A család az család – de mi a kérdés?
A genderlobbi ideológiai megrögzöttsége elutasítja a tudományos kutatások eredményeit
Adott egy kutatással eldönthető tudományos kérdés, melyet emberi jogi, egyenlőségi kérdésként adnak el.
2021. március 7. 15:37

A szivárványcsaládok mellett állt ki a spanyol, német, holland, ír, svéd és belga nagykövet, aminek bizonyságául fotót tett közzé a Szivárványcsaládokért Alapítvány, aztán még csatlakozott négy – legalábbis e sorok írásáig. Az ír nagykövetség közösségi oldalán tudatta, hogy az odaadás, a gondoskodás és a támogatás teszi családdá a családot és nem a szülők neme.

Gulácsi Péter, a német élvonalbeli RB Leipzig és a magyar válogatott kapusa szükségét érezte felszólalni a gyűlölet ellen és kiállni az egyenlőség, az egyenjogúság mellett, mivel, mint írta, tizennégy évnyi külföldi élete során felismerte, hogy nem mindenki egyforma, a legfontosabb a szeretet, az elfogadás és a tolerancia. De nem érte be ennyivel: kiállt a gyerekek boldog családban való felnövekedésének joga mellett, ami nem tehető attól függővé, hogy a családot milyen vallású, bőrszínű és – urambocsá’ – nemű személyek alkotják. Sőt – beharangozva a progresszió következő nagy csatáját – még azt is hozzátette, hogy „bármennyi”, amivel túllépett az 1-es szülő, 2-es szülő bináris normativitásán, utat nyitva a 3-asnak, 4-esnek stb.

A visszavonult mezőnyjátékos, Hrutka János azzal dicsérte az aktív kapust, hogy a szurkolói közeg elvárásaira fittyet hányva mert és tudott autonóm és független lenni, és a szivárványcsaládok melletti kiállása akkor is becsülendő – s most nagyon meglepő megállapítás következik! –, ha valaki nem ért vele egyet. Ha jól értem (bár ebben tévedhetek), Hrutka szerint Gulácsival lehet a tiszteletreméltóságot megőrizve egyet nem érteni. Ám a Gulácsi által (vagy helyett) írtakból ez egyáltalán nem következik. Mert miként is viszonyuljunk az olyan emberekhez, akik gyűlöletet szítanak, az egyenlőség és az egyenjogúság ellen érvelnek, akik mindenkit egyformának akarnak látni, akik nem elfogadók, ám intoleránsak?

Tegyünk úgy, mintha egy szakpolitikai kérdésre keresnénk a választ, s nem külföldi hatalmak és woke („megvilágosodott”) multicégek támogatását élvező LMBTQ-proxy párt ideológiai harcokkal kivívott gramsciánus kulturális hegemónia megszerzésén át a politikai hatalomhoz vezető útjáról lenne szó. Hányan emlékeznek Szelényi Iván és Konrád György Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című, a kádári Magyarország meglehetős rosszallását kiváltó szamizdatra? Ők 1973–1974-ben arról írtak, hogy a munkásosztály élcsapata, a hivatásos forradalmárok vezette kommunista párt kezéből fokozatosan a (szak)értelmiség kezébe kerül át a hatalom. A 2020-as Biden-elnökség után pedig komolyan vehető politológusok is arról írnak, hogy az Egyesült Államokban a politikai hatalom már nem a (nagy)tőkés csoportok kezében van, hanem a progresszív értelmiség ért az út végére.

Ez az átrendeződés teszi érthetővé a vállalatok buzgó woke-parolázását. A fecsegő felszín persze emberi jogokról, elfogadásról, a diszkrimináció és a rasszizmus elleni harcról, a fehérek mérgező „fehérsége” miatt általuk érezni szükséges szégyenről szól, meg arról, hogy csak a bőrszín számít, a biológiai nem nem határoz meg semmit, a nem csak társadalmi nem, gender, amit a társadalom konstruál. Ez nem lenne baj, ha a társadalmat nem szőnék át a fehérek privilégiumai, azon alapuló felsőbbrendűsége a javára túlosztott hatalom és erőforrások okán. Van tehát teendő bőven, s ezek elvégzésére ki más lenne alkalmasabb, mint az egyetemek világának kritikai tanulmányain edződött progresszív értelmiség?

Aki átélte a szocializmust, az persze némileg gyanakvó, mert hasonlót vél látni, mint amilyen volt az ifjúkor kötelező tanfolyamain oktatott szocialista politikai gazdaságtan, történelmi és dialektikus materializmus. Az újszülötteknek minden vicc új, de az öregek mintha hallották volna valahol, ha másként is elmesélve. Csupán az parancsol tiszteletet, hogy ezt a közvetlen politikai hatalom megszerzése nélkül tudták elérni.

Tehát a család az család.

A család társadalmi szempontból akkor érdekes, ha van benne gyermek. Gyermek akkor lesz, ha egy nő és egy férfi anyává és apává válik, ami jócskán túlmutat a nemzés aktusán, magában foglalja a felnevelést is. Ez anya-apa felállásban az ideális, ám a sors hozhatja úgy, hogy az anya vagy apa egyedül, vagy nem vér szerinti – mostoha – apával-anyával neveli gyermekét. Ennek alesete, hogy leszbikus nő és meleg férfi magán erőt véve anyává-apává válik, s azonos nemű partnerével együtt neveli gyermekét. Az utóbbi lényegesen nehezebb, mert az apának az anyával vagy „osztoznia” kell a gyermeken, vagy el kell érnie, hogy az lemondjon róla. Ennek kézenfekvő módja a petesejt és az anyaméh megvétele. Béranya bérbe vétele. Erre nem túl sok helyen van jogi lehetőség és sokba is kerül, ezért csak jómódúak engedhetik meg maguknak. Ha egy leszbikus nő vagy meleg férfi saját gyermekét neveli, s van egy vele azonos nemű, úgynevezett bejegyzett élettársa, azt nevezhetjük akár szivárványcsaládnak is. Ennek alapján nem világos, hogy a szivárványcsaládok mellett kiálló nagykövetek és a woke-multik végül is miért, milyen célból és milyen indokkal állnak ki.

Persze nem erről, hanem az állam gondozásába vett vagy került gyermekekről van szó, akiket – ebben teljes a konszenzus – nem célszerű nagy intézményekben nevelni, azt magánosokra kell bízni. De kire?

A történet 2020. szeptember 20-án azzal kezdődött, hogy a Labrisz Leszbikus Egyesület bemutatta a Meseország mindenkié! című meseantológiáját. Öt nappal később Dúró Dóra országgyűlési képviselő sajtótájékoztatóján ennek egy példányát demonstratívan ledarálta, s arról beszélt, hogy e könyv gyerekeket megcélzó homoszexuális propaganda, mely megzavarja az egészséges, biztonságos fejlődésüket. A történtek és az ott elhangzottak pro és kontra keltette hatalmas és gyakran indulatos visszhangja miatt Orbán Viktor miniszterelnök is szükségét érezte a megszólalásnak. Október 3-án Magyarországot „a homoszexualitás tekintetében egy toleráns, türelmes ország”-nak minősítette (amit fölöttébb nehéz volna gyűlöletkeltésként értelmezni), ám kijelentette: van egy átléphetetlen vörös vonal, melyet e könyv kiadásával átléptek. Véleményét a „hagyják békén a gyerekeinket” felhorgadásban összegezte.

A szót öt hét múlva tett követte: november 10-én az igazságügy-miniszter az Országgyűlés elé terjesztette az alaptörvény módosítását, mely a békén hagyást a legmagasabb szintű jogszabályba építette. A december 22-én kihirdetett módosítás az alaptörvény XVI. cikkének (1) bekezdését többek között azzal egészítette ki, hogy „Magyarország védi a gyermekek születési nemének megfelelő önazonossághoz való jogát”. A kérdés, hogy mi ezzel a baj? A lehetőségek a következők: 1. ilyen jog nincs; 2. nem kell védeni, mert azt nem fenyegeti semmi; 3. nem kell védeni, mert az nem érték; 4. inkább megváltoztatni, mint védeni kellene.

A vitában, ha nevezhetjük annak, az egyik fél úgy foglalt állást, hogy létezik nemi önazonossághoz való jog, azt érheti fenyegetés, van mi ellen védekezni. Ezt Bagdy Emőke professzor úgy fogalmazta meg, hogy „egy adott kor alatt a gyermekek szexuális érzékenyítése nem javallott”. A másik fél álláspontja mintha más dimenzióban mozogna. Több mint ezer pszichológus Bagdy Emőke ellenében állásfoglalást tett közzé, melyben kijelentették, hogy „nincsenek olyan hiteles, módszertanilag megalapozott tudományos eredmények, amelyek azt támasztanák alá, hogy gyerekek LMBTQI+ emberekké válnak annak hatására, hogy találkoznak ebbe a csoportba tartozó emberekkel, akár személyesen, akár fikción keresztül”.

Csakhogy Bagdy Emőke nem ezt állította (ahogy ismereteim szerint más sem). A pszichológuscsoport ezzel úgy foglalt állást, hogy „2. nem kell védeni, mert azt nem képes fenyegetni semmi”. E sorok írója a vitába beszállva a legfrissebb genetikai kutatások eredményét ismertette, mely szerint ma már nagy valószínűséggel kimondható, hogy nincs „meleggén”, a homoszexualitás kialakulásában a genetikai okok szerepe ugyan jelentős, ám a környezeti hatások súlya jelentősebb. Ez Bagdy Emőke és a kormány álláspontját támogatja: a „szexuális érzékenyítés” fejlődéslélektani okból nem lehet óvodás-kisiskoláskori feladat. E kornak az egyértelműségekről és nem a kivételekről kell szólnia. Az állásfoglaló pszichológusok gondolkodásában az okból következik az okozat, ám a való világot sokkal inkább valószínűségek és hatásmechanizmusok jellemzik.

Eddig az elmélet, de mit mond a gyakorlat? S e gyakorlatból mi következik azon magánosok kiválasztására vonatkozóan, akikre az állami gondozásban lévő gyerekek nevelését a gyermekvédelmi hatóság nyugodt szívvel rábízhatja? Eljutottunk a kérdésig, amire az LMBTQ-válasz, hogy a család az család. Vagyis mindegy, hogy a család férfi és nő, egyedülálló férfi vagy nő, azonos neművel párkapcsolatban élő férfi vagy nő. Nincs különbség. A nem LMBTQ-válasz szerint van különbség: minden mást változatlannak tételezve a gyermek személyisége sérülésének valószínűsége a fentiek szerint növekszik. Tehát van kockázat, a kockázat meg csökkentendő. Ennek módja, hogy a gyermekvédelmi hatóságnak a neveléssel férfi–nő párokat, s csak szükségből egyedülállókat bíznak meg. Utóbbiak esetén a fokozott felelősséget a közelmúlt szabályozása azzal hangsúlyozza, hogy arról csak a miniszter dönthet.

Adott tehát egy elvileg szociológiai-statisztikai módszereket alkalmazó kutatással eldönthető tudományos kérdés, melyről egy Budapestre akkreditált nagykövet, akárhány nagyvállalat és mégoly kiváló sportoló ebbéli minőségében érvényesen nem nyilatkozhat. Azért nyilatkoznak mégis, mert számukra nem tudományos, hanem ideológiai kérdésről van szó, melyet emberi jogi, egyenlőségi kérdésként adnak el. Ez az LMBTQ-lobbi számára a legkeményebb ideológiai kérdés, melyről egyszerűen nem válhat nyilvánvalóvá, hogy téves. Ezért nem lehetséges olyan nagy tekintélyű tudóst találni, akinek eredményét – ha annak alapján el kellene vetni a „nincs különbség”-hipotézist – előre elfogadnák, abba belenyugodnának.

Ellenben az ellenzők számára mindez egyszerűen szakmai kérdés. Emiatt keletkezett egy kásahegy, melyen magunkat átrágni hónapokig tartana. Aki ebbe bele kíván kóstolni, s van rá két-három napja, annak a Háttér Társaság és Pécsi Rita–Szilvay Gergely többmenetes szóváltását ajánlom (Mandiner.hu). A történteket vitának nevezni erős túlzás volna.

Németh György

A szerző közgazdász, szociológus

Magyar Nemzet
  • Köszönet a hősöknek: elismerés az egészségügyben dolgozóknak
    Az, hogy mikor kaphatjuk vissza a normális életünket, nemcsak az oltóanyagok mennyiségén, hanem az oltási hajlandóságon is múlik. Ezért kulcsfontosságú, hogy minél többen regisztráljanak a vakcinára – közölte a Magyar Nemzetnek adott interjúban Bedros J. Róbert, a fővárosi Szent Imre-kórház főigazgatója.
  • Szlávik: Nyárra talán elérhető lesz a nyájimmunitás
    Ha a védőoltásokat sikerül megfelelő ütemben beadni, és az emberek minél nagyobb számban kérik is azt, akkor talán nyárra elérhető a tömeges immunitás - erről a Dél-pesti Centrumkórház infektológiai osztályának vezetője beszélt a közmédiának szombaton.
  • Alakul a Facebook-diktatúra
    Mintegy 90 százalékkal csökkent a magyar kormány, a tagjai és intézményeinek közösségi oldalain az elérés és az interakciók száma, a Facebook erről sem előzetes értesítést, sem utólagos magyarázatot nem adott.
MTI Hírfelhasználó