Lemeszelt vagonok
A rendőrség 1951. május 21-én, hetven évvel ezelőtt kézbesítette Budapesten az első deportálási határozatokat. Miért kell erről ma írni? Mert a múltat csak úgy lehet lezárni, ha az elkövetett tettekről, tettesekről, bűnökről tudunk, tisztázzuk azokat, hatásukat megpróbáljuk feldolgozni, mert különben kísértetként bukkannak fel, és később is rombolják a társadalom erkölcsét.
2021. május 16. 16:23

A széles körű kutatások ellenére a magyar társadalom és a világ is nagyon keveset tud, és úgy tűnik, nem is nagyon akar tudni arról a kommunista terrorról, amely a második világháború után következett, és hosszú ideig tartott. Ekkor került Magyarország is szovjet megszállás alá. Sztálin a közép- és kelet-európai országok megszállása mellett szovjetizálni is akarta őket saját rendszerének átültetésével. Ezt elősegítette a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet elnöksége az ország szuverenitásának korlátozásával, majd a szovjet tanácsadók, a Szovjet­unióból hazatért kommunista magyar politikusok és a hazai kommunisták serege, akik intenzíven törtek hatalomra.

Bűnösök és büntethetők

A fordulat évének tekintett 1948–1949-cel elkezdődött a proletárdiktatúra, az államforma népköztársaság lett. Mindkét elnevezés abszurd, mert proletárdiktatúra helyett Rákosi Mátyás vezetésével Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révai József magukat jelölték a szovjet vezetők segítségével a diktatúra magas pozícióiba, és ekkorra már teljhatalommal rendelkeztek. És a rendszer nem volt demokrácia törvénytelen intézkedéseivel.

Az 1950-es évek közepére a társadalomnak alig volt olyan osztálya, amely kimaradt volna a megtorlásokból. Diktatúrákban tipikus jelenség, hogy egyes rétegeket bűnbakká, ellenséggé tesz az uralmon lévő hatalom. A rendszer vezetői és kiszolgálóik a félelem állandó fenntartásával gyakorolják a hatalmat. Az üldözés akkor válik teljessé, amikor a hatalmat gyakorló vezetők egymást vádolják, vetik börtönbe, végzik ki.

A Rákosi-diktatúra atrocitásai közül súlyosnak számít az osztályellenségek nagy részének deportálása Budapestről. A kitelepítetteket bírósági eljárás és ítélet nélkül, egyszerű belügyminisztériumi határozat és a honvédelmi törvény (1939. II.) alapján deportálták, fosztották meg lakásuktól, vagyonuktól, munkahelyüktől, a kényszerlakhelyükön rendőri felügyelet alatt álltak. A kitelepítés ellentétes volt a Magyar Népköztársaság Alkotmányával és Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának számos cikkelyével, a végrehajtók a honvédelmi törvényben megfogalmazottaknál sokkal bővebb szankciókkal éltek.

A háború után a kitelepítés különböző fajtáit alkalmazták, lehetett az egyéni, családos az ország különböző területeiről, és az 1953-as amnesztiatörvény (1953. 11.) megjelenése után is éltek vele. A budapesti tömeges kitelepítés idején már csaknem tízezer ember volt kitelepített internáltként a Hortobágy szörnyű munkatáboraiban. Egy évvel a Hortobágyra elhurcolások után, 1951. május 21-től hivatalosan július 18-ig 13 670 személyt telepítettek ki a főváros kerületeiből az ország keleti megyéibe, 137 településre és tanyáira.

A diktatúra ekkor megelőző csapásként minden rá potenciális veszélyt jelentő rétegtől meg akart szabadulni, osztályellenségnek tekintette, deklasszálni akarta őket. Idetartoztak azok, akiknek a háború előtti pozícióját, katonai vagy egyéb rangját, vagyonát, szellemi tőkéjét, illetve származását „bűnnek” tekintették, valamint bűnösök voltak a rendszerrel nem rokonszenvezők is.

Révai József 1946-ban a Szabad Népben az osztályellenséget „bűnösnek és büntethetőnek” nevezte. A deportálás is a Sztálin által előírt gyors szovjetizálás része volt.

Munkába igyekvő kitelepítettek az ötvenes években Fotó: Somlay Gizella és Hager Ritta

A kitelepítés szervezését az ÁVH kapta. Gerő Ernő 1951. április 27-én írja, hogy a tervezés már előrehaladott. Az iratban szerepel az akcióterv és a végrehajtók: a Belügyminisztérium, az ÁVH, a megyei tanácsok, a MÁV. Az összeírásokat rendőrségi nyomozók végezték házmesterek segítségével.

Derült égből villámcsapásként érte az érintetteket a kitelepítési végzések kézbesítése 1951. május 21-e hajnalán. A határozaton szerepelt a családfő hajdani rangjával, foglalkozásával, valamint családtagjai; módot adott fellebbezésre, de ennek halasztó hatálya nem volt. A 6000/1948-as törvény alapján kötelezte a családot a lakás 24 órán belüli átadására. Nem adta meg a deportálás okát, időtartamát.

A kézbesítés és az elhurcolás két napját máig a „frász és gyász” napjaiként emlegetik az érintettek. A határozatokon minden korosztály szerepelt, a legidősebb kitelepített 94 éves volt.

Sokan próbálkoztak fellebbezéssel, kevés sikerrel. Barátok, rokonok próbáltak segíteni az ingóságok mentésében. Bár volt megadott csekély kvóta az elvihető holmira, ez a másnap hajnali három és négy óra között érkező rendőröktől, ÁVH-soktól függött. Sokan csak egy-két bőröndöt vihettek. A lakásokat lepecsételték. A teherpályudvarokra fegyveresek szállították a kitelepítetteket, ahol a hatóságok átvételi papírt írtak róluk. A vagonok ablakait lemeszelték, a lezárt, fegyveresen őrzött vagonokból tilos volt leszállni. Hosszú várakozás után indították a vonatokat. A szerelvényeket az állomásokon félreállították, nehogy a lakosság körében nyugtalanságot keltsen a deportálás ténye. A kitelepítettek késő éjjel vagy másnap értek a kényszerlakhelyre. Ott, ahol nem volt vasút, az utolsó állomáson minősíthetetlen gúnnyal vették lajstromba őket.

A budapesti kitelepítést elvben 1951. július 18-ra befejezték. Majd felkutatták azokat, akik elszöktek, kórházba vonultak, vagy éppen a kitelepítés elől vidékre költöztek. A rendőrség a szülőket internálással fenyegette, ha felnőtt gyermekük önként nem jelentkezett a kényszerlakhelyen. Volt, akit bilincsben vittek oda. Az is előfordult, hogy a kórházból vagy szökés miatt előbb internálótáborba, majd egy év múlva az eredeti kitelepítés helyére vitték a deportáltat. Az egyik legfontosabb dokumentum, az 1951. július 23-án készült zárójelentés 32 fő szökéséről és tíz személy öngyilkosságáról tudósít.

„Humánus megoldás”

A zárójelentés statisztikát közöl a családfők 1945 előtti foglalkozásáról. Eszerint a kitelepítettek listáján többek között miniszterek, államtitkárok, tábornokok, katona- és rendőrtisztek, gyárosok, bankárok, nagykereskedők, üzlettulajdonosok, földbirtokosok, arisztokraták, vitézek és ezek családtagjai, özvegyei szerepeltek. Két idézet a zárójelentésből: „A kitelepítést végző apparátus általában jól és lelkesedéssel dolgozott. A befejezés után egy részüket dicséretben és pénzjutalomban részesítettük.” „A nemkívánatos elemek kitelepítését ‒ fékentartásuk céljából ‒ a jövőben is egyes kirívó esetekben, nem rendszeresen, alkalmazni javasoljuk.”

A nyugati sajtó felháborodottan foglalkozott a deportálásokkal. Rákosi Mátyás válaszában „humánus megoldásnak” nevezte azt.

„Osztályidegenek” agyagbányászata Fotó: Somlay Gizella és Hager Ritta

A családokat egyetlen helyiségben helyezték el kulák családoknál, akiket ezzel büntettek. Gyakran több család osztozott a helyiségen, amely lehetett szoba, nyári konyha, akár istálló, ól is.

A kitelepítés alatt a deportáltak a falut nem hagyhatták el, szigorú rendőri ellenőrzés alatt álltak. Gyakoriak voltak a zaklatások, az éjszakai razziák, a lakóhely átkutatása, a kihallgatások, tettlegesség is előfordult, a leveleket cenzúrázták, a csomagokat felbontották.

A deportáltak hivatalos ügyben vagy betegség miatt kérelmezhettek rövid eltávozást a megyei rendőrkapitányságtól, amelyet ritkán kaptak meg. Engedély birtokában távozáskor, érkezéskor jelentkezni kellett a rendőrségen. Tragikus esetek fordultak elő, ha nem engedték őket orvoshoz, kórházba vagy családtag temetésére. Kórházba az orvos csak a megyei rendőrkapitányság engedélyével utalhatta be őket.

Folytatás Szibériában?

A kitelepítés teljes létbizonytalanságot jelentett. A kitelepítettek csak fizikai munkát végezhettek a mezőgazdaságban csekély bérért. A gazdaságok állatgondozási, állategészségügyi feladatait látták el. Árterületek fásításával, gátak, utak karbantartásával foglalkoztak. Gyakran távolabbi helyekre vitték őket dolgozni, csak hétvégére jutottak vissza családjukhoz, istállókban helyezték el őket. A tizennégy évet betöltött gyerekek szintén a földeken dolgoztak.

Származásuk miatt középiskolába nem járhattak. Oktatásukat a felnőttek oldották meg. Télen nem volt munka, sokan nehezen vészelték át ezt az időszakot, pénzszűke miatt hiányosan táplálkoztak. Az alapvető élelmiszerek beszerzése nehéz volt. A sor végére kellett állni a deportáltnak, ha kenyeret akart venni. Ha kivárta, akkor vásárolhatott. Többen emlékeznek arra, hogy még a falu piacára sem mehettek.

A határidő nélküli kitelepítést – amelyről azt terjesztették, hogy az Szibériában folytatódik – a Sztálin halála után, a Nagy Imre-kormány idején, 1953. július 31-én kiadott amnesztiatörvényhez kapcsolódó minisztertanácsi rendelet oldotta fel. A fővárosba és a nagyobb városokba nem költözhettek az érintettek, nem kapták vissza lakásukat, ingóságaikat. Földönfutóvá váltak. Maradt az albérlet, a rokonokhoz költözés. Továbbra is csak fizikai munkát végezhettek, de mint „veszélyes elemeket” gyakran bocsájtották el őket. A diszkrimináció minden korosztályt súlyosan érintett. A fiatalokat eleinte állami középiskolába sem vették fel, a felsőoktatási intézményekbe párthatározat tiltotta a felvételüket 1963-ig. Jól szervezett megfigyelésük évtizedekig tartott.

A Budapestről való kitiltásuk 1956 augusztusában szűnt meg. A rendszerváltás utáni anyagi rehabilitáció minimális volt, az erkölcsi rehabilitáció sem tekinthető elégségesnek.

Hogyan tudta a többségük erős lélekkel, méltósággal átvészelni a kitelepítést és az azt követő időszakot? Leginkább a hitük, neveltetésük, hagyományos értékeik, humorérzékük segített. A legfontosabb segítséget a rokonok, barátok és a segítőkész helybeliek, köztük papok szolidaritása jelentette.

Mindannyiunk feladata elmondani a fiatalabb nemzedékeknek a kommunista időszak szomorú történéseit. Ezek nélkül nem is érthető sok máig tartó jelenség.

Széchenyi Kinga


 
magyarnemzet.hu
  • Tusványos örvényei
    Három év nagy idő, három esztendős szünet nagy hiány. De most végre ismét összejött Tusványos, térségünk mára már talán legfontosabb nyári szellemi műhelye. Összejött és robbant is egy hatalmasat.
  • A szerencsétlen lord major
    A főpolgármester eddigi politikai és szakmai tevékenységét lassan ideje lenne már komolyabb elemzés alá vetni, de most arra fókuszálunk, hogy az elmúlt hónapokban négyszer is arcul csapta a budapestieket.
  • Az újvidéki Európa Kollégium bástya
    Az újvidéki Európa Kollégium szerves része, bástyája a vajdasági magyarságnak, és általa lehetővé vált, hogy a diákok magyar környezetben éljék a mindennapjaikat - hangsúlyozta Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára csütörtökön Újvidéken, ahol az Európa Kollégium elsőéves hallgatóinak a fogadásán vett részt.
  • A haderőfejlesztés tovább folytatódik
    A haderőfejlesztés folytatódik az Oroszországgal szembeni szankciók hatására kialakult globális gazdasági válság ellenére, a honvédelmi alapnak köszönhetően a folyamat fennmarad, és nem abbahagyják, hanem inkább felgyorsítják - hangsúlyozta a honvédelmi miniszter csütörtökön Hajmáskéren.
  • A kormány fontosnak tartja az emberek véleményét
    A kormány kiemelten fontosnak tartja, hogy az emberek véleményét meghallgassa a szankciókról, hiszen ők szembesülnek azok következményeivel - mondta Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter csütörtöki, budapesti sajtótájékoztatóján, amelyen elhangzott az is: energiatakarékossági okokból - az őszi szünet terhére - hosszabb lesz a téli szünet az iskolákban és ezzel egyidejűleg kormányzati igazgatási szünetet is elrendelnek.
MTI Hírfelhasználó