Intenzív gyógyász és intenzív apa
Szülőként mindig az motoszkált bennünk, hogy egy-egy helyzet milyen hatással lesz a gyerekeink fejlődésére, életére. Az unokáinkkal viszont csak a jelen pillanat számít, az, hogy most mi van: mesélek, ölbe veszem, megvigasztalom, etetem őket, főzök nekik, sétálunk. Az a fontos számomra, hogy mindez legyen megélt, valódi. Az, hogy mi lesz később, úgy élem meg, hogy nem az én dolgom, hanem a szüleiké.
2021. március 26. 23:49

Szent József évében édesapákkal beszélgetünk, hogy tapasztalataikon keresztül közelebb kerüljünk az apaság titkához. Velkey György János öt gyermek édesapja és öt kisgyermek nagyapja, a Bethesda Gyermekkórház főigazgatója, a Magyar Kórházszövetség és a Magyar Gyermekorvosok Társasága korábbi elnöke.

– A gyermekkórház főigazgatóságán vagyunk, ennél a tárgyalóasztalnál nem a magánéletéről szokott beszélni.

– Egyre többet kérdeznek a szakmán és az egészségpolitikán kívüli dolgokról is, de az apaság az egyik legnehezebb téma, mert igen erősen pedzegeti a belső világomat. Nem sikertörténet, pedig minden gyermekünk remek. Az, hogy apa vagyok, fontos része az életemnek: kiemelt figyelmet, rengeteg energiát fordítottunk a gyereknevelésre a feleségemmel. Ugyanakkor az apa szerepét a gyermekeim felnőtté válásával le is zárom magamban, utólag nem szívesen elemzem, bár vállalom minden elemét.

 

– Nagycsaládból származik. Milyen mintát kapott az édesapjától és a nagyapáitól?

– A nagyapáim cselekvőkész és példás emberek voltak. Az apai nagyapámat nem ismertem, az anyai pedig hétéves koromig élt, ebből az időszakból az elején három évet börtönben töltött. Mindketten határozottan kiálltak a hitükért. Az apa-fiú kapcsolat a fiú részéről leginkább viszonyítás, összehasonlítás, önelemzés, és ezek alapján új irányok keresése. Az édesapámmal való kapcsolatomból a külső szemlélő elsősorban mintakövetést láthat, amit én örömmel vállalok. Megéltem és megélem azonban az apai mintától való távolodást is, amikor keresem önmagamat, és ez is fontos út az életemben. Édesapám erős hitű, jó intellektusú, kedves személyiség volt. A háború után nyolc évet börtönben töltött, a kiszabadulása után nősült, viszonylag idősen. A kommunista rendszer mindvégig rövid pórázon tartotta, ezért röntgentechnikus lett hatórás munkaidőben. Édesanyám nagy hivatástudatú gyermekorvos volt, rengeteget dolgozott, édesapám pedig – a klasszikus családmodellhez képest – sok női szerepet vállalt: remekül főzött, és neki volt több ideje ránk. Négyen vagyunk fiúk, és két lánytestvérem van. A fiútestvéreimben ez a gondoskodó apai minta talán még erősebben rögzült, mint bennem. A szüleim kiváló nevelők voltak. A feleségemre is erősen hatottak, így mindkettőnknek mintául szolgáltak. Édesapám azon kevesek közé tartozott, akiket a háborús világ és a sérülések nem keserűvé, hanem lélekben gazdaggá és békéssé tettek, így élhető, de következetes példát jelent édesanyámmal együtt. Abban, hogy fiatalként megtaláljuk a saját utunkat, sokat segített az, hogy a szüleim szabadon hagytak minket, bíztak bennünk. A gyermekükként így megéltem, hogy az ember a szabadságban tud kiteljesedni, alkotni, motiválttá válni. Ez lett számomra az alapmotívum vezetőként a kórházi közegben és otthon, a gyereknevelésben is. A tekintélyelvűbb keresztény konzervatív környezetem sokszor rácsodálkozott arra, hogy miért ilyen fontos nekem a szabadság.

 

– A szabadság légkörében talán jobban meg tudta fogalmazni, hogy miben más, mint az édesapja.

– Fontos nekem a teljesítmény, az, hogy húzása, tempója, flow-ja legyen a cselekedeteimnek. Izgatnak az ügyek, a munka, mostanra leginkább ezek befolyásolják az önbecsülésemet. Édesapám életében a család volt a fókuszban a hit és a nemzet mellett. A diktatúra viszonyai között a szüleim talán a családi kötelékben látták leginkább lehetségesnek az értékek megőrzését, és így az etikus életet. Azt élhették meg, hogy ebben a közegben megőrizhetők és átadhatók az értékek egy ellenséges világban is. Nekem is nagyon fontos a család, de nem ilyen kizárólagossággal. A habitusom is más, mint édesapámnak. Ő lassabb, alapos, megfontolt, szelíd ember volt. Én talán gyermek-intenzívgyógyászként voltam leginkább önmagam. Ez a munka teljes figyelmet igényel, itt üteme van a dolgoknak, döntési helyzetek vannak, amelyeket nem szabad elmulasztani, cselekedni kell, és nem érdemes utólag rágódni azon, ami elmúlt. Ez inkább az édesanyám karaktere. Édesapám néhány tulajdonsága gyerekként idegesített, mégis önkéntelenül átvettem tőle ezeket. Például, ha valami nem tetszett neki bennünk, vagy rosszat tettünk, behúzódott a csigaházába, és nem szólt. Ezzel nekem is meg kell küzdenem: az érzelmileg gyötrő helyzetekben én is elnémulok és belül élek. Látom, hogy ez az én gyerekeimnek is nehéz, de ők már jobban tudják, hogy mit kezdjenek velem ilyenkor. Öregségemre igyekszem javítgatni ezen.

Hogyan tudta az édesapja átadni a szeretetét a gyermekeinek?

– Valamit nagyon tudott. Én úgy éreztem, engem szeret a legjobban, de a testvéreimmel beszélgetve később kiderült, hogy mindannyian ezt éreztük magunkról. A szüleimmel való rendszeres, mélyebb beszélgetések megadták számomra az intim összetartozás-élményt: ezekben érezhető volt a harmónia és az őszinte odafordulás. Diszkrétek voltunk egymással, nem bolygatták például a szerelmi életemet. Emlékszem, egyszer kamaszként átbőgtem egy éjszakát; odajöttek hozzám, és szó nélkül is tudták, mi van velem. Nem beszéltük ki a történetet, egyszerűen velem éreztek. Erős volt a biztonságérzetem a jelenlétükben, azt éreztem, hogy nem vagyok magamra hagyva. Nem ölelgettük egymást, de mindig adtunk egymásnak puszit, amikor jöttünk vagy mentünk, és meg tudtuk érinteni egymást. A diszkréció ebben is jelen volt. Viszont gyerekként, ha rosszat álmodtam, átmehettem a szüleim ágyába, nem voltak ridegek.

 

– Mindig nagycsaládra vágyódtak a feleségével?

– Hatan vagyunk testvérek, harminc gyerekünk van, és harmincheten vagyunk unokatestvérek. Összetartunk, fontosak vagyunk egymásnak. A házastársaink egy-, két-, legfeljebb háromgyerekes családokból jöttek, mégis mindannyiunk számára az első pillanattól kezdve egyértelmű volt, hogy nagycsaládos életre vágyunk, és nagyon örülök, hogy mi így élhetünk.

– Hogyan indult a családi életük az orvosi hivatás mellett?

– A feleségem évfolyamtársam volt, mire végeztünk az egyetemen, megszületett a második gyermekünk. Sokat és önfeledten dolgoztam mindig, hamar elkapott a hév, szerettem a munkámat, és az repített magával. A feleségem is megtalálta magát a hivatásában, radiológus főorvos nálunk. Amikor a gyerekeinkkel voltam, abba is mindig ugyanúgy belevetettem magam, mint a munkámba. Mentegetőzésnek hangzik, de úgy gondolom, hogy a gyerekekkel töltött időnek nem a mennyisége, hanem az intenzitása számít igazán. Élménydús gyerekkoruk volt, úgy emlékszem vissza, hogy intenzív volt a jelenlétem, de szerintük keveset láttak belőlem otthon. A feleségem volt számukra a biztonság és a folyamatosság; én inkább az élményt, az inspirációt vittem a családba.

 

– Milyen programjaik voltak?

– Mi szinte mindent sorozatokban csináltunk. A testvéreimmel vettünk egy tanyát egy nagy házzal, és együtt felújítottuk. Minden családnak jutott egy-egy szoba, a nagy közös terek pedig lehetőséget kínáltak az együttlétre. Az egyholdnyi földön naphosszat játszottak a gyerekeink. Nyaranta eleinte mindig a tanyán voltunk, de az évközi szabadidőnk nagy részét is ott töltöttük. A gyerekeinknek ez lett a fő életterük, ma is úgy nevezik magukat, hogy „tanyasiak”. A kisebbik lányunknak ott lesz most nyáron az esküvője. Szerettük volna, hogy az unokáinknak is legyen majd hol együtt tölteniük a szabadidejüket, ezért pár éve építettünk egy házat a Balatonnál. Ez is nagyon jó családi találkozóhely lett. Később majdnem egy évtizeden át minden nyáron kenutúráztunk. Végigeveztük a magyar vizeket, teljesen nomád módon éltünk egy-egy héten át, mezítláb és fürdőruhában jártunk a falusi boltokba. Vízbe borultunk a hajóval, sátoroztunk a kavicsos partokon, sokszor bőrig áztunk. Volt olyan időszakunk is, amikor évente egyre tovább lépve bebarangoltunk a legtöbb magyar hegységet. Aztán egy négygyerekes baráti családdal két-három hetes autós túrákat tettünk Olaszországba, Horvátországba, Csehországba, de volt egy balti körutunk is. Amikor a nagyobb gyerekeink egyetemisták lettek, nagycsütörtöktől húsvéthétfőig mindig egy-egy európai városban vettünk részt a liturgiákon, így jutottunk el együtt Brüsszelbe, Genfbe, Varsóba, Velencébe. Szerettük a kalandokat, és meg akartuk mutatni a világot a gyerekeinknek

– Másmilyen apja a lányainak és a fiainak? Az idősebb és a fiatalabb gyermekeinek?

– Magamról mint apáról többszörösen is kettős a képem: máshogyan vagyok lányos és fiús apa, ráadásul a nagyok és a kicsik között is nagy a választóvonal. Három fiunk és két lányunk van. A két nagy fiunk és az egyik lányunk gyorsan egymás után születtek, aztán volt hét év szünet. A kisebbik lányunk és a legkisebb fiunk korban szintén közel vannak egymáshoz. A kisebbeket már nyugodtabban, magabiztosabban neveltük, és rájuk a nagyok is erősen hatottak. Ha egy tízes skálán kellene magam elhelyezni, akkor lányos apaként nyolcas, fiús apaként ötös pontértéket adnék magamnak. A lányaimmal szeretetteljes, bizalmasabb kapcsolatban maradtam, mindig több volt közöttünk a spontaneitás, a játékosság és a kedvesség. Mindketten nagyon vidám, gyakorlatias, energiadús, magabiztos karakterek. Van egy olyan benyomásom, hogy ha egy apa őszintén szépnek, ügyesnek, eredetinek találja a lányait, és ezt ki tudja és meri fejezni, az erősen hat az életben való szerepvállalásukra. Ebben én, azt hiszem, nem voltam rossz. Úgy tűnik, hogy a mintát, amit adtam, a nagyobb fiaim rosszabbnak élik meg, mint az édesapám mintáját én. Érdekes ugyanakkor, hogy miközben elvben elhatárolódnak az életformámtól, ezt-azt mégis többé-kevésbé átvesznek belőle. Az egyikük mélyebben megéli a pillanatokat, nem akar egyszerre nagy lángon égni a munkában és a családban is. A másik felnőtt fiam is kritikusan szemlél, de megfigyelésem szerint mégis legalább ugyanazt az intenzitást éli meg, mint amit én. A legkisebb fiamnak már nyugodtabb apakép jutott, ő békésebb, megértőbb. A férfikarakterem fejlődésében izgalmas helyzet volt, hogy amikor a munkahelyemen vezetői beosztásba kerültem, épp akkor kamaszodtak a nagyobb gyerekeim, és leértékelődtem a szemükben. Addig a bálványuk voltam, de egyszer csak észrevették a hibáimat. Nem tudom, mekkora hajlamom lett volna arra, hogy elszálljak a sikerektől, a pozícióktól, de így, amikor hazamentem, szembesültem azzal, hogy ők milyennek látnak engem, és ez erős kontrollként hatott rám. Az élet érdekes játéka ez az időzítés.

 

Öt unokája van. Velük milyen a kapcsolata?

– Nagyon szeretek nagyapa lenni! Szülőként mindig az motoszkált bennünk, hogy egy-egy helyzet milyen hatással lesz a gyerekeink fejlődésére, életére. Az unokáinkkal viszont csak a jelen pillanat számít, az, hogy most mi van: mesélek, ölbe veszem, megvigasztalom, etetem őket, főzök nekik, sétálunk. Az a fontos számomra, hogy mindez legyen megélt, valódi. Az, hogy mi lesz később, úgy élem meg, hogy nem az én dolgom, hanem a szüleiké. Azt szeretném, hogy amikor együtt vagyok az unokáimmal, annak legyen meg az íze. Ez engem is tanít a jelenben élni.

Szent József mit jelent Önnek?

– Hozzám inkább a mély, meditatív szentek állnak közel, talán mert ellenpontozzák a túlhajszoltságomat: Keresztes Szent János, a sarutlan kármelita, aki nem sok mindent csinált, csak imádkozott. Az utolsó tíz évem lelki útját főképp a meditáció, a jelenlét határozza meg. József a mindennapi bibliaolvasásaink miatt mégis közel áll hozzám. Az érint meg benne, hogy figyelt, mert hinni a jeleknek, és azok alapján határozottan cselekedni, nem keresett aggályosan bizonyítékokat. Meghallom és elhiszem – tudom és lépek; ez hat rám. Jézus életéből közel harminc évet nem ismerünk. Úgy képzeljük el ezt az életszakaszát, hogy az ácsműhelyben dolgozik Józseffel, harmonikus, cselekvő életet él. Nekem egyre fontosabb, hogy a rejtekben lévő dolgok is jók legyenek, mindaz, ami nem látszik, ami nincs kimondva. A csendben, közösen végzett cselekvés gyönyörű valóság. Szépek azok a ritka pillanatok, amikor a fiaimmal csendben együtt dolgozunk, vagy csak úgy vagyunk.

Kép: Lambert Attila

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír 

magyarkurir.hu
  • Szlávik: bár jók az oltási adatok, a védekezést nem lehet elengedni
    Bár az oltási adatok rendkívül kedvezőek, de ez nem azt jelenti, hogy a védekezést "el kell engednünk"; a brit vírusmutáns jobban terjed a fiatalabbak körében is, így a maszkhasználatra, a távolságtartásra és az egymás iránti figyelemre továbbra is, akár még egy jó ideig szükség lesz - figyelmeztetett a Dél-pesti Centrumkórház infektológiai osztályának vezetője szombaton a közmédiának adott interjújában.
  • Bayer Zsolt: Tusk a Katynban
    Donald Tusk remek fizetéséért bárkit bármivel megrágalmaz, minden birodalmi gazemberséghez lelkesen asszisztál, és hazudik.
  • Novák Katalin: Komoly jobboldali erő a láthatáron
    A Fidesz külkapcsolatokért felelős alelnöke elmondta, pártjuk egyelőre élvezi a nagyobb mozgásteret és szabadságot jelentő függetlenséget.
MTI Hírfelhasználó