Szét fog szakadni az unió
A migránsáradat korszaka és a kezelhetetlenné vált menekültválság (2015–?) (IV., befejező rész). - A brüsszeli elit – Merkel és Soros, illetve a globális pénzügyi körök hathatós inspirálásával – bevándorlásbarát álláspontra helyezkedett, s ezt kérte számon a tagállamokon is.
2021. július 26. 10:07

Az unió történetét a föderalizmus és a nemzeti szuverenitás küzdelme szempontjából bemutató sorozatom negyedik, befejező részében az 1992-től, az Európai Unió megalakulásától napjainkig tartó korszakot tekintem át.

A maastrichti szerződés alapján létrejött Európai Unió 1992-es megalakulása utáni éveket egyfelől továbbra is a lopakodó föderális törekvések jellemezték, amelynek során a legkülönfélébb területeket, szakpolitikákat igyekeztek szupranacionális szintre emelni. Ezek olyan kísérletezések, amelyeknek a továbbgyűrűző és tényleges hatásairól elfelejtették tájékoztatni az európai állampolgárokat.

Másfelől a kilencvenes és a kétezres évek a szerződések kora is; ebben az időszakban sorra-rendre születnek az unió működéséről szóló megállapodások a tagállamok között. Ezek meghatározó jellemzője, hogy – szemben a szakterületeken megnyilvánuló lopakodással – nyíltan a többségi döntések számát s ezzel a föderális elemet növelte az unióban. Ez történt az amszterdami szerződésben (1997–1999), illetve Nizzában (2000–2001) is, ráadásul a nizzai szerződés megerősítette az ­Európai Bizottság (bizottság) elnökének pozícióit, illetve az Európai Parlament (parlament) jogalkotói szerepkörét.

A 2010-es évek közepére két esemény erősítette fel az uniós elitben a föderációs törekvéseket, mely napjainkra egyértelműen kinyilvánított szándékká vált a fősodratú globalista-liberális brüsszeli elit köreiben.

Az egyik a 2008 őszén kirobbant amerikai pénzügyi válság, ami nagyon rövid időn belül Európában is erősen éreztette a hatását. Az unió tagállamaiban – különösen a déli országokban – bankok adósodtak el és váltak fizetésképtelenné, országok kerültek a csőd szélére, különös tekintettel Görögországra. A továbbgyűrűző hatások azzal fenyegettek, hogy a hitelezők is csődbe mehetnek, s így a válság kiterjedhet az unió egészére és veszélyeztetheti a központi hatalmak egyensúlyát is. Ennek következtében a brüsszeli vezérkar, döntően a bizottság, illetve az unióban gazdaságilag meghatározó súlyú német politikai vezetés, élén Angela Merkellel, arra az elhatározásra jutott, hogy kezébe veszi az irányítást, s válságkezelés címén beavatkozik az adott tagországok belügyeibe, méghozzá a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel, az ­Európai Központi Bankkal (mely 1998-ban alakult), a Nemzetközi Valutaalappal és a Világbankkal együttműködve.

A beavatkozásnak két iránya volt: az egyik gazdasági, a másik politikai. Gazdasági oldalról a bizottság a pénzügyi egyensúly helyreállítása érdekében megszorításokra kényszerítette a válság közelébe került országokat, ismét csak kiemelt tekintettel Görögországra. Ez azt jelentette, hogy a vészhelyzetbe került, szupranacionális hatósugarú bankok adósságait az állampolgárokkal fizettette meg, akiknek egyébként semmi közük nem volt a válság kialakulásához. Másfelől Görögország többszöri segélycsomagot kapott, amelynek feltételeként a fent említett szervezetek határozták meg, diktálták a görög gazdaságpolitikai lépéseket, vagyis a görög szuverenitás ebből a szempontból romokban hevert.

A politikai irányú beavatkozás pedig abban nyilvánult meg, hogy a válság kellős közepén a bizottság lényegében véve miniszterelnököket „delegált” Olaszország és Görögország élére 2011-ben, választás és így demokratikus felhatalmazás nélkül. Mario Monti és Ioannis Papalekas egyaránt a globális pénzügyi elithez tartozott korábban, Monti uniós biztos volt azelőtt, Papalekas pedig Wall Street-i bankár. Ez a két lépés erőteljes beavatkozás volt a tagállamok belügyeibe, felmutatva egy olyan „modellt”, amely a tagállami szuverenitás semmibevételével és a föderalizmus abszolút kiterjesztésével jellemezhető.

A bizottság tehát lassacskán gyakorlattá formálta, hogy direkt eszközökkel beleszól egy-egy tagállam pénzügyi-költségvetési döntéseibe, visszaélve azzal, hogy a válságba jutott ország kölcsön felvételére kényszerül a nemzetközi pénzügyi szervezetektől, s a kölcsön fejében a brüsszeli elit írja elő a költségvetési lépéseket. Azonban ezt a formálódó föderális trendet törte meg Magyarország, az Orbán-kormány azzal, hogy nemet mondott a kölcsönfelvételre 2010/11-ben, és a saját útjára lépett: szuverén, úgynevezett unortodox – persze csak neoliberális szempontból unortodox – gazdaságpolitikai lépésekkel, a multinacionális cégek különadóztatásával igyekezett kilábalni a válságból – ma már tudjuk, hogy teljes sikerrel.

Magyarország tehát ellenállt a gazdasági-pénzügyi beavatkozásnak, s ezáltal ellenállt annak, hogy ezen a „funkcionalista” úton mozduljon el az unió a föderális működésmód felé. Az Orbán-kormány élesen szembehelyezkedett a görög és olasz válságkezelésből kiinduló, spill-over hatással, s ez, a dolgok természete folytán, éles konfliktushoz vezetett a bizottság, illetve a parlament föderalista-globalista körei (főleg a LIBE bizottság) és Magyarország között. Magyarország volt tehát az első, mint újonnan csatlakozott közép-európai uniós tagállam, amelyik szuverenista alapállásból élesen konfrontálódott a főként a bizottságban megjelenő föderalista törekvésekkel.

Ez a konfliktus erősödött tovább a 2015 tavaszán Európa felé meginduló migránsáradattal. Ismét Magyarország, az Orbán-kormány volt az, amelyik kezdettől hangoztatta, hogy az illegális bevándorlás elfogadhatatlan, az ­európai határokat meg kell védeni, s hogy a tömeges muszlim bevándorlás veszélyezteti az európai, keresztény alapokon álló kultúrát és életformát. A brüsszeli elit viszont – Angela Merkel és Soros György, illetve a mögötte álló globális pénzügyi körök hathatós inspirálásával – bevándorlásbarát álláspontra helyezkedett, s ezt kérte számon a tagállamokon is. A nyilvánvaló és éles véleménykülönbség Magyarország, illetve a Magyarországgal egyetértő közép-európai országok és a brüsszeli elit között azonban nem okozott volna feltétlenül gondot, ha Brüsszel, illetve a bizottság tiszteletben tartja a tagállamok önálló véleményét és ezzel a tagállami szuverenitást.

Azonban a probléma éppen abból adódott, hogy Brüsszel ebben az egyértelműen tagállami hatáskörbe tartozó kérdésben egységes, bevándorlóbarát uniós álláspontot és cselekvést követelt meg minden egyes tagállamtól. (A kötelező kvóta bevezetésétől kezdve a beilleszkedés támogatásán át egészen a migráció, mint emberi jog elfogadásáig.) Az uniós elit, a bizottság, Merkel és a parlament globalista körei a migránsok befogadásával, a tehermegosztással kapcsolatos szolidaritásra hivatkozva játszották ki a föderalista kártyát, ott akartak uniós egységet teremteni, ahol az csírájában sem volt meg. Egyben erőltetik a többségi döntést ebben a kérdésben, ami szintén a nemzeti szuverenitás megnyirbálását jelentené az unión belül.

Ugyanakkor a másik oldalon a bevándorlást elutasító országok, így a V4-ek és még néhány tagállam is világosan felismerte és hangoztatja is, hogy itt nem pusztán a migráció megítéléséről van már szó, hanem a nemzeti szuverenitás megvédéséről is, s ezen keresztül arról az alapkérdésről, hogy az unió milyen irányba induljon el a jelenlegi válsághelyzetéből: a föderalizmus és az Európai Egyesült Államok avagy a nemzetállamok szuverenitására és egyenjogúságára épülő Európai Unió felé.

Új helyzet alakult tehát ki az unió immáron hetvenéves történetében, amely a két államszövetségi koncepció közötti konfliktus markáns kiéleződésével, az alternatívák látványos szembekerülésével jellemezhető a leginkább. Az sem vitás, hogy ebben a szembenállásban Magyarországnak a szuverenista oldalon meghatározó szerep jutott. A korábbi évtizedekkel szemben, amikor az akkor még főleg nyugat-európai országok újra és újra kompromisszumokat kötöttek egymással föderális vagy kormányközi irányban, most mindez tetéződött egyfajta Nyugat és Kelet közötti törésvonallal is, ami még nehezebbé teszi a megoldást az eltérő történelmi, kulturális és értékrendi beállítottságok között.

Annál is inkább, mert míg korábban a „nyugat-európai” országok mintegy tudomásul vették a francia–német tengely irányítását, addig a közép-európai országok nem nyugodhatnak ebbe bele, mert a két központi hatalom szándékai számos kérdésben sértik a közép-európai országok nemzeti érdekeit. Így összességé­ben több törésvonal csúszik egymásba a két tábor között, ami minden eddiginél élesebbé teszi a konfliktust, többek között éppen a föderalizmus-globalizmus, illetve a nemzeti szuverenitás elvei között.

Összességében tehát a lassan hetven éve tartó konfliktus mára válságot teremtett az unióban, s ebben az időszakban, ez év májusában kezdődött el egy átfogó vita, konferenciasorozat az unió lehetséges jövőjéről. Megítélésem szerint a válság és a két világnézet, kulturális és értékbeli beállítottság közötti törésvonal olyan mértékben elmélyült – gondoljunk csak a magyar gyermekvédelmi törvény elleni, példátlanul penetráns és intoleráns támadásra –, hogy ma már számomra az is kérdés, hogy jelenlegi formájában egyben maradhat-e az unió.

De erről majd egy külön cikkben szeretnék néhány megjegyzést tenni.

Fricz Tamás

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

 


 
Magyar Nemzet
  • Tusványos örvényei
    Három év nagy idő, három esztendős szünet nagy hiány. De most végre ismét összejött Tusványos, térségünk mára már talán legfontosabb nyári szellemi műhelye. Összejött és robbant is egy hatalmasat.
  • A szerencsétlen lord major
    A főpolgármester eddigi politikai és szakmai tevékenységét lassan ideje lenne már komolyabb elemzés alá vetni, de most arra fókuszálunk, hogy az elmúlt hónapokban négyszer is arcul csapta a budapestieket.
  • A kormány 11 pontos akcióterve
    A kormány 11 pontos akciótervének intézkedései és az új hitelprogramok (gyármentő garancia- és hitelprogram) biztosíthatják a recesszió elkerülését Magyarországon a teljes foglalkoztatottság megőrzése és a családok megvédése mellett; hosszú távon azonban új gazdaságstratégiai modellre is szükség van - hangsúlyozta a gazdaságfejlesztési miniszter szerdán.
  • Moszkva komoly ajánlat esetén kész a tárgyalásra
    "Ha most komoly javaslat érkezik arra vonatkozóan, hogy hogyan lehetne megállítani ezt a konfliktust úgy, hogy közben teljesüljenek a mi teljesen jogos követeléseink, természetesen készek leszünk tárgyalni" - mondta Lavrov a Jevgenyij Primakov néhai miniszterelnök és külügyminiszter emlékének szentelt fórumon.
  • Elutasította az Alkotmánybíróság az ellenzéki indítványt
    Az Alkotmánybíróság a határozatában megállapította: "nem alaptörvényellenesek azok a rendelkezések, amelyek meghatározzák a még elégséges szolgáltatások pontos tartalmát a köznevelési intézményekben megtartott sztrájk esetén".
MTI Hírfelhasználó