Hamvazószerdával megkezdődik a húsvéti előkészületi idő, a nagyböjt
A nagyböjt, a húsvétra felkészítő negyvennapos előkészületi időszak hamvazószerdán veszi kezdetét, amely idén február 17-ére esik.
2021. február 17. 10:09

A nagyböjt, a húsvétra felkészítő negyvennapos előkészületi időszak hamvazószerdán veszi kezdetét, amely idén február 17-ére esik. A keresztények ebben a bűnbánati időszakban hitük elmélyítésével, kiengesztelődéssel és böjttel készülnek húsvét ünnepére, Jézus Krisztus halálára és feltámadására.

A nagyböjt latin elnevezése quadragesima, negyvenet jelent, azt a negyven napot jelöli, ami hamvazószerdán kezdődik és húsvétvasárnap ér véget. A böjtölésről már a Szentírásban olvashatunk, ami soha nem öncélú cselekedetet jelöl, hanem mindig a bűnbánat, a gyász vagy az Istenhez forduló kérés, valamint a nemzeti tragédiákra való emlékezés kísérőjeként jelenik meg.

A böjtöt tartó ember külső jellemzői közé tartozik a bűnbánó öltözéke, a hamunak a fejre történő szórása vagy épp az ételtől-italtól való tartózkodás. A böjtnek a célja az ember Isten előtt való megalázkodásának kifejezésre juttatása, valamint a lélek megtisztulása, megújulása. A próféták különösen is hangsúlyozták, hogy a külső, fizikai böjt egy belső megújulást kell hogy szolgáljon, amelynek a felebaráti szeretet cselekedeteiben is meg kell nyilvánulnia (vö. Iz 58,3 kk).

A böjtöt és a böjti időszak hosszát illetően az Ószövetségben nem találunk egységes előírásokat, a nép Saul halála után hét napig böjtölt (1Sám 31,13), Dávid király bűnbánati böjtöt tartott, Mózes negyven napon át böjtölt mielőtt a tízparancsolatot, mint az Istennel kötött szövetségének alapokmányát kihirdette (Kiv 34,28). A zsidó nép negyven évig vándorolt a pusztában, Illés útja negyven nap és negyven éjjel tartott a Hórebre (1Kir 19,8), Jónás Ninive népét negyvennapos bűnbánatra kéri (Jón 3,3).

Az Újszövetségben is megjelenik a böjt. Anna prófétaasszony böjttel és imádsággal szolgálta Istent és várt a megígért Messiásra (Lk 2,37). Lukács evangéliuma szerint Jézus nyilvános működésének kezdetén negyven napra elvonult a pusztába (vö. Lk 4,1 kk), illetve az ő példája nyomán az első keresztény közösségek számára is alapvető volt a böjt és az imádságos lelkület: ezt teszik az apostolok elküldésekor (vö. ApCsel 13,2-3) és a keresztény elöljárók kiválasztása kapcsán is (vö. ApCsel 14,23). Mindennek az az üzenete, hogy a böjt és az imádság megtisztítja és felemeli a testet és a lelket, így az ember alkalmasabbá válik Isten szavának befogadására.

A keresztények számára azonban a legfontosabb példa Jézus böjtje. Ennek nyomán alakult ki az első századokban a negyvennapos böjt megtartása és a 4. századra már általánossá vált a keresztény világban. A böjti időszak egyben a felkészülés ideje volt a katekumenek részére a keresztségre, a nyilvános bűnösöknek a nagycsütörtöki feloldozásra, és mindenkinek a húsvéti misztérium ünneplésére.

A nagyböjt a 7. század óta hamvazószerdával veszi kezdetét, mivel a vasárnapot (az Úr napját) az Egyház nem tekinti böjti napnak. Húsvét ünnepe mozgó ünnep, ami azt jelenti, hogy a tavaszi nap-éj egyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnap ünnepeljük. A Katolikus Egyház 1581-ben kánonban rögzítette azt a számítási módot, mely meghatározza ennek naptári idejét.

A böjti előírások a századok során enyhültek, mert amíg a 11. századig olyannyira szigorú böjtöt tartottak, hogy késő délutánig semmit nem ettek, a böjti napokon egyáltalán nem fogyasztottak húst, tejterméket és tojást, addig napjainkban az Egyház csak hamvazószerdára és nagypéntekre ír elő szigorú böjtöt a – 18 és 60 év közötti – hívek részére. E két napon és nagyböjt többi péntekén a 14 évesnél idősebb tagjait arra kéri az Egyház, hogy a böjti fegyelem megtartásaként ne fogyasszanak húst és a legfeljebb háromszori étkezés részeként csak egyszer lakjanak jól. A görögkatolikus közösségekben hamvazószerda előtti hétfőn kezdődik a nagyböjti időszak.

Mindezen előírások mellett fontos rámutatni arra, hogy a húsételtől való tartózkodás nem tekinthető manapság önmagában böjti cselekménynek. A hús fogyasztása az ókori és középkori ember számára sokszor ritka, ünnepi alkalomnak számított, vagyis az erről való lemondás az adott kultúrában valóban a bánat és az önmegtagadás alkalmas kifejezőeszközének bizonyult. E gondolatot tovább folytatva, kiegészítve azzal, hogy az ószövetségi gyakorlatban az egyéni bánatnak is számos formája lehetett, kérdésként áll a külső böjt gyakorlata a modern ember előtt, azaz mi az az érték, szokás az életünkben, amihez általában ragaszkodunk és az Isten előtti meghajlás jeleként szívesen lemondanánk róla? A mai kor embere számára a böjt nemcsak a hústól, hanem a dohányzástól, az édességtől, a szórakozástól, a wellnestől stb. való tartózkodást is jelenti, de mindez mit sem ér, ha nem jár belső megújulással, amolyan negyvennapos lelki méregtelenítéssel, amelynek végén Istenhez kerülünk közelebb.

Szent Máté evangélista szavai mai is aktuálisak: „Amikor böjtöltök, ne legyetek mogorvák, mint a képmutatók! Keserű arcot mutatnak, hogy az emberek meglássák rajtuk a böjtölést. (…) Amikor te böjtölsz, illatosítsd be hajadat és mosd meg arcodat, hogy az emberek ne vegyék észre böjtölésedet, csak Atyád, aki a rejtekben jelen van!” (Mt, 6,16-18) Böjtölésünk során legyünk alázatosak, hogy újjászülethessünk Jézus feltámadásának titkában.

Az idei évben a pandémia miatt az Istentiszteleti és Szentségfegyelmi Kongregáció átmenetileg módosítja a nagyböjt kezdetén szokásos hamvazkodás szertartásrendjét: „Miután a pap imádsággal megáldotta a hamut, és meghintette szenteltvízzel, szó nélkül a templomban jelen levő hívekhez fordul, és mindössze egyetlen egyszer mondja el mindenkinek a Római misekönyv formuláját: „Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban” vagy: „Emlékezzél, ember, hogy porból vagy és porrá leszel!” Ezt követően a pap lemossa a kezét, felölti a szájat és az orrot eltakaró maszkot, majd mindenkit meghamvaz, aki eléje járul, vagy pedig ő maga megy a helyükön maradó hívekhez. A pap ujjai közé veszi a hamut és minden hívő fejére hint belőle, anélkül, hogy bármit is szólna.”

Minden kedves olvasónknak áldott nagyböjti, felkészülési időt kívánunk!

Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konfrencia (MKPK) elnöke február 17-én, szerdán 18 órakor Győrben a Nagyboldogasszony-székesegyházban celebrál szentmisét hamvazószerda alkalmából.

Forrás: MKPK Sajtószolgálat

Fotó: Vatican News

A hit, a remény és a szeretet megújításának ideje – Ferenc pápa nagyböjti üzenete

A Szentatya évről évre üzenetet intéz a katolikus hívekhez a nagyböjt kezdetén. Idén üzenetének témája: „Íme, felmegyünk Jeruzsálembe…” (Mt 20,18) Nagyböjt: a hit, a remény és a szeretet megújításának ideje.

Kedves Testvérek!

Amikor Jézus előre közli tanítványaival szenvedését, halálát és feltámadását, mely az Atya akaratának teljesítéseként fog megvalósulni, akkor küldetésének legmélyebb titkát tárja fel előttük, és meghívja őket, hogy ők is vegyenek részt ebben a küldetésben a világ üdvösségéért.

Nagyböjti utunkon, mely a húsvéti titok ünneplése felé halad, arra emlékezünk, aki „megalázta magát, és engedelmeskedett a halálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8). A megtérés ezen időszakában megújítjuk hitünket, merítünk a remény „élő vizéből”, és nyitott szívvel fogadjuk Isten szeretetét, aki mindannyiunkat testvérré formál Krisztusban. Húsvét éjjelén megújítjuk keresztségi ígéreteinket, hogy a Szentlélek működésének köszönhetően új emberré szülessünk. De ezt a nagyböjti utat, akárcsak a keresztény élet egész zarándokútját, már most a feltámadás fénye világítja be, mely irányítja mindazok érzéseit, viselkedését és döntéseit, akik Krisztust kívánják követni.

A böjt, az ima és az alamizsna Jézus tanítása szerint (vö. Mt 6,1–18) megtérésünk feltételei és kifejezőeszközei. A szegénység és az önmegtagadás útja (a böjt), a megsebzett emberre való odafigyelés és a róla való szeretetteljes gondoskodás (az alamizsna), és az Atyával folytatott gyermeki párbeszéd (az ima) lehetővé teszi az őszinte hit, az élő remény és a tevékeny szeretet megvalósulását.

1. A hit arra hív bennünket, hogy befogadjuk az Igazságot, és tanúságot tegyünk róla Isten és minden testvérünk előtt.

Ebben a nagyböjti időszakban a Krisztusban kinyilvánuló Igazság befogadása és megélése elsősorban azt jelenti, hogy megnyitjuk szívünket Isten igéje előtt, melyet az Egyház nemzedékről nemzedékre továbbad. Ez az Igazság nem az értelem szüleménye, mely néhány kiválasztott, kiváló vagy tekintélyes elmének van csak fenntartva, hanem olyan üzenet, amelyet megkapunk, és megérthetünk azon szív bölcsességének köszönhetően, amely nyitott Isten nagyságára, aki már azelőtt szeretett bennünket, mielőtt mi tudatára ébredtünk volna. Ez az Igazság maga Krisztus, aki azáltal, hogy teljesen magára vette emberségünket, Úttá – sokat kívánó, de mindenki előtt nyitott Úttá – tette magát, mely elvezet az Élet teljességére.

Az önmegtagadásként megélt böjt abban segíti azokat, akik azt szívük egyszerűségében vállalják, hogy újra felfedezzék Isten ajándékát, és megértsék az ő képére és hasonlatosságára való teremtettségünket, amely őbenne találja meg beteljesedését. Az önként vállalt szegénység megtapasztalásával az, aki böjtöl, szegénnyé lesz a szegények közt, és felhalmozza a kapott és szétosztott szeretet kincseit. Ha a böjtöt ily módon fogjuk fel és éljük meg, az segít szeretni Istent és felebarátainkat, mivel – ahogy Aquinói Szent Tamás tanítja – a szeretet olyan mozgás, amely figyelmünket a másik felé fordítja, és őt önmagunkkal egynek tekinti (vö. Fratelli tutti [Mindnyájan testvérek] enciklika [a továbbiakban: FT], 93).

A nagyböjt arra szolgáló idő, hogy higgyünk, vagyis befogadjuk Istent az életünkbe, és megengedjük neki, hogy „lakást vegyen” nálunk (vö. Jn 14,23). A böjtölés azt jelenti, hogy felszabadítjuk életünket mindattól, ami azt megterheli – az igaz és hamis információk és a fogyasztási cikkek áradatától is –, hogy kitárjuk szívünk ajtaját az előtt, aki egészen szegényen, mégis „kegyelemmel és igazsággal telve” (Jn 1,14) érkezik hozzánk: az Üdvözítő Isten Fia előtt.

2. A remény mint „élő víz”, mely lehetővé teszi utunk folytatását

A szamariai asszony, akitől Jézus inni kér a kútnál, nem érti, amikor Jézus azt mondja, hogy „élő vizet” tudna neki adni (Jn 4,10). Először természetesen a hétköznapi vízre gondol, Jézus ellenben a Szentlelket érti rajta, akit bőségesen ad majd a húsvéti misztériumban, és aki belénk önti a reményt, mely nem csal meg. Jézus már akkor beszél a reményről, amikor szenvedését és halálát meghirdetve azt mondja, hogy „harmadnapra feltámad” (Mt 20,19). Jézus arról a jövőről beszél, melyet az Atya irgalma tárt elénk. Jézussal és neki köszönhetően remélni azt jelenti, hogy hisszük: a történelem nem zárul le hibáinkkal, erőszakos és igazságtalan tetteinkkel, a Szeretetet keresztre feszítő bűnnel. Azt jelenti, hogy átszúrt Szívéből az Atya bocsánatát merítjük.

A mai, gondokkal teli időben, amikor minden törékenynek és bizonytalannak tűnik, provokációnak tűnhet reményről beszélni. A nagyböjt azonban épp arra szolgál, hogy reméljünk, hogy tekintetünket újra Isten türelme felé fordítsuk, aki továbbra is gondját viseli teremtésének, jóllehet mi gyakran rosszul bántunk vele (vö. Laudato si’ [Áldott légy] enciklika, 32–33; 43–44). Ez a remény a kiengesztelődésre irányul, melyre szenvedélyesen buzdít bennünket Szent Pál: „Engesztelődjetek ki Istennel” (2Kor 5,20). Azáltal, hogy a bűnbocsánat szentségében, amely megtérésünk útjának középpontjában áll, bocsánatot nyerünk, mi is bocsánatot adókká válunk: mivel mi magunk is kaptuk, továbbadhatjuk azt másoknak, ha képesek vagyunk a figyelmes párbeszédre és felkaroljuk a megsebzett embereket. Isten megbocsátása – a mi szavainkon és tetteinken keresztül is – lehetővé teszi, hogy a testvériség húsvétját éljük meg.

A nagyböjt folyamán figyeljünk jobban arra, hogy „biztató szakkal szóljuk, melyek bátorítanak, erőt adnak, vigasztalnak, előrelendítenek, és ne olyan szavakkal, amelyek megaláznak, elszomorítanak, bosszantanak és semmibe vesznek” (FT, 223). Ahhoz, hogy reményt önthessünk másokba, néha elég egyszerűen „kedves embernek lenni, aki félreteszi saját gondjait és teendőit annak érdekében, hogy figyelmet szenteljen, mosolyt ajándékozzon, biztató szót szóljon, teret adjon a meghallgatásra az általános közöny közepette” (uo. 224).

Az elmélyedésben és a csendes imádságban inspirációként és belső fényként kapjuk a reményt, amely megvilágítja küldetésünkkel kapcsolatos kihívásokat és döntéseket: íme, ezért olyan fontos, hogy elmélyülten imádkozzunk (vö. Mt 6,6), és találkozzunk – a rejtekben – a mi gyengéden szerető Atyánkkal.

A nagyböjt reménnyel való megélése annak átérzését jelenti, hogy Jézus Krisztusban tanúi vagyunk az új korszaknak, amikor Isten „újjáteremt mindent” (vö. Jel 21,1–6). Azt jelenti, hogy megkapjuk Krisztus reményét, aki életét adja a kereszten, és akit Isten harmadnapra feltámaszt, és hogy „mindig készen állunk arra, hogy bárkinek megfeleljünk, aki a [bennünk élő] remény indoklását kéri [tőlünk]” (1Pét 3,15).

3. Hitünk és reményünk legtökéletesebb megnyilvánulása a szeretet, melyet Krisztus nyomdokain járva az emberekre való odafigyelésben és a velük való együttérzésben élünk meg.

A szeretet annak örül, amikor a másikat növekedni látja. Ezért szenved, ha a másik bajban van: ha magányos, beteg, hajléktalan, megvetett vagy szűkölködő… A szeretet a szív késztetése, mely kiszólít magunkból, és megteremti az osztozás és a közösségvállalás kötelékeit.

„A társadalmi szeretetből kiindulva előrehaladhatunk a szeretet civilizációja felé, amelyre mindannyian meghívottnak érezzük magunkat. Egyetemes dinamizmusával a szeretet új világot képes építeni, mert a szeretet nem egy meddő érzelem, hanem a legjobb módja annak, hogy hatékony utakat találjunk a fejlődéshez mindenki számára” (FT, 183).

A szeretet ajándék, mely értelmet ad életünknek, és lehetővé teszi, hogy a rászorulókra családtagként, barátként és testvérként tekinthessünk. A kevés, ha szeretettel megosztjuk, sosem fogy el, hanem az élet és a boldogság forrásává válik. Így történt a száreptai özvegyasszony lisztjével és olajával, aki hamuban sült lepénnyel kínálta Illés prófétát (vö. 1Kir 17,7–16); és a kenyerekkel, melyeket Jézus megáld, megtör és a tanítványoknak ad, hogy szétosszák a tömegnek (vö. Mk 6,30–44). Ugyanez történik a mi adományunkkal is, akár kicsi, akár nagy, amikor örömmel és egyszerű természetességgel adjuk.

A szeretet nagyböjtjének megélése azt jelenti, hogy gondját viseljük azoknak, akik a koronavírus-járvány miatt szenvednek, elhagyottnak érzik magukat vagy aggódnak. A jövő miatti nagy bizonytalanság idején, ha emlékezetünkbe idézzük, amit az Úr az ő Szolgájának mondott: „Ne félj, mert megváltottalak” (Iz 43,1), szeretetünkkel bizalmat közvetítünk és megéreztetjük velük, hogy Isten gyermekeiként szereti őket.

„Csak a szeretet által átformált, a másik ember méltóságát felismerő látásmóddal lehet a szegényeket mérhetetlen méltóságukban elismerni és megbecsülni, saját életstílusukban és kultúrájukban tiszteletben tartani, és így a társadalomba valóban integrálni” (FT, 187).

Kedves Testvérek! Életünk minden szakasza arra szolgáló idő, hogy higgyünk, reméljünk és szeressünk. Ez a felhívás, hogy a nagyböjtöt a megtérésnek, az imádságnak és javaink megosztásának útjaként éljük meg, segítsen bennünket abban, hogy közösségi és egyéni emlékezetünkben átgondoljuk az élő Krisztusból fakadó hitet, a Szentlélek fújása által ébresztett reményt és az Atya irgalmas szívéből kiapadhatatlanul forrásozó szeretetet.

Mária, a Megváltó édesanyja, aki hűen áll a kereszt tövében és az Egyház szívében, támogasson bennünket szeretetteljes jelenlétével, és a feltámadott Úr áldása kísérjen bennünket a húsvét fénye felé vezető utunkon!

Kelt Rómában, a Lateráni Keresztelő Szent János-főszékesegyházban,
2020. november 11-én, Tours-i Szent Márton emléknapján

Ferenc

Forrás: MKPK Sajtószolgálat

Fotó: Vatican News

Magyar Kurir