Különös könyv jelent meg a Kairosz Kiadónál. Címe  Vértérkép, szerzője a szépirodalmat ritkán publikáló Dippold Pál. Mit jelent az, hogy mozaikregény? - kérdeztük az írótól.

– Semmit. Mindent. Kísérlet széttöredezett világunk teljességének megmutatására. Történetdarabokból összeálló műegész, amiben a részek önmagukban is megállnak.

– Megállnak? A könyvben minden és mindenki mozog, a szereplők ide-oda járkálnak az időben meg a térben

– Jó, akkor a történetek nem állnak, hanem belesodorják, remélem, az olvasót abba a világba, amit én a magaménak gondolok. Megmutatom magam, a valóságban és a képzeletben velem megtörtént eseteket.

– Kulcsregényt írt? Családregényt?

– Nem tudom, nem is érdekelt. Előjöttek a történeteim, itt ugráltak a gondolataimban, aztán leírtam, összeszerkesztettem őket, hol nagyszerűnek látom a mozaikregényemet, hol csapnivalónak. Valójában én nem szeretek írni, fárasztó, nagy figyelmet követel, ismerni kell az összes lényeges irodalmi összefüggést, ami az éppen készülő művet érintheti, szóval, nehéz munka.

– Akkor miért csinálja? Ez már a hatodik kötete.

– Mert a történetemnek csak akkor lesz vége, amikor az életemnek, én meg nagyon szeretek élni. Ha ez azzal jár, hogy írni kell, írok. És csodálkozom, hogy ez egy csomó embert érdekel.

– Hová helyezi magát a kortárs irodalom sakktábláján?

– Na, ez az a kérdés, amitől falnak megyek. A művészetben nincs sakk. Nincs számító esélylatolgatás. Nincs demokrácia. Művek vannak. Jók vagy rosszak. Minősítésük nem a mai irodalompolitikai kocsmahősök, hanem az idő dolga. A jó megmarad. Hogy én hol vagyok? Az életpárti történetmondók között, nem a ma  divatos halálkultúra kiszolgálóinál. Nem a liberális szöveggyártás, szóbűvészet, a mindenre nemet sipákoló világfájdalmas próza a terepem. Az én történeteim igent mondanak az igazra, a jóra és a szépre.

– Azt azért öszefoglalhatná, miről is szó a Vértérkép.

– Rock and roll. Történet képekből. Mozaikregény. Vérképtérkép. Börtönéből szabadult sas. Mindenkinek csak egy története van. Végigpengetem az enyémet, a személyes névmások közé begurulva megmondom, hogy mi van.  Tengernyi szót szedtem össze hozzá. Az emlékek képekként vannak benne az emlékezetünkben, és ha ezeket meg akarom mutatni, a szavakkal úgy kell átalakítani, hogy azok mások számára is felismerhetővé váljanak. Avantgárd formai megoldásaim a mozaikregényben a mondanivaló kiteljesítését szolgálják, a hagyományos, realista próza kötőanyagaként szerepelnek. A regény földhözragadtan szürrealista elbeszélések sorozata, amelyek végül egyetlen, két évszázadot átfogó képpé feszülnek össze.

Andoky Péter