Az irgalmasság cselekedete, hogy élőkért és holtakért imádkozunk
November másodikán, halottak napján Erdő Péter bíboros, prímás celebrált szentmisét a Budapest Józsefvárosi templomban.
2020. november 2. 19:42

Az alábbiakban a bíboros homíliáját közöljük.

Krisztusban kedves testvérek!

1. Az idén Halottak napja estéjén azokért ajánljuk fel a szentmisét, akik hazánkban a COVID-járványban elhunytak. De imádkozzunk betegeinkért, a hozzátartozókért és mindazokért is, akik a járvány miatt különleges terheket viselnek. Ez az őszi második hullám nagy fizikai, anyagi és lelki megpróbáltatást jelent sokaknak. Alkalom ez arra is, hogy elgondolkozzunk egy-egy korábbi érsekünk életéről, mégpedig a megélt hit és a hivatás látószögéből.

2. Kétszáztizenegy éve halt meg Habsburg-Lotharingiai Károly Ambrus, aki Mária Terézia unokája volt, I. Ferenc császár és magyar királynak pedig unokaöccse. 1785-ben született Milánóban: két keresztnevét annak a városnak két leghíresebb szentéletű püspökéről, Szent Ambrusról és Borromei Szent Károlyról kapta. 22 éves korában, 1807-ben szentelték pappá. Az esztergomi érseki székre VII. Piusz pápa 1808. március 16-án nevezte ki, természetesen felmentve őt a korhiány akadálya alól, hogy felvehesse az egyházi rend szentségének püspöki fokozatát.

Alighogy birtokba vette egyházmegyéjét, a napóleoni háború elérte Magyarországot is, a fiatal hercegprímás pedig megbízást kapott arra, hogy vegyen részt a franciáknak ellenálló vármegyei katonaság megszervezésében. 1809. június 14-én a győri ütközetben a magyarok vereséget szenvedtek. A prímás a sebesült katonák számára kórházakat alakított ki. De nem csak szervezett és intézkedett, hanem a betegeket maga is látogatta és lelki vigasztalásban részesítette. Ekkor kapta meg a tífuszt, amiben el is hunyt 1809. szeptember 2-án, életének 23. évében.

3. Rövid életútját áttekintve úgy érezhetjük, hogy királyi származása miatt mindenhol előnyt élvezett, s talán mások megtervezték már a politikai pályafutását is. Csakhogy a Gondviselés máshogy intézkedett róla. Ebben azonban neki magának személyes szerepe volt. Ha megtartotta volna a fejedelmi távolságot a bajbajutottaktól, a rokkantaktól és a betegektől, talán hosszan élhetett volna. Ő azonban maga döntött úgy, hogy követi Krisztus tanítását. Hiszen az ítélet napján, ahogy maga Jézus tanít minket, nem azt fogják kérdezni, hogy kinek milyen volt a származása, hogy ki milyen magas tisztséget töltött be életében, hanem elhangzik majd az Örök Bíró szava: „Beteg voltam és meglátogattatok” (Mt 25,36). Ez az, ami miatt a régiek közül sokan úgy tartották, hogy aki hittel, szeretettel, áldozatosan látogatja, ápolja a járványos betegeket, de elkapja a betegséget és ebben hal meg, az tulajdonképpen vértanú, hiszen keresztény szeretetből adta az életét[1]. A vértanúság címén végzett szenttéavatás azonban azt is megkívánja, hogy a vértanúságban szerepeljen az üldöző vagy a zsarnok, illetve annak valamilyen kiszolgálója is, aki a halált okozza.[2]Tehát a múlt héten Nizzában a templomban megölt katolikusokat méltán tekinthetjük vértanúknak, őket ugyanis szándékosan, a hit iránti gyűlöletből gyilkolták meg. Azokról viszont, akik a felebaráti szeretet keresztény erényének szolgálatában, betegségben haltak meg, XIV. Benedek pápa azt írja, hogy ők csak tágabb értelemben mondhatók vértanúknak, de nem nevezhetők mártíroknak a szó szoros értelmében az Egyház gyakorlata szerint.[3] Ilyenkor ugyanis a halált nem szabad emberi cselekedet okozza valamilyen üldöző részéről, hanem maga a fertőzés.

Bárhogyan nevezzük is a fiatalon elhunyt esztergomi érsek tanúságtételét, annyi bizonyos, hogy rövid életében és halálában példát adott a segítő keresztény szeretetre és gyakorolta az irgalmasság cselekedeteit. Krisztus tanítása szerint pedig ezek számítanak majd, amikor a Mindenható megvonja életünk mérlegét.

4. Az utóbbi kétszáz évben sokat fejlődött az orvostudomány, sok mindent tudunk a fertőzések természetéről. A Károly Ambrus érsek példája nem arra indít minket, hogy tegyük félre a kötelező óvatosságot, hanem a lényegre irányítja a figyelmünket. A mai lehetőségek között tegyünk meg mindent azokért, akik a segítségünkre szorulnak. Aki anyagilag került szorult helyzetbe szeretteink közül, annak ebben segítsünk. Aki roskadozik a hirtelen rászakadt sok munka terhe alatt, annak ebben próbáljuk meg könnyebbé tenni az életét. Mindenki számára fontos és az irgalmasság valódi cselekedete, ha megtartjuk az óvatosság szabályait, nehogy veszélynek tegyük ki mások egészségét. Gondoljuk meg, gyakran egy-egy ember betegsége egész családok életét teheti tönkre.

5. Az irgalmasság cselekedetei közül kettőre ma különösen emlékezzünk. Az egyik: halottakat eltemetni. Ez régen sem csupán egészségügyi hagyomány volt, hanem megadta a tiszteletet az Isten képére teremtett embernek. Keresztény hitünk szerint a megkeresztelt ember teste Isten temploma. Ezért veszünk búcsút elhunyt szeretteinktől egyházi szertartás keretében. Ezért látogatjuk sírjaikat is.

De az irgalmasság cselekedete az is, hogy élőkért és holtakért imádkozunk. A halottakért való imádság kezdettől fogva szokása a keresztény közösségnek. Hisszük azt, hogy aki a halálakor a kegyelem állapotában van, de még tisztulásra szorul, azt imádságunk segíti, hogy mielőbb az üdvösségre jusson. Az imádság legnagyszerűbb és leghatékonyabb formája az Eucharisztia. Ilyenkor Krisztus keresztáldozatát tesszük jelenvalóvá. Ő az, aki megváltotta az embert. Az ő érdeméből, hozzá kapcsolódva nyílik szabad utunk az örök boldogságra. Ezért ajánljuk fel a szentmisét halottainkért.

Adj, Uram, örök nyugodalmat nekik, és az örök világosság fényeskedjék nekik! Ámen.  

Szentbeszéd Halottak napján Budapest, Józsefvárosi templom, 2020. november 2.

[1] Vö. Benedetto XIV (Prospero Lambertini), La beatificazione dei servi di Dio e la canonizzazione dei beati, III/1, Città del Vaticano 2015, 265, lib. III, cap. 11, n. 2.

[2] Uo. 262-263, lib. III, cap. 11, n. 1-2.

[3] Uo. 274, lib. III, cap. 11, n. 7.

gondola
MTI Hírfelhasználó