Trianon, történelem, identitás
A történelem, mint fegyver? Újabb hozzászólás történetírói vitánkban.
2021. június 9. 21:04

Nemrég egy vita zajlott a Huszárvágás blog felületén. Grób László és Kanyó Ferenc disputája tulajdonképpen Aba Sámueltől indult, és a középkori magyar történeti forrásokról szólt. A vita a végén némileg elkanyarodott az eredeti témától, de ez talán nem is volt baj. (A három rész itt, itt és itt olvasható.) Grób László viszontválaszában a fő kérdést talán úgy fogalmazhatjuk meg, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy ki írja a történelmünket – hiszen egy-egy közösség története lényegében a válasz arra a kérdésre, hogy „ki vagy”.

Én most június 4-e után, a nemzeti összetartozás napja és Trianon évfordulója kapcsán mindössze egy olyan szempontra szeretnék rávilágítani, amit Grób László is érintett. Ez pedig a következő: a magyar történelem helyett is lehet egy másfajta, utódállami történetet írni.

 

Traianus császár szobra az anyafarkassal a bukaresti Történeti Múzeum lépcsőjén (reddit.com)

Benyovszky Móric halálának évfordulója kapcsán például a szlovák külügyminisztérium a következőket írta ki a közösségi oldalára: „Madagaszkár északkeleti részét egy verbói szlovák egyesítette”, „az első szlovák, aki négy földrészen járt”, továbbá azt is, hogy „Benyovszky emlékirataiban lejegyezte úti kalandjait, ennek köszönhetően pedig ő lett az első szlovák szerzője egy világhírű bestsellernek.” Nos, a Nagy Iván-féle genealógia szerint a Benyovszky egy ősi magyar nemesi család neve. Persze az is igaz, hogy maga Móric a gimnáziumi regiszterben egyszer, mint „magyar nemes”, egyszer pedig mint „nobilis Slavicus” szerepel. Érdekes lenne ezt a szálat egyszer kibogozni, azonban nem ez a döntő. És pedig azért nem, mert Benyovszky „szlovák felfedezőként” való feltüntetése arra szolgál, hogy az 1918 után megalkotott szlovák nemzet létezését több évszázados múltra és múltba vissza lehessen vetíteni. Márpedig szlovák politikai entitás-, sőt, még egységes nyelvi-kulturális tömb sem létezett Benyovszky Móric idejében. Csakhogy még nem is pusztán erről van szó, hiszen végül is előképeket lehet keresni. Hanem inkább arról, hogy a magyar múltat meg-nem-történtté igyekeznek tenni – jelen esetben mondjuk azt, hogy Benyovszky a Magyar Királyságban élt és identitása Lengyelországon kívül egészen biztosan ide kötődött. Nem beszélünk róla, nincs.

A "Migráció és Szlovákia" c. projektre készült alkotások egyike a gyetvai (Detva) gimnáziumból

A hasonló példákat tömegével lehet sorolni. (Sőt, a sokkal meredekebbeket is.) Az elhallgatás mellett – amelyet érzékelhetünk Kolozsváron, Pozsonyban – a másik módszer a magyar múlt Habsburg-múlttá való konveretálása: ez látszik Gyulafehérvár belvárosában. Ha pedig a tudomány területén nézünk körbe, akkor román részről bevett gyakorlat az erdélyi magyar történettudományi eredmények negligálása – mintha nem is létezne erdélyi magyarság.  Krúdy Gyula 1921-ben „Az égett emberhez” című tárcájában ezt írta: „Helyén marad minden. Ott állnak a tornyok, a vásárok, a hidak, ahol tegnap állottak. A temetőkből nem űzhetik ki ősi halottainkat, de még a házakból sem eleven testvéreinket. […] Nem semmisíthetik meg Vörösmarty verseit; nem törölhetik a memóriákból ezer esztendő históriáját, sem a kálvinisták zsoltárait.” Sajnos Krúdy tévedett. A huszadik század azt bizonyította a maga szörnyűségeivel, hogy de igen, mindezt meg lehet tenni. És úgy tűnik, hogy a huszonegyedik században is meg lehet tenni, legalábbis egy részét: gondoljunk az Úz-völgyi temető ügyére.

Az Úz-völgyi temető utólag elhelyezett román betonkeresztje (szekelyhon.ro)

Itt térünk vissza Grób László felvetéséhez, miszerint nem mindegy, hogy ki az a „mi”, illetve, hogy mi mit írunk magunkról. Nemrég a közösségi oldalon Bencsik Gábor egy bejegyzést szentelt annak a hírnek, miszerint „Budapest az egyetlen régió egész Európában, aminek a lakói jobban kötődnek Európához, mint a saját országukhoz”. A bejegyzés alatt az egyik hozzászóló a következőképpen kommentálta („kommentelte”) az ügyet: „Budapest, az értelmiségi-polgári alapállás a jobban tudatosított és átélt történelmi tapasztalatok miatt Európa-pártibb. Ez egy menekülés a kudarcos, rossz emlékektől terhelt történelmünktől. Sikerorientált, és nem sérelmeket szajkózó.”

Mindezek fényében én azt gondolom: a saját és sajátos magyar történelmünk megírása és ahol lehet, érvényre juttatása egyaránt feladata a magyar tollforgatóknak. Berzeviczy Albert, a Magyar Tudomány Akadémia Elnöke 1920. május 8.-i közgyűlésen többek között ezt mondta: „Történelmünk még sohasem volt olyan nemzeti kincsünk, mint aminő lesz hazánk e nagy nemzeti szerencsétlensége után, mikor belőle kell merítenünk önismeretet, önbizalmat, vigasztalást, nemzeti érzést, hitet, reményt.

Ahhoz, hogy valóban győztesek legyünk, akik a saját történetüket írják, és akik a saját történelmüket megírják, talán ez lehet az első kulcs.

Máthé Áron

történész, szociológus

huszarvagasblog.hu
MTI Hírfelhasználó