Korszellem-fluiditás
Négy tétel a pedofilellenes gyermekvédelmi törvény kapcsán
2021. június 23. 10:17

„A ki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, a kik én bennem hisznek, jobb annak, hogy malomkövet kössenek a nyakára, és a tenger mélységébe vessék.” (Mt 18,6)

Ahogy a háború a politika folytatása – csak más eszközökkel, már Clausewitz szerint –, úgy igazából a politika meg a háború folytatása. Bár a politika küzdelmes jellegét éppen azok igyekeznek elhazudni, akik maguk is a totális ideológiai nyomásgyakorlást művelik, elég nyilvánvaló, hogy a posztmodern lényege a kulturális, pontosabban a kultúráért való harc. Lehet ezt „szellemi hadviselésnek”, „világnézetek konfliktusának” vagy éppen a „lelkekért folytatott viaskodásnak” nevezni – amelyet persze nem álcázott páncélosokkal vagy lopakodó repülőgépekkel vívnak, de a módszer maga talán még inkább leplezett és somfordáló. Ahogy a kombattáns műveletek célja is az, hogy egyik vagy másik hadviselő fél rákényszerítse a maga akaratát, így végső soron uralmát a másik életére, úgy a XXI. századi kulturális-politikai konfliktusok jó része is az életmódra, az azt meghatározó alapfeltételekre összpontosul.

Nevezik ezt soft-powernek (puha hatalomgyakorlásnak), hibrid hadviselésnek is – amelyben a katonai és gazdasági képességeket kiegészíti az „információs hadviselés” –, amelynek, mint minden háborúnak a világ kezdete óta, a lényege: a narratíva uralása. Legyen szó reguláris hadviselésről, gerillaharcról, partizánakciókról, mindenki tudja: a hátország bomlasztásával, az agyak átkalibrálásával, a „mi történetünk” sikeresebb eladásával lehet igazából gyors fegyverletételre kényszeríteni a frontokon szolgálókat, majd utánuk az egész társadalmat. Ezen információs hadviselés, a „nagy narratívák” átalakítására tett kísérletek alól a legkurrensebb témák sem kivételek, sőt igazából ezek mutatják ennek az új típusú, jóemberkedésbe burkolt hadjáratnak az igazi arcát: migráció, multikulti, faji alapokon nyugvó „antirasszizmus” (lásd BLM), genderideológia, abortusz- és eutanáziaünneplés vagy éppen drogliberalizáció (sic!).

Valamennyit kamuflázs eszközökkel álcázva, „emberi jogi ügyként”, „egyenlőségkérdésként” adják el, először a radar alatt hozva be a témákat, a valódi célt elfedve, hogy az ne váljon egyből detektálhatóvá – majd kellő időben, amikor az ingerküszöböt el nem érő „információmorzsák” megfelelő hatást értek el, az „ügyet” már megkérdőjelezhetetlen „jóként”, a politika által nem vitatható „európai értékként” vagy „nemzetközi standardként” prezentálják. A Honvédségi Szemle így ír erről a hadviselési képességről: „A hosszabb távú, nagyobb károkozásra képes módszer, hogy az ingerküszöböt kísérlik meg feljebb tornászni, hogy egy későbbi időpontban végrehajtott tevékenység már ne ütközzön olyan ellenállásba, amire korábban még számítani lehetett. Itt a társadalom kollektív öntudatának, identitásának legkülönbözőbb módszerekkel történő megváltoztatására, például »érzékenyítésre« kell gondolnunk. Egyes hibrid hadviselők megpróbálhatnak az oktatási, kulturális, szórakoztatóipari, közösségimédia- és egyéb soft power struktúrákon keresztül olyan hatást kifejteni, aminek következtében akár hosszabb idő múlva, de a társadalom önként fog hozzájárulni a hibrid hadviselő érdekeinek megfelelő lépésekhez.”

A dolog aktualitása miatt csak egy témát kiragadva a sok közül, nézzük meg a genderideológiát. Tehát azt a mára gyakorlatba átültetni igyekezett elméletet, amely másodlagosnak tekinti a biológiai teremtettséget, viszont azt hangoztatja, hogy „nő” és „férfi” pusztán „társadalmi konstrukció”, olyan „nemi szerep”, amelyet csak a szűkebb vagy tágabb környezetünk „nyomására választunk” – így azt dekonstruálni, lebontani, egymásba átjárhatóvá tenni is lehet. Nyilván az erre irányuló propaganda sem azzal kezdődött (ám mára sajnos valósággá érett), hogy rózsaszín tüllruhába öltözött drag quee­nek járnak óvodákba a szexuális fluiditásról szóló meséket olvasni a kicsiknek. Nem. A dolog – többek között – azzal kezdődött, hogy a radikális feministák megkérdőjelezték az anya „szerepét”, kitalálták, hogy testet és lelket el kell egymástól választani. Hogy „az ember nem nőnek születik, hanem azzá válik” – természetesen a patriarchális társadalmi konvenciók miatt –, tehát nyilvánvaló, hogy „a nők nem lesznek felszabadítva, míg nem lesznek felszabadítva gyermekeiktől, a családot pedig el kell törölni”. (Si­mone de Beauvoir)

A női teremtettség és a gyermekvállalás, önmagában a család szentségének megkérdőjelezését persze „logikusan” követte a férfiasság, a maszkulinitás – és az ahhoz kapcsolódó erények – devalválása, általában a nő és férfi lelki és fizikai egységére alapuló kapcsolatok relativizálása és az ehhez biológiailag társuló szexuális orientáció általánosságának és rendeltetésszerűségének kikezdése. Először persze csak a „kivételszabályok” szabad(os)abb bemutatásáról, a megismerésről, toleranciáról volt szó, de jól tudjuk: a csúszós lejtőn nincs megállás. Így lett mára az elfogadásból propaganda, az abnormálisból normális, a speciálisból általános. Ma már nem az a cél, hogy minél több ember elfogadja, hogy – ami valóban a természetes világ része – léteznek a bevettől eltérő szexuális érdeklődések vagy a nem kialakulásának zavarait mutató genetikai rendellenességek, hanem hogy ezeket teljesen normálisnak állítsák be – és azokat rekesszék ki, akik a kivételt nem hajlandók főszabályszerűségnek tekinteni.

Az ilyen típusú információs háború pedig – miután a „társadalmilag elnyomottak” felszabadítását hirdető igazságharcosok egy idő után azért át szokták lépni az egyébként valóban feljebb tornászott ingerküszöböt – értelemszerűen ellenreakciókat, immunválaszokat vált ki a másik félből. Ezek lehetnek társadalmi, de akár politikai válaszok is a döntéshozatal részéről. És a hosszas „bevezető” után itt kerül a képbe az Ország­gyűlés által nemrégiben elfogadott pedofil­ellenes és gyermekvédelmi törvény, amelynek kapcsán – fentiekre is tekintettel – érdemes négy gondolatot figyelembe venni:

A gyermek érdeke mindenekfelett áll

A gyermek érdeke az elsődleges, de a kiskorú még nem feltétlenül tudja, hogy neki mi az érdeke (bár természetesen a nevelést elutasító kritikai pszichológia új irányzatai szerint tudja). Éppen ezért az államnak, a társadalomnak és a szülőnek eminens érdeke, hogy biztosítsa a gyermekek testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges védelmet és gondoskodást.

Ez az alaptörvényben is rögzített „parancs” kapcsolja össze a törvény két részét: szigorúbb fellépés a pedofíliával szemben, a büntetési tételek megemelése, a pedofilok helyes és szükséges stigmatizációja, valamint a gyermek születési nemének megfelelő önazonossághoz való jogának hatékonyabb védelme a gender- és homopropagandával szemben, a szülők javára.

A pedofília relativizálása is bűn

A nagy liberomarxista „szexuális forradalomnak” ma már sajnos és egyben undorító módon része a pedofília relativizálása, a pedofilok „társadalmi megbélyegzettségének enyhítése”. Erre példákat nemcsak Nyugat-Európából – legfőképpen Franciaországból – lehetne hozni, ahol már évtizedekkel ezelőtt baloldali értelmiségi mozgalom indult a beleegyezési korhatár csökkentésére, de Magyarországról is.

Számtalan cikk, riport, publicisztika jelent meg az elmúlt években balliberális orgánumokban (Magyar Narancs, HVG, Népszava, Népszabadság), amelyek a pedofil hajlamot igyekeznek csak egy szexuális orientációnak beállítani a sok közül, és azt sugalmazzák, hogy igazából a pedofilok is szenvednek „lelki terheik” miatt, saját maguk áldozatai, ezért nem büntetésre, hanem sokkal inkább mentális segítségre lenne szükségük. Ezzel a korábbiakból fakadó, de minden határt túllépő „érzékenyítéssel” szemben pedig fel kell lépni, akár a jog eszközével is – a bűn elkenése ugyanis ugyanúgy bűn.

A fiú fiú, a lány lány, még mindig

Ha esetleg nem volna világos, érdemes tisztázni: az elmúlt egy-két hétben (valójában években) kialakult vita nem arról szól, hogy valaki anti- vagy szimpátiával viseltetik-e a homoszexuálisok vagy a „transzneműek” (?) iránt. Nem, a kérdés arról szól, hogy ­jó-e, üdvös-e, ha a homoszexualitást vagy genderőrületet egyféle trendi életmódszabadságként állítják be, akként reklámozzák például kiskorúaknak is. Jó-e, elfogadható-e társadalompolitikai és morális szempontból, ha a gyermekek már korán megismerkednek az „általános nemi szerepek” felcserélhetőségével, és olyan impulzusokat kapnak, amelyek összemossák, illetve egymásba átjárhatóként (fluidként) mutatják be a férfit, fiút és a nőt, kislányt? Nem, ez nem jó és az ilyen kísérleteket meg kell állítani.

A gyermekek szexualizálása rossz

A pedofíliát, a gyermekszexualizálást nem ez a törvény „kötötte össze” a genderideológiával, hanem éppen az „LMBTQ” (bármit is jelentsen ez a mozaikszó) -propaganda volt az, amely saját alantas céljai reklámozására tinédzserkort el sem ért gyerekeket használ fel. Ők viszik be a transzneműségről szóló mesekönyvet az óvodákba; ők tesznek nővé sminkelt kisfiút a National Geog­raphic címlapjára; ők táncoltatnak balerinaruhába öltöztetett srácokat a homoszexuális „büszkeség” felvonulásain és ők vettek rá egy tízéves gyereket, hogy legyen a New York-i divathét „transzgender reklámarca”.

Értem én, hogy a korszellem sokakat megbabonáz. De a természetes igazságok örökök és megváltoztathatatlanok. A korszellem viszont igen változékony, mondhatni fluid. És aki a korszellemmel köt házasságot, hamar megözvegyül.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója

(Borítóképen a pedofilellenes törvényjavaslat egyes módosításai ellen tartott demonstráció résztvevői az Országház előtti Kossuth téren 2021. június 14-én. Fotó: Kurucz Árpád)

Magyar Nemzet
MTI Hírfelhasználó