„Istenem, magyar volt” – Szalai Attila emlékére
Nem tudok belenyugodni, hogy elnyugszik a bajnok. A szívem nem érti, és protestál. Miért a jók, miért az igazak, miért a nagyok, a tiszta lelkűek?
2020. október 30. 23:17

És az örök világosság fényeskedjék néki.

Elnyugszik Szalai Attila, az egyik utolsó magyar. Az egyik utolsó harcos. Hogy tudott küzdeni, Istenem... Ő valóban harcolt a kommunizmus, s az aljasság minden formája ellen.
Emlékszem, hogy vezette végig a szerkesztőség folyosóin a nyakkendőjénél fogva a Kádár-korból itt maradt sajtóbizalmit, a magát a legelsőnek megalakult konzervatív laphoz mégiscsak bevartyogó, utolsó intrikust, aki a háta mögött mocsokságokat kezdett terjeszteni róla.

– Na gyere csak, te rohadt kommunista! Bemegyünk a főszerkesztőhöz – mennydörögte zengő hangján – és ott mondd el mindezt énrólam! – és vezette a nyakkendőjénél fogva a vörös fejjel, ám a Bajnok erejét ismerve őt inkább szolgálatkészen követő, sunyi hüllőt. Rég nevettem olyan jót, s rég nem éreztem ekkora elégtételt a sötét évekért.

S talán már elmondhatom: úgy tanított móresre két zsebtolvajt, akiket a szerkesztőségbe jövet, a villamoson fülelt le, amint egy idős nénit fosztottak volna ki éppen, hogy a megállóban fejüket egymáshoz kocogtatta. Kicsit megszédültek... – mosolygott rejtélyesen. Neki ez csak olyan volt, mintha kuglibábukat verdesne össze az ember. Kajakozáson s kemény fizikai munkákon edzett izmaival és fürgeségével még a magukat műanyagszagú termekben, gépekkel kétszer akkorára felfúvók sem vetélkedhettek.

Lengyel földön című, egyetemi jegyzetnek is beillő precizitással (több tíz oldalas szakirodalommal és kronológiával) megírt, vaskos visszaemlékezéseiben pedig lejegyzi, hogy egy elvtársi dáridó helyszínén, egy lengyel kastélyban, ahová a bolsevik diktatúrák idején éppen egy magyar küldöttség érkezett, s ő tolmácsként dolgozott az eseményen, miként észlelte, hogy az egyik részeg elvtárs - az ügy szempontjából most hagyjuk, hogy melyik delegációból - molesztál egy nőt. Tehát, most a részletek ismertetése nélkül, a végkifejlet: a párt hű harcosa, aki hősünket is kikezdte, igen mélyről ismerte meg a hatalmas díszakváriumot. Pedig nem volt kíváncsi rá és eredetileg inni sem akart belőle. Bajnokunkat ezután kevésbé invitálták bizalmas elvtársi eseményekre.

Rendkívüli testi erejénél talán csak a szíve volt nagyobb ennek a bajnoknak. Micsoda szeretet áradt belőle. Milyen alázattal csöngette, kopogta végig a lelketlen haszonlesők által azóta lebarmolt, s akkor még meglevő, bontás előtt álló, csodás öreg bérházak folyosóit – a mai, csúf Corvin-pláza helyén. Zolikám, képzeld el, miket tudnak ezek az idős nénik! Itt, a Corvin-mozi mögötti utcákban!

Ők még mindent láttak 1956-ból - tanított, anélkül, hogy ezt akkor tanításnak éreztem volna, akkor is a szakma szemléletére. És végig állta, hihetetlen gyengédséggel, mozdulatlan szoborkarjával órákon át tartva a felvevőt, a nénikék hosszú történeteit, melyet a gangon kezdtek sutyorogni, először csak a rendszerint késve érkező postásról, de aztán – ámulva olvastam – olyan történetekről, melyek élesen, filmszerűen adták vissza elveszett, a forradalomig minden utcájában sok gyermekes, magyar szívű családoktól nyüzsgő nyolcadik kerület múltját, s a harcokban elvérző végóráit, tigrisként, háztól házig vívott élet-halál küzdelmét.

S úgy készült ő, a főszerkesztő, ezekre a kis bevetésekre, olyan izgalommal és szakmai alázattal, mint egy lelkes slapaj, akit végre nem azért szalasztanak, hogy jegyzeteljen egy unalmas sajtótájékoztatón.

Persze, itt is hamar felőrölték pályáját a sunyi "érdek-bakái". Túl tiszta ember volt ő ehhez.

S micsoda intellektus, micsoda sziporkázó értelem ragyogott fel szerény, csöndes szavaiból! Békaperspektívánkhoz képest egy északi, nagy testvért, Lengyelhont, s a távoli Albiont is ismerte - mint munkavállaló. Alaposan, oly részletekkel, melyet soha nem sejt meg egy utazó.

Mindezt, megint tegyük hozzá, a szovjet impérium évei alatt. Úgy, hogy Nyugatról visszatért Magyarországra, majd Lengyelhonba is, ahová házasságkötése okán költözött, s ahol hetvenes évektől a rendszerváltásig végigélt mindent, a tüntetéseket, a puccsot, s egy nemzet újjászületését. Lengyelül s angolul legalább úgy beszélt, ahogy mi az anyanyelvünket.

Barátai jeles tudósok voltak, ott élő magyar, lámpás lelkek, irodalmárok, polonisták. Ő két lábbal állt a földön: kompromisszumokra képtelenként egyszerre végzett rangos műfordítást s árult, ha úgy adódott, magyar lángost egy lakókocsiból. Ha ez volt a függetlenség ára, hát megfizette. S már akkor is leírta: bizony volt, aki már a rendszer vége felé kezdte a találkozókat, történéseket úgy alakítani, hogy Attilánk ne kerüljön előtérbe – hogy ne az ő neve forogjon, hanem másé. Ő ezt észlelte s tudomásul vette. De nem kötött alkut, nem smúzolt a magafajtákkal sem.

Férfi volt.

Történelmi jelentőségű fotókat juttatott ki a Szolidaritás tüntetéseiről és harcairól angol lapok számára. Hányszor vihette vásárra bőrét, kockáztatott börtönt, súlyos veréseket azokért, akik aztán...

Lengyelországban egy ízben géppisztollyal üldözték a pribékek a Jaruzelski-puccs idején, a kijárási tilalom óráiban. Úgy mesélt erről jókedvűen, mint egy izgalmas horgászatáról.

Nekem, többek között, főszerkesztőm volt az 1990-es években, két alkalommal is. És atyai jó barátom, szívbeli ismerősöm.

Embert próbáló idők voltak azok egy nem a baloldalnak bokázó újságíró számára: volt, hogy télen mínusz húsz fokos hidegben, egy fűtetlen raktárhelyiségben dolgoztunk - szinte ez volt az egyetlen országos, napilapos szerkesztőség, melyet nem valami levitézlett párttitkár vezényelt.

Amikor valamivel emberibb körülmények közé kerültünk, egy új szerkesztőségben, ott voltam a legelső értekezlet előkészületeinél. Tevékeny, gyakorlatias ember volt: maga cipelte fel és állította össze körcikkelyekből a nagy, kerek asztalt. Azt mondta: csak így hajlandó, mint főszerkesztő, egy közös értekezlethez leülni: egy kerek asztal mellé, ahol mindenki egyenlő, és senki nem ülhet kiváltságos, kitüntetett helyen. Sir Gawain a 20. században. Rátámaszkodtam az asztalra, rögtön kifordult egy körcikk. Na, te sem változtál - mondta, az előző szerkesztőség-beli tapasztalatokra utalva. Jó humora volt.

Milyen ritka ez ma. Hogy szabad legyen egy ember., s hogy tudjon nevetni. Nem röhögni, nevetni, tiszta szívvel, ahogy csak azok tudnak, akik nyugodt lelkiismerettel alszanak.

A származás, osztály és világnézet szerinti, máig sem sokat emlegetett, ám igencsak létező kádári numerus clausus elzárta előle, a lehető legképmutatóbb módokon, a továbbtanulás útját, s bár darabjait a Magyar Rádió is közölte, a kommunista média is a tüskésebbik felét kínálta neki. Mikor a főszerkesztőm lett, éppen hatalmas lelkesedéssel utazgatott ki Varsóba: a diktatúra összeomlásakor a legelső dolga volt, hogy pótolja felsőfokú tanulmányait. Lengyel egyetemen, angolul.

Elnyugszik a bajnok. Micsoda történeteket hagy maga után. Egyszer egy este, egy pohár sör mellett elmesélte, hogy édesapja a háború poklában hogyan ismerkedett meg egy lengyel asszonnyal, akivel később együtt hogyan sodródak tovább, míg egy bombázás során a nőt örökre elvesztette... És ő is élt és házasságot is kötött lengyel földön. S ez csak egy a történetei közül.

Nem tudok belenyugodni, hogy elnyugszik a bajnok. A szívem nem érti, és protestál. Miért a jók, miért az igazak, miért a nagyok, a tiszta lelkűek?

Olyan volt jötte, itt léte, mint amiről Weöres írt: „Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket:/táplálnak, melengetnek valahány világévet/s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak,/a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet,/társukként megölelnek és megint messze szállnak.”

S távozása Sinka szavai után kiált: „Istenem, magyar volt... / Szóljon, aki látta."

Udvardy Zoltán

hirado.hu
  • Varga Judit: Történelmi idők, történelmi eredmények, történelmi távlatok
    Történelmi idők, történelmi eredmények, történelmi távlatok. Orbán Viktor miniszterelnök úr holnaptól az összességében leghosszabb ideig hivatalban lévő magyar kormányfő. Eddig Tisza Kálmán (1875–1890) tartotta a rekordot.
  • A többség elégedett a miniszterelnökkel
    A magyarok 59 százaléka mondta azt a koronavírus elleni küzdelem tizedik hónapjában, a parlamenti választások előtt nagyjából ötszáz nappal, hogy „inkább elégedett” Orbán Viktor munkájával – derül ki a Nézőpont Intézetnek a Magyar Nemzet számára készített elemzéséből. A kutatók korábban nem láttak még ilyen magas értéket: a 2013 óta rendszeresen feltett kérdésre a naptári évek végén még a migrációs válság elleni védekezés után sem válaszoltak többen pozitívan.
  • Már 17 hazai színház kötelezte el magát az fenntartható jövő mellett!
    Újabb 7 színház, ill. produkciós iroda csatlakozott a Jövő Nézőiért – Zöld Színházi Projekthez, melyet a Miskolci Nemzeti Színház még az előző évad elején indított el, azzal a határozott céllal, hogy minél több színház számára alapvetés lehessen a környezettudatos gondolkodás a közeljövőben.
MTI Hírfelhasználó