Kitörés napja - újabb írások
A korabeli magyar társadalmat, a hadsereget a revízió, az antibolsevizmus határozta meg.
2021. február 18. 11:22

Budapest védői hősök voltak

A holtak gyűlölete megmérgezi, a kegyelet nemesíti a lelket.

Történelmünk során korábban soha nem tapasztalt, a magyar nemzetlélektől teljességgel idegen, bár az előző év ősze óta magát már meg-megmutató terror csapott le 1919 márciu­sában hazánkra. Az első kommunista diktatúra perverz szadizmussal gyilkolta vélt és valós politikai ellenfeleit. A vörös pribékek mások mellett Mindszenty Józsefet is fogságba vetették és megkínozták, a későbbi bíboros-hercegprímás a rémuralom bukása után egy prédikációjában így emlékezett a rettegés hónapjaira (idézi a Történelemportál.hu 2011. február 24-én):

„Láttam a Parlament mennyezetig vérrel befrecskelt pincéit, a vízvezetékcsöveire akasztottakat, hallottam a teherautók motorjainak berregtetését a halálpincék előtt, hogy a megkínzottak segélykérését ne hallják künn. Megnéztem testvéreimet a cellában, akiket a kínzók szakkifejezése szerint »félangolosra« és »egész angolosra« vertek. Hallottam új szótárukat: »gajdeszbe küldeni«, »hidegre tenni«, »haza küldeni«, »fa alá állítani« stb. […] A vörös börtön kapuja a vörös pokolnak, amelyen át belátni a Szovjetbe.”

Ez a rendszer állította fel az úgynevezett Magyar Vörös Hadsereget 150 ezres összlétszámmal, amelynek mintegy harmadát önkéntesek adták. Jórészt az első világháborút végigharcolt közkatonák és tisztek, de a magyar munkásság soraiból is tízezrek álltak be a vörös zászló alatt menetelő seregbe.

Nem azért, mert azonosultak a kommunista ideológiával és a diktatúrával, hanem annak ellenére. Felismerték ugyanis, hogy – tetszik vagy sem – nincs más, hatalommal rendelkező politikai tényező Magyarországon. Ez a hadsereg verte vissza eredményesen – a baloldali, szociáldemokrata érzelmű Stromfeld Aurél vezérkari főnök irányításával – 1919 májusában a hazánkra törő cseh és szlovák csapatokat, majd dicsőséges felvidéki hadjárata során felszabadította a megszállt Eperjest, Érsekújvárt, Kassát, Losoncot, Sátoraljaújhelyt, Bártfát, eljutva az etnikai határokig.

Stromfeld és katonái hősök voltak, akiknek a nemzeti panteonban a helyük. Dicsőségüket nem homályosítja el, hogy közben a hátországban Szamuely pszichopata Lenin-fiúi vérgőzös bódulatban osztották a halált. A Magyar Vörös Hadsereg második vezérkari főnöke, Julier Ferenc visszaemlékezése szerint ugyanis „a nemzeti alapon álló tisztikar jó része megmaradt a vörös zászló alatt is, gondolván, hogy a haza érdekében az ördöggel is szövetkezik, még ha nem is fekete, hanem vörös”. (Az 1919. évi felvidéki hadjárat – idézi Nagy Miklós Mihály nyugállományú honvédtiszt, katonai szakíró a Magyar honvédő háború 1918–1919 című írásában, a Nagy Magyarország folyóirat 2012. őszi számában.) Billnitzer Ernő – akkori tüzérszázados – hasonlóan fogalmaz Két világháború emlékei című munkájában: „Hazánk területi épségéért, annak fenntartásáért még az ördöggel is szövetkezni kell. Ördög alatt értvén akár a kommunistákat is.”

Kommunista apologetika? Szó sincs róla! A hon védelme nem függ politikai ideológiák­tól. Akik a hazáért éltek és haltak, az őket körülvevő mindenkori rendszerek megítélésétől függetlenül egyértelműen és letagadhatatlanul hősök.

Ugyanezért egyértelműen és letagadhatatlanul hősök azok a magyar honvédek is, akik a második világháborúban harcoltak a hazáért, akár a keleti fronton, akár az ország területén, akár a végjátékban Budapest védelmében.

Az említett Billnitzer Ernő ezen ethosz nagyszerű, egyben tragikus példája. A rettenthetetlen tüzértiszt a Monarchia közös hadseregében kezdte pályafutását, az első világháborúban megsebesült, majd román fogságba esett. Kiszabadulva fölszerelt az 1919-es Magyar Vörös Hadseregbe, a diktatúra bukása és a rend helyreállítása után a Magyar Királyi Honvédségben szolgált. Részt vett Budapest 1944–45-ös védelmében és az 1945. február 11-i kitörésben, szovjet fogságba esett, hazatérte után a magyarországi kommunista diktatúra vetette börtönbe, végül éjjeliőrként tengődött. Opportunista szélkakas volt? Nem: rendíthetetlen, tántoríthatatlan magyar hazafi, aki sohasem az épp aktuális politikai rendszer színezetét nézte, hanem csakis a haza védelme irányította.

Ahogy 1919-es honvédő hőseink nem Kun Béláért és a vörös csillagos, sarló-kalapácsos zászlókért küzdöttek, úgy 1944–45-ös honvédő hőseink sem Szálasi Ferencért és a nyilaskeresztes zászlóért harcoltak, és nem is a horogkeresztért vagy Hitler nemzetiszocializmusáért. A magyar katona a kommün idején és negyedszázaddal később is a magyar hazát védte az adott és a hadsereg által nem befolyásolható szövetségben, és a hátországban elkövetett bűnök, ahogy 1919-ben, úgy 1944–45-ben sem vethetnek rá árnyékot.

Leszögezhető továbbá, hogy Budapest védői – függetlenül attól, hogy tudatában ­voltak-e ennek vagy sem – egész Európát is védelmezték. Hadtörténeti tény, hogy Sztálin irreális parancsához képest, amellyel 1944. november 7-re rendelte elfoglalni a magyar fővárost, Budapest végül csak 1945. február 13-án, negyedévvel később esett el. Ennyi időt nyertek a nyugati frontokon az angolszász szövetségesek. Ha ez nem így történik, a bolsevista ármádia nem az Elbánál áll meg, hanem jóval nyugatabbra. És tudva azt, hogy akkoriban a nyugat-európai kommunista mozgalmak jelentős befolyással rendelkeztek, aligha a valóságtól elrugaszkodott feltételezés, hogy szovjet katonai jelenlét esetén a vasfüggöny bizony későbbi helyétől nyugatabbra zuhanhatott volna le.

Budapest védői emberfeletti önfeláldozással teljesítették kötelességüket, a kitöréssel pedig a megadás helyett megkísérelték a lehetetlent. Ezért, még ha kevesen is érték el a saját vonalakat, tiszteletet és főhajtást érdemelnek az utókortól. Ezt még a korabeli ellenségtől is megkapták. Gasparovich László idézi az ostromról írott kötetében (A rettegés ötven napja, Hajja és Fiai, Debrecen, 1999) Vitalij Akszejenko szovjet főhadnagyot, aki így emlékezett vissza a gellérthegyi Citadella elfoglalása után: „Amikor én odaértem, már csak a halottak voltak ott. […] A tisztek, az altisztek, de még a katonák legnagyobb része is valósággal ki volt öltözve: láthatóan mind a legjobb holmiját vette fel. […] Ott dolgozott egy régi ismerősöm, Dubov alhadnagy a temetőosztagtól. Az mesélte nekem, hogy csaknem minden halott tisztet hanyatt fekve találtak meg, ami azt jelenti, hogy állva haltak meg. […] Aki ilyen szépen tud meghalni, az nem lehet valami szemét ember.”

A fenti tények tükrében a politikamentes Kitörés emléktúrákat szervező csapat tagjának, Moys Zoltánnak és kitűnő hadtörténészünknek, Babucs Zoltánnak egyértelműen igaza van: Budapest védői hősök voltak. E tényt nem befolyásolja, nem másítja meg az a tény, hogy rájuk statisztikailag elhanyagolható befolyású ideológiavezérelt csoportok is hivatkoznak, ahogy 1848-at, 1956-ot és más történelmi csomópontokat is előszeretettel magyarázzák saját nézőpontjuk szerint ilyen-olyan közösségek, jellemzően részleteket kiragadva az egészből.

Szakály Sándor bölcsen állapítja meg, hogy kinek-kinek joga van a maga történelemértelmezéséhez, a saját részigazságaihoz. E gondolatmenetet folytatva kijelenthető, hogy igen, senki nem veheti el a magyar közvélemény azon jogát, hogy hősként emlékezzen mindazokra, akik a hazáért harcoltak. E jog nem vitatja el mások jogát saját halottaik, áldozataik, hő­seik emlékének ápolásától. A holtak kirekesztő, egyetlen értelmezés diktatórikus kizárólagosságát követelő, engesztelhetetlen gyűlölete megmérgezi és gúzsba köti, a kegyelet (és nem kegy) viszont fölemeli és nemesíti a lelket, és minden jó szándékú emberben növeli a megértést mások érzései iránt.

Ágoston Balázs

A szerző újságíró

Budapest elfoglalásáért emlékérem a szovjet katonák zubbonyán

1944 decembere és 1945 februárja között a volt Magyar ­Királyi Honvédség katonái Budapestet és a hazájukat védték.

Miért is védték Budapestet 1944–1945-ben? Akár ezt a kérdést is feltehetnénk, olvasva Mihályi Balázs és Moys Zoltán írását a Magyar Nemzet február 11-i számában. Fel is tették ezt sokan már egykoron, és fel is teszik ezt a kérdést napjainkban történészek, közírók, politikusok, és nem egy esetben politikai hovatartozásuk okán adják meg a maguk válaszát. A legtöbb esetben elvárva a másik féltől, hogy az elfogadja az ő – hitük szerinti – színtiszta igazságát.

A kérdés már csak az: létezik-e színtiszta igazság vagy a veszteseknek is lehet (rész)igaz­sága?

A történelmet – ahogy ezt már évezredekkel ezelőtt megállapították – mindig a győztesek írják, és az ő nagyvonalúságuktól függ(ött) mindig, hogy lehetett-e a veszteseknek némi részigazsága. Magam úgy gondolom, a veszteseknek is lehet.

Úgy látom, nem vonható kétségbe az az állítás, miszerint az 1944 decembere és 1945 februárja között eltelt időben a volt Magyar ­Királyi Honvédség katonái Magyarország fővárosát, Budapestet és a hazájukat védték. A döntő többségük – tisztek, legénységi ­állományúak, de még a fegyver nélküli katonai szolgálatot teljesítő munkaszolgálatosok egy része is – úgy vélte, a kötelességüket teljesítik, a kapott parancsoknak megfelelően járnak el.

A parancs pedig a végsőkig való kitartásról szólt, amelyet a német Harmadik Birodalom teljhatalmú vezére és kancellárja, Adolf Hitler adott ki. A próbálkozások, hogy legyen Budapest nyílt város, kerülhesse el az ostromot, nem hallgattattak meg, Budapest erőddé vált (Festung Budapest). Az 1944. december ­24-re – mintegy karácsonyi ajándékként – körbezárt főváros hetvenezer főre tehető védője – 37 ezer magyar és 33 ezer német katona – és a polgári lakosság sorsa megpecsételődött.

A mintegy háromszoros túlerőben lévő, nehéztüzérséggel, jelentős számú harckocsival és légierővel rendelkező szovjet Vörös Hadsereg ukrán frontjai és a mellettük harcoló román csapatok ellen mintegy ötven napig tartani az élelmiszer-, gyógyszerhiánnyal küzdő várost emberfeletti teljesítmény volt. Az ostrom utolsó napjaiban víz, áram- és gázszolgáltatás alig volt, kenyér néhány dekagramm, lóhús, bab vagy borsó, ha jutott egyáltalán civilnek és katonának.

A fővárosban lévő magyar katonai alakulatok parancsnoka, vitéz Hindy Iván altábornagy – az ostrom utolsó pillanataiban vezérezredessé kinevezve – érdemben nem tudott beleszólni a védelem kérdéseibe, hiába ruháztatott fel Budapest székesfőváros területén magyar vonatkozásban teljhatalommal 1944. december 6-án. Alárendeltje volt a német vezetésnek, önálló döntéseket nem hozhatott. Célja – amennyire lehetett – a polgári lakosság védelme, a pusztítások mértékének csökkentése volt, de a főváros feladásáról ő nem dönthetett. 1944 decemberének utolsó napjaiban törzsének több tisztje javasolta a budai oldalon való a kitörést a szorosan bezáródó ellenséges gyűrűből, de nem kapott rá lehetőséget.

Maradt a végsőkig való harc, amely sok tízezer ember életébe került, és hatalmas anyagi veszteséggel járt. Mindezt tetézte a szovjet Vörös Hadsereg „(hadi)fogolyszerző” tevékenysége, amely a polgári lakosság soraiból pótolta a hiányzó (hadi)fogolylétszámot. Mert ki vállalta volna a felelősséget Sztálin generalisszimusz előtt a hosszú ostromért, melyet követően alig akadt hadifogoly?

Lett hát kellő számú hadifogoly, következett a megszállás, amit a megszállók jóvoltából évtizedekig felszabadításnak vagy felszabadulásnak illett/kellett nevezni függetlenül attól, hogy a harcokban részt vett szovjet katonák zubbonyára a Budapest elfoglalásáért emlékérem került – és a történtek különböző megközelítésű magyarázata, amelyben mindenkinek lehet részigazsága. S talán így a legjobb!

Szakály Sándor

A szerző történész, a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója

Az elesett katona hősi halott

A korabeli magyar társadalmat, a hadsereget a revízió, az antibolsevizmus határozta meg.

Mint minden esztendőben, úgy idén is indulatokat kavart az 1945. február 11-i budavári kitörés évfordulója. Tény, hogy a második világháború után csakis osztályharcos szemlélettel, eleve elítélő módon lehetett nálunk foglalkozni második világháborús részvételünkkel, honvédségünk harctevékenységével, s a magyarországi hadszíntér eseményeivel. Ennek eredménye, hogy bár eltelt három évtized a rendszerváltozás óta, mégis számos téveszme, féligazság és hazugság övezi a budapesti ostromot és a kitörést.

Vannak olyan történészek, akik még napjainkban is amellett kardoskodnak, hogy a Vörös Hadsereg egyértelműen felszabadítóként érkezett hazánk területére, hangoztatják a Magyar Királyi Honvédség ukrajnai népirtó tevékenységét, elítélik háborús részvételünket, s figyelmen kívül hagyják azt, hogy az országgyarapítások eredményeit megvédendő, geopolitikai helyzetünk miatt kerültünk be a hadviselő felek sorába és jótékonyan elfelejtik azt az „apróságot”, hogy a kommunista világnézetet képviselő vöröskatonák moszkovita magyar elvtár­saik asszisztálásával módszeresen kirabolták országunkat, védtelen civileket gyilkoltak meg, számtalan magyar asszonyt és ­leányt megbecstelenítettek, és százezerszámra vittek el magyar állampolgárokat málenkij robotra.

Mai tudásunk alapján megítélni, rózsaszínű, vörösbe hajló napszemüvegen keresztül láttatni az akkori eseményeket bizony történészi dőreség, hiszen a források ismeretén és helyes felhasználásán túl a kutatónak ismernie kell a korabeli közgondolkodást és az akkori emberek mentalitását ahhoz, hogy az ő fejükkel gondolkodva, a sine ira et studio elve alapján írjon, ne pedig aktuálpolitikai szempontok szerint vizsgálódjon. A szüleink, nagyszüleink generációja által megszenvedett ostrom végkimenetele jelenünkben is érezteti hatását, így nem csoda, hogy annak átmagyarázása évről évre politikai és ideológiai síkok mentén zajlik. Hetvenhat évvel az események után könnyű okosnak lennünk, íróasztal mögül értelmeznünk az akkor történteket, és feltenni a tudatlanságról árulkodó kérdések sorát: Mit kerestünk mi a második világháborúban? Miért kellett Budapestet a végsőkig tartani? A honvédek miért nem álltak át tömegével a felszabadítók oldalára?

Kijelenthető, hogy 1945-ig egyetlen, németek által védett erőd sem adta meg magát, hanem katonái a végsőkig küzdöttek vagy kitörtek, de a halálos ítéletet jelentő hadifogságot nem választották. A németek számára a keleti frontra oly jellemző világnézeti harc tükrében Budapest valóban erőd volt, ahol a kommunista előretörést akarták feltartóztatni, nehogy az a szülőföldjükre jusson. A beléjük nevelt porosz drill, fegyelem és kötelességtudat, továbbá a hadifogságtól való rettegés is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy utolsó leheletükig harcoljanak. A kitörés során ezért fordult elő tömegével, hogy a súlyosan sebesült vagy a kelepcébe került német tisztek és katonák a fogságba esés helyett az öngyilkosságot választották.

A magyar honvédek sem voltak könnyebb helyzetben, rá­adásul saját fővárosukat védték, amelyért két totalitárius rendszer is viaskodott. Az 1920 után iskolákba került generációk keresztény és nemzeti nevelésébe mélyen beleivódott az antibolsevizmus, hiszen 1919-ben Magyarország ízelítőt kapott a vörös diktatúrából és abból érthető módon nem kért többet. 1941 után a honvédek többsége megtapasztalhatta a keleti hadműveleti területen, hogy milyen a felsőbbrendű „szovjet paradicsom”, és ez egyáltalán nem volt ínyükre.

Számtalan tábori lap zárult azzal, hogy „az Isten mentsen meg bennünket attól, hogy a szovjetek hozzánk is eljussanak”. 1944 őszére ez mégis bekövetkezett, és a sikertelen kiugrási kísérlet után a honvédség morális válságba került, amelyből már nem tudott kilábalni.
Sokuknak elege lett a háborúból, és azok a honvédek, akiknek szülőfaluját elfoglalták a szovjetek, úgy érezhették, számukra értelmét vesztette a további harc, és esküjük szellemé­ben vagy tovább harcoltak, vagy lemaradtak az alakulatuktól és a fogságot igyekeztek elkerülni.

A gyűrűben rekedt, német parancsnokság alá került honvédek idővel szembesültek azzal, ha életben akarnak maradni, akkor a szovjet fogság vagy a szovjetek melletti harc közül választhatnak. Persze nem a világmegváltó eszmék hatották át azon honvédeket, akik szovjet oldalra álltak, hanem az élni akarás ösztöne és az, hogy ­mielőbb befejezhetik a háborút, és elkerülhetik a rettegett szibériai hadifogságot.

Azokat a honvédeket, akik maradtak a németek mellett, a fegyvertársi becsület mellett a németekbe vetett hit, hazájuk védelme, az antibolsevizmus, vagy éppen a „csak egy nap a világ” hangulat motiválhatta. Ők is rettegtek a jövőtől, de a kitöréskor semmi esetre sem fordították maguk ellen fegyvereiket, hanem amikor más választásuk nem volt, megadták magukat. Legnehezebb helyzetben a pincékben, óvóhelyeken megbúvó védtelen civil lakosság volt, nem tudták, nekik mit hoz a holnap, és joggal tarthattak attól, hogy szovjetek rajtuk élik ki bosszúvágyukat, mint ahogy azt több magyar településen megtették.

Karsai László cikkében olvashatjuk, hogy a Donnál becsülettel helytálló, s az ott elesett honvédek – és munkaszolgálatosok – nem lehetnek hősök, csak áldozatok. A keleti front hadműveleteiben részt vevő Magyar Királyi Honvédség tagjai egytől egyig fasiszta brigantik, akik kiirtották fél Ukrajnát. Persze, mindezeket lehet állítani, ha készpénznek vesszük a Krausz Tamás–Varga Éva Mária szerzőpáros által jegyzett A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban című kötetben (L’Harmattan, Budapest, 2013.) szereplő szovjet levéltári forrásokat, ám a valóság megismeréséhez érdemes tanulmányozni a második világháborús magyar részvétellel foglalkozó két kiváló történész, Szakály Sándor és Szabó Péter írásait is. Igaz, 1941 nyarától az arcvonalak mögött egy teljesen másfajta, kegyetlen háború bontakozott ki, és erre a kiküldött magyar alakulatok egyáltalán nem voltak felkészítve.

A Magyar Királyi Honvédséget eredetileg a szomszédos országokkal szembeni revíziós háborúra képezték ki és nem a Szovjetunió elleni küzdelemre, ráadásul a szélsőséges időjárási viszonyok is alaposan próbára tették a honvédeket. A helyi lakossággal és a partizánokkal szemben (akikre nem vonatkozott a hadijog) az esetenkénti erőszakos magyar fellépés csak részben magyarázható az erőszakspirállal.

Ahogy már fentebb leírtam, az akkori magyar társadalmat, így a hadseregben szolgáló tiszteket és honvédeket is a revízió, az antibolsevizmus határozta meg; a nemzeti emlékezetben elevenen élt az 1919-es tanácskommün ország- és nemzetvesztő tevékenysége, így mindezek tetteikben is megnyilvánultak. Kezdetben a magyar megszálló csapatoknál is történtek erőszakos kilengések, de ezek elenyészők voltak, ellenkező esetben később a visszavonuló honvédeket számos atrocitás érte az egyre erősödő partizánmozgalom és a lakosság részéről.

Könnyű újra előhúzni a „bűnös nemzet”-kártyát, és osztályharcos, antifasiszta logikára vall, ha a nyilasok és a csendőrök mellett minden honvéd és civil – a gyerekektől az aggastyánokig –, vagyis a teljes akkori magyar társadalom kollektív módon potenciális háborús bűnösnek számít, mert nem tett semmit a háború mielőbbi befejezéséért és nem várta tárt karokkal az őket felszabadítani – és értékeiktől megszabadítani – igyekvő szovjet katonákat. A háború azonban nem gyerekjáték, s azt azért illene tudniuk a korszakkal foglalkozó történésznek, hogy a Magyar Királyi Honvédség kötelmeit számos előírás rögzítette, így a szolgálati szabályzat a honvédség belső szabályozója volt, míg az 1939-ben kiadott harcászati szabályzat a hadra kelt sereg viselkedését írta elő, vagyis nem rablólovagok gyülevész hada volt.

A behívott és a hadműveletekben elesett, meghalt katonák – így honvédeink is – függetlenül attól, hogy milyen ügyért harcoltak, hősi halottaknak, és nem áldozatoknak tekintendők. Parancsot teljesítettek, még ha életüket is kellett áldoz­niuk, ugyanis a hadseregekben parancsokat adnak és végrehajtanak, a kiadott parancsokat pedig – főleg háborús időkben – nem szokás felülbírálni, mert a parancsmegtagadás, a bomlasztás és a defetizmus rögtönbíráskodást von maga után. Ha ők nem lehetnek hősi halottak, akkor a gondolatmenetet továbbfűzve a nagy háborúban „királyért és hazáért” harcoló magyar katonák, valamint a szabadságharcainkban küzdött ­eleink sem lehetnek azok, mert nem a győztesek, hanem a vesztesek oldalára kerültek.

Azon magyar emberek közé tartozom, akik a háborúvesztés ellenére is hősként és nem háborús bűnösként tekintenek nagyapjuk generációjára. Családomból hatan öltötték magukra a magyar királyi honvéd egyenruhát és közülük hárman a legtöbbet, életüket adták a hazáért. Nem akartak meghalni, őket is visszavárták szeretteik, de a hazáért hozott áldozatukkal hősökké váltak, mint oly sokan nemzedékükből. A kommunizmus idején hallgatni kellett róluk, de a rendszerváltozás óta már emlékezhetünk rájuk. Emberéletet nem lehet pénzben megváltani, ám erkölcsi kárpótlásként kijár nekik, hogy emléküket tiszteljük és ápoljuk.

A kérdés 1945 óta adott: a Vörös Hadsereg Budapestet felszabadította vagy elfoglalta? A szovjetek természetesen a nyugati szövetségesek felé a felszabadítás tényét propagálták, de a kérdésre már 1945-ben igen határozott választ adtak, amikor Budapest bevételéért – nem pedig felszabadításáért! – néven alapítottak emlékérmet. Magyarországon, csakúgy, mint Budapesten csak kevesen érezhették úgy, hogy a szovjetek felszabadítóként, és nem pedig egy másik totalitárius eszme terjesztőiként és új hódítóként érkeztek. A harcok elülte a magyarság számára leginkább a háborús szenvedésektől való megszabadulást és nem a felszabadulást jelentette. Ezt már a kortársak is jól érzékelték.

Az ostromot budai villájuk pincéjében átvészelő Lux Gyula nyugalmazott tanügyi főtanácsos, első világháborús tartalékos hadnagy naplójában olvashatjuk az alábbiakat: „Elbuktunk! Elbuktunk? Nem! Nem! Igaz, hogy nagyon jól fejbe kólintottak és ájultan hevertünk egy jó ideig. A csapás, amelyet elszenvedtünk, kegyetlen volt, s mi tehetetlenül vergődtünk a lét és nemlét között. Erre a csapásra nem voltunk elkészülve, mert nem tartottuk lehetségesnek, hogy ilyen csapás érhet bennünket. Túlságosan bíztunk magunkban és túlságosan lebecsültük ellenfeleinket. Csalódásunk kegyetlen volt, és csaknem kibírhatatlan lelki krízist váltott ki. Összeomlott lelkünkben egy világ […].”

Teljesen igaza volt, mert a „nagy európai gondolat” jegyében összelőtt Budapesten az élet megindulásakor a hódító győztesek és magyar segítőik azonnal nekiláttak, hogy romeltakarítás ürügyén ne csak a temetetlen holttesteket, a roncsokat és a törmelékeket, hanem a Magyar Királyság politikai és társadalmi berendezkedését is eltüntessék.

Babucs Zoltán

A szerző hadtörténész, a Magyarságkutató Intézet ügyvivő szakértője

Hősök vagy áldozatok?

Értelmetlenül és eredménytelenül hajtották vágóhídra a német és a magyar haderőt.

Moys Zoltán (Magyar Nemzet, 2021. február 11.) szerint „76 esztendeje, hogy fővárosunk elesett”. Fogalmazzunk, ha kérhetem, kicsit pontosabban: 76 esztendeje, hogy végre megszabadultunk a náci megszállóktól, a nyilas tömeggyilkosok bandáitól, véget ért fővárosunk szörnyű ostroma. Moys a „Várba szorult védőkről” próbál értekezni, elhallgatva, hogy Hitler értelmetlen, tömeggyilkos parancsainak egyike volt az, amellyel megtiltotta Budapest harc nélkül való feladását. Fővárosunk nem juthatott Párizs vagy Róma sorsára, amelyeket a Führer „nyílt városoknak” nyilvánított, és ezekből harc nélkül kivonultak a Wehrmacht egységei. Amikor még nem zárult össze az ostromgyűrű Budapest körül, tehát 1944 december első heteiben, szervezetten vissza tudtak volna vonulni Nyugat felé a Waffen-SS, a Wehrmacht és a magyar honvédség egységei, követve Szálasi Ferencet és nyilaskeresztes kormánya tagjait, valamint minden rendű és rangú felső és közepes nyilas vezetőt, akik még családtagjaikkal együtt idejekorán elmenekültek.

Moys téved, nem gyakorol senki sem kegyet, amikor az értelmetlenül, céltalanul és eredménytelenül vágóhídra hajtott áldozatokról megemlékezik. Ha már „gyengén meghátrálókról, gyáván dezertálókról és az ellenséghez átálló hazaárulókról” elménckedik, akkor jó lett volna, ha nevesíti is őket. Kezdhette volna a sort mondjuk a „hazaáruló, zsidóbérenc Horthy Miklós kormányzóval” – ahogy 1944. október 15. után a nyilasok a különbékével próbálkozó államfőt nevezték. Hazaáruló volt a nyilasok ellen forduló Bajcsy-Zsilinszky Endre képviselő, Kiss János altábornagy és ­Tartsay Vilmos vezérkari százados, akiket a nyilasok vérbírósága ítélt halálra és Sopronkőhidán kivégeztek?

Moys téved, a Don-kanyarban elesettekre nem hősökként, hanem áldozatokként emlékszik minden tisztességes, normális antifasiszta, demokratikusan gondolkozó ember. Hajdanán Nemeskürty István nagy feltűnést keltő könyvének már a címe kimondta: „Requiem egy hadseregért”, tehát meg kell gyászolni az elesett katonákat. Moys pontosan a lényegről nem ejt szót, amikor őket csak „német szövetségben harcolókként” említi, és nagyon-nagyon óvatosan nem ejt szót arról, hogy az agresszor, népirtó náci Harmadik Birodalom vezetői 1941. június 22. a Szovjetunió megtámadása előtt nem kérték, egyáltalán nem követelték hazánk csatlakozását a hadjárathoz. Zsákmányszerző mohóságában, a legyőzhetetlennek látszó nagy szövetségeshez lelkesen csatlakozó Magyarország nem akart lemaradni a szlovákok, a románok mögött.

A Kassa és környéke elleni, valószínűleg eltévedt szovjet repülőgépek által elkövetett bombatámadás csak ürügy volt. Moys említést sem tesz arról, hogy a keleti frontra küldött magyar katonaság nemcsak harcolt, hanem megszálló tevékenységet is kifejtett. Hű, engedelmes szövetségesként a magyar katonák falvakat égettek fel, raboltak, nőket erőszakoltak meg, tömegesen irtották a partizánokat és azoknak a falvaknak a lakosait, amelyekről azt gyanították, hogy támogatják a honvédő partizánokat. Területeket zártak le, hogy az SS-Einsatzgruppék kényelmesen, biztonságos körülmények között öldökölhessék tíz- és tízezerszámra a zsidókat, az orosz, ukrán, belorusz stb. polgári lakosságot. Igaza van, sebesült vagy fogságba esett katonát nem lehet halálra éheztetni, tömegesen legyilkolni, mint tették ezt a nagy szövetségeseink, a náci Wehrmacht illetékes vezetői, amikor a fogságukba esett sok millió Vörös Hadsereg-katona közül körülbelül hárommilliót elpusztítottak.

Moys sok-sok költői kérdése egyikét visszafordítva megkérdezem: van-e a világon olyan ország, ahol a nácik oldalán harcoló kollaboránsokat nemzeti hősként tisztelik? Van, de akik ilyesmit művelnek, azokról tudni lehet, hogy nemcsak megveszekedett antikommunisták, de neonácik, szélsőjobboldaliak, neofasiszták is. Ha megpróbálná ma Moys, mondjuk, Párizsban, Varsóban, Belgrádban, Bukarestben, Prágában vagy Pozsonyban a nácik oldalán elesetteket honvédő hősökként ünnepelni, nagyon rosszul járna.

Moys figyelhetne a mai Németországra is. Az elhallgatás, a mellé- és félrebeszélés évtizedei után a történelmi mérföldkő Richard von Weizsäcker köztársasági elnök 1985. május 8-i beszéde volt, amelyben május 8-át a „felszabadulás napjának” nevezte. 2002 óta május 9-ét hivatalosan a felszabadulás napjaként ünneplik, mert ezen a napon tették le a náci Németország vezetői a fegyvert, tehát a németek megszabadultak a nemzetiszocializmus rémuralmától. Május 8-ra csak Nyugat-Európában lehet mint felszabadulásra, felszabadításra emlékezni. Kelet-Európában ez a nap az új megszállás, az új rabszolgaság kezdete.

Amikor 2005-ben január 27-ét, az auschwitzi haláltábor felszabadulásának napját (svéd kezdeményezésre) az Európai Parlament, majd az ENSZ is a holokauszt nemzetközi emléknapjának nyilvánította, a kelet-európai országok azonnal reagáltak. 2008. június 3-án jelent meg a prágai nyilatkozat, amely augusztus 23-át, a Molotov–Ribbentrop-paktum aláírásának napját nyilvánította az önkényuralmak áldozatainak emléknapjává, kimondva, hogy a kommunista rezsimek által elkövetett bűnök is emberiesség elleni bűnök.

1944–1945-ben a Budapestet valóban az utolsó töltényig védő, és ismétlem, értelmetlenül, céltalanul és eredménytelenül vágóhídra hajtott német és magyar katonákat áldozatnak lehet tekinteni, hősnek nem. Ameddig kitartottak, addig is időt adtak a nácikkal kollaboráló nyilas tömeggyilkosoknak. Tőlük Budapestet a Vörös Hadsereg nyolcvanezer katonája élete árán tudta megszabadítani.

Karsai László

A szerző történész

 

Karsai Lászlónak a legsötétebb kommunista vészkorszakra emlékeztető, a győztesek gőgjétől és gyűlöletétől fűtött, történelemhamisító írására nem kívánok reagálni. Elhunyt honvédeink emléke és méltósága miatt sem kívánok vele semmilyen vitába keveredni. Emlékeztetnék Kovács Vilmos ezredes, a Hadtörténeti Intézet és ­Múzeum parancsnokának 2019-es kijelentésére: „A kitörés során elhunyt katonákról egyértelműen kijelenthetjük, hősi halottak. És lehet a kérdésen moralizálni, de amíg becsülettel ellátták feladatukat, addig nem vonhatjuk kétségbe, hogy honvédelmi kötelezettségüket teljesítették.” A hősi halottakra zúduló sötét gyűlölet csak emeli emlékük fényét. Dicsőség a hősöknek!

Moys Zoltán


 

 

 

 
Magyar Nemzet
MTI Hírfelhasználó