek óta nem szaporodnak.

Nem maradt más hátra, mint a védhetetlen állásponttól való rugalmas elszakadás, amely újabban a queer elméletben nyert kifejezést. Borgos Anna, a Labrisz Leszbikus Egyesület alapító tagja szerint ennek lényege, hogy „nemi identitásunk és szexuális orientációnk folyamatosan konstruálódik, képlékeny és átjárható”. Értsük világosan: a normális szexua­litás képlékeny és bármikor megváltoztatható, a homoszexualitás megváltoztatásáról viszont még higgadtan beszélni is gyűlöletkeltés. Amúgy amit Bagdy Emőke a gyermekkorról állít, nem is áll teljes ellentétben Borgoséval. Csak az a kérdés, miért a felháborodás, ha a szülők nem kívánják, hogy gyermekeiket nemi identitásuk konstruálódásának legérzékenyebb szakaszában LMBTQ-impulzusokkal bombázzák.

Krómer István

A szerző újságíró

Gondolatok a könyvdarálásról

„Könyvet nem semmisítünk meg.” Sokan ezt úgy ismételgetik, mint valami bibliai parancsot vagy a szorzótáblát.

Azzal minden bizonnyal sok ember nincs tisztában, hogy megjelent Rob Halford – a Judas Priest énekese – önéletrajzi kötete, vagy hogy a XV. kerületben felújítják a Drégelyvár utca és a Csömöri út közötti felüljárót, de arról már minden bizonnyal a sarki dohányboltban is mindenki hallott, hogy megjelent az első LMBTQ-mesekönyv.

Hogy amúgy erre mi szükség, arra semmi válasz nem érkezett, azonkívül, hogy miért ne, illetve hogy mert a torz, hibás, ferde és hasonló szereplők ritkán szerepelnek mesékben. A lelki-nevelési kérdésekbe nem is mennék bele, megteszik a nálam avatottabbak, vagy kevésbé lusták, de felhívnám a jogharcosok figyelmét, hogy az emberi természet olyan, hogy azzal szeret foglalkozni, amiben magára ismer. És mivel háromlábú, genderdeformált, sintoista néger ritkán fordul elő a magyar falvakban és városokban, így igény sincs a szerepeltetésére.

Hasonló a helyzet a ruházati boltokban is. Figyelje meg a kedves libsi, hogy a 70%-os leértékelésnél melyik ingek maradnak meg. Az XXL-es meg az XS-es méretűek. Mert baromi nagy és baromi kicsi emberből jóval kevesebb mászkál, így igény sincs rájuk. De a háromujjú és nyak nélküli pulóverre sem lenne jelentős igény.

Éppen így kétfejű nyúlra, homokos sárkányra és százötven kilós biszex királyfira sincs igény, mert ki a fene akar nézni borzalmas dolgokat.

Még felnőttkorban sem – kivéve persze a sznob idiótákat, akik élvezettel csettintgetnek baromi ronda képek és nézhetetlen filmek láttán, de ők is csak az előtt a baromi ronda kép előtt esnek hasra, amelyre a „szakma” és a sajtó rányomta a pecsétet, mert a mezei baromi ronda, amit a szomszéd gyereke okádott vászonra, a libernyák majmot sem érdekli.

De hát a liberálisnak nincs érzéke az emberi természethez, ami onnan is remekül látszik, hogy folyton egyenlősdi társadalmat erőltet, amire éppúgy semmi igény nincs – még az alul lévők irányából sem, akik szintén felül akarnának lenni, nem pedig egyenlőek.

Meseország mindenkié. Ez a kötet címe.

Imádják ezt a mindenkié dolgot. Nekik az ország is mindenkié. Bárki jöttment idejöhet, kultúra, identitás teljesen mindegy, átlép a határon, és onnantól az a falu az övé. Betelepszik a magyar valóságba, hozza a saját szokásrendszerét, és mivel itt van, onnantól fogva az övé is elfogadott, hiszen „mindenkié”.

De, gondolom, az ilyennek a lakása, a bankszámlája, az autója nem mindenkié. Az az övé. Csak az ország mindenkié.

Az eset felborzolta a kedélyeket. Dúró Dóra bedarált egy példányt, Fluor Tomi pedig nyilatkozott a HVG-nek egy rettegőt: „Most könyvet égetünk, jövő héten akasztani fogunk? Mi a terv?”

(Ez kb. akkora baromság, mint hogy ha ma meggyújtjuk a tűzhelyen a gázt, holnap falvakat fogunk égetni, holnapután embereket.)

Az átlagpolgár azért zömmel normális, így vagy utálkozik, vagy elfordítja az arcát, de van, aki tétova.

„Én nem tartom helyesnek, hogy megjelent, nem örülök, hogy létezik, de ilyet nem csinálunk” – olvasom egy kommentben.

Miért?

Nem tartja helyesnek, hogy az a tárgy van, de helytelennek tartja, hogy most már nincs?

Ez az elmúlt évszázad kondicionálása, ami a könyvből mint tárgyból egyfajta szentséget csinált.

„Könyvet nem semmisítünk meg.” Sokan ezt úgy ismételgetik, mint valami bibliai parancsot vagy a szorzótáblát.

Holott nem a kéziratot és nem az írót semmisítik meg. Ahogy ha bezúznak egy roncsautót, nem a porlasztó feltalálóját és nem a Ford T-modell eredeti tervrajzát semmisítik meg.

Megkérdezném: az, hogy valaki könyvet semmisít meg, mitől más, mint az, hogy a könyvet nem engedjük megjelenni? A széljobb meg az egyház bizonyos korszakokban tett ilyet, a kommunisták meg nem engedték, hogy megjelenjen. Ma pedig a nemzetközi libertáriánus diktatúra átírja a könyvek tartalmát – tehát megsemmisíti.

Mert az egyenlő a megsemmisítéssel.

És ami a legfontosabb, amit az ilyen Fluor-félék, a libernyák politikusok meg a szolgasajtójuk szándékosan nem ért meg.

Nem ugyanaz, ha valaki egy tárgyat – a saját tárgyát – megsemmisíti, vagy ha az államhatalom ad parancsot valaminek a bezúzására.

A saját vackaival mindenki azt csinál, amit akar, legyen az zokni, rágópapír, télikabát vagy LMBTQ-mesekönyv. Ezt nem érti Bősz Anett sem, aki a következőt volt képes posztolni a Facebookon: „Apropó: nem láttam, hogy a kormány igyekezett volna elhatárolódni a darálástól. Talán csak az égetés verte volna ki a biztosítékot. Bizonyára találtak egy kompromisszumos megoldást.”

Csak amíg egy könyv megsemmisítése hangos – egyetlen nyüves példányé is –, addig a könyvek elhallgatása, átírása és nem megjelentetése sunyi és a háttérben van. Ahogy az egész haladó diktatúra is működik. Sunyin, ravaszul, a szabadságra és egyenlőségre hivatkozva. Belopózva a magánéletedbe, a családodba, a gyereked lelkébe és álmaiba.

Gondolatrendőrség a gondolatszabadság egyenruhájában.

Pozsonyi Ádám

Meseországtól eljutottunk a drogosokig

Részegen üzengetni Dúró Dórának, na az aztán bátorság.

Jó pár napja a Meseország mindenkié könyv folyik a csapból is. Mindenkinek van róla véleménye, izzanak az indulatok. Pedig, ha Dúró Dóra nem darálja le az iratmegsemmisítőn, akkor talán nem is szereztünk volna róla tudomást. Nem kötelező levenni a könyvespolcról, nincs az orrunk alá dugva, beledörgölve az arcunkba, mint egy Coca-Cola reklám vagy sunyin elrejtve, mint a homokosokat kizárólag pozitív színben feltüntetett filmjelenetek egy gyerekfilmben. Mégis, ma ott tartunk, hogy egy mesekönyv lett a baloldali értelmiségi frusztrációjának legújabb közlekedőedénye. D. Tóth Kriszta á, soha nem politizáló lapjában Szentesi Éva olyan második világháborús képet fest Magyarországról, ami tényleg nettó uszítás.

Szerinte itthon szabályosan „ki van adva ukázba”, hogy egy homoszexuális párt, főleg, ha gyerekük is van, azt le kell köpni, agyon kell verni. Szerinte most nemcsak „azok jönnek”, akik buzik, hanem már azok is, akik rokonszenveznek velük, akik megértik őket. Szerinte „ami, itt van, az nem demokrácia”, aki még beszélni mer, azt hamarosan elhallgattatják és majd jön a sortűz parancsba és csak az marad életben, aki nem folyik bele a vitába. Majd az üldözött Szentesi nyakába veszi a belvárost és elkezd részegen üzengetni Dúró Dórának. Ez aztán a bátorság és a morális fölény. Uszítani az olvasóit, aztán ittasan instagramozni.

A büszke és bátor közösség pedig tapsol neki, sőt rákontráz. A Vad Fruttik zenekar például a következő szöveggel osztja tovább Szentesi cikkét: „Aztán ki következik? Drogosok? Mozgássérültek? Barna szeműek?” Mintha barnaszeműnek lenni, meg drogossá válni ugyanazt jelentené. Az egyik egy velünk született természeti adottság, a másik meg egy döntés. A drogosnak nem azt mondják az addiktológián, hogy „ezt az állapotot el kell fogadnia, hiszen így született”, hanem, hogy „szedd már össze magad”.

Ha könyvet darálni gyűlöletkeltés, akkor ilyen apokaliptikus téveszmével uszítani az micsoda? Szentesinek talán érdemes lenne józanul is végig sétálnia azon a Budapesten, amit káromol. Szemben néhány nyugat-európai fővárossal, itt nem inzultálják az izraelita felekezetűeket, Budapest nem is Köln, ahol migránsok rabolnak rá a prédának tekintett európai nőkre, és nem is az a szörnyű hely, amit Szentesi vizionál, hogy egymás kezét fogó meleg párokra a megvetés és megfélemlítés sorsa várna.

Csak Szentesiék és a hasonszőrűek szeretnék, hogy Magyarország egy ilyen gyűlölködő hely legyen, ezért provokálnak. Hogy lehunyt szemmel, mártír arccal büszkének és bátornak hazudhassák magatokat. Az ilyen uszító cikkekkel és instabeszólásokkal akarják megteremteni maguknak azt a világot, amiben áldozatok lehetnek, mert áldozatnak lenni olyan cool dolog, hogy aztán elhiggyék: ők azok, akik kilépnek a tömegből és bátran utat mutatnak a többieknek.

A valóságban kicsit árnyaltabb a kép: Engem már fenyegettek már meg halálosan, nem is egyszer, a saját otthonom kapualjában a Szentesi világképével rokonszenvező liberális idegbetegek, szerintük „lógni fogunk”, majd „végigakasztjuk veletek az Andrássy-t”. Csak azért, mert a jobboldalra szavazok, hallatom a hangomat és hiszek például abban, hogy a család az apa, anya és gyerek egysége. Ha megkérdeznek ez utóbbiról, elmondom, de nem tűztem soha zászlóra és vonultam vele az utcára, mint ti, áldozatok. Személy szerint nem darálnék le egyetlen könyvet sem. Ami nem érdekel, azt nem veszem le a polcról, amit kicsit is károsnak tartok, azt nem venném meg a gyerekeimnek. Ez ennyire egyszerű.

Ti, baloldali értelmiségiek, liberálisok, ugye büszkék vagytok arra, hogy kiáltok az elveitek mellett? Akkor miért nem tisztelitek a más véleményűeket, akik szintén hisznek a maguk elveiben? Talán azért nem, mert a liberálisok korábban azért harcoltak, hogy mindenki elmondhassa a véleményét. Ma pedig azért, hogy mindenki elmondja az ő véleményüket.

Ebből a szempontból rossz hírünk van: Magyarország nem meseország. Mert az tényleg mese, hogy csak a liberálisoknak lehet igazuk.

Fodor-Horváth Zsófia


 
Magyar Nemzet - 888.hu
  • Átadták a Szent Margit Gimnázium tornacsarnokát
    A Szent Margi Gimnázium új tornacsarnokának átadásakor Simicskó István, a KDNP frakcióvezetője, Újbuda országgyűlési képviselője elmondta: a sportolási lehetőségeket biztosító épületek, így a gimnázium új tornacsarnokának megépítése arról szól, hogy a gyermekek kulturált körülmények között felkészüljenek az életre.
  • Háború az új nemzedékért
    Free-SZFE sztory... - Első rész
  • Hazánk első a kultúra támogatásában a kontinensen
    Az európai országok közül GDP-arányosan Magyarország támogatja a kultúrát a legnagyobb mértékben - hangsúlyozta éves meghallgatásán az emberi erőforrások minisztere az Országgyűlés kulturális bizottságának keddi ülésén.
MTI Hírfelhasználó