Vesztesek és vesztesek
A klímatudatosságtól, a melegházasságon, migráción át minden deviáns, destruktív és degeneratív kisebbség szent jogainak védelméig és „mindegy, csak ártson” jelszóval Európa vezető ipari hatalma energetikai eutanáziájának aktív elősegítéséig minden, ami „zöldség”, az itt kapható.
2021. október 5. 08:57

A játékelmélet negatív végösszegű játszmának nevezi azt a destruktív, önpusztító interakciót, amikor mindenki folyamatosan veszít, és mindenki tudja is, hogy veszít, ám egyik „játékos” sem képes „kiszállni” ebből az egész rendszert felszámolni képes, végzetes örvénylésből. Németország egyre mélyebben süllyed bele ebbe az önfelszámoló örvénylésbe. A választások eredménye nem okozott meglepetést, hisz az első két helyen a két „nagy párt” végzett, noha ma már inkább középpártok, hisz ketten sem tennének ki ötven százalékot.

Németország elmúlt hetvenkét éve során egyszer sem fordult még elő, hogy a választásokon győztes párt is csak a szavazatok alig negyedét tudta volna megszerezni, és hogy a két legnagyobb párt ne tett volna ki legalább ötven százalékot. A mostani választás tehát pusztán matematikailag is mélypont a legújabb kori Németország politikatörténetében. Ha ehhez azt is hozzá tesszük, hogy az elmúlt félév során a közvélemény-kutatások alapján mindkét nagy párt, sőt a harmadik helyen befutó Zöldek is volt a mostani eredményénél sokkal „nagyobb” és „kisebb” egyaránt, akkor mindez azt jelzi, hogy a német társadalom egyre bizonytalanabb és megosztottabb.

Ha megfogalmazni nem is tudja, de érzi, hogy nincs egyetlen párt sem, amely képes lenne számára elmondani Németország valóságos helyzetét, vele (mármint a német társadalommal) „megbeszélni”, hogy átgondoltan és összehangoltan mit is kellene cselekedni.

 

Közben, ha homályosan és ösztönösen is, de érzi, hogy a világ a narratívák globális háborújának hadszíntere, és az elbeszélési módok egyre inkább elvaduló globális polgárháborújának valódi tétje az önazonosság. Az emberi létezés legutolsó identitásháborúja zajlik, és ha van ország és van társadalom, amelynek a hagyományos önazonosság tudatos és bátor felvállalása tabu, akkor az Németország és a német társadalom. S mivel most már lassan a negyedik generáció is választópolgárrá válik, amióta a németség csak azzal a feltétellel maradhatott életben, ha tudomásul veszi, hogy nincs, sőt soha nem is volt önazonossága, a számára hetvenkét éve minden nap feltálalt multikulturális moslékon kívül nincs és nem is lehet más szellemi tápláléka, akkor érthetővé válik a bi-zonytalanság és szétroncsoltság e szívszorító újabb megjelenési módja.

És valóban, ha az emberi identitás három alapvető szintjét a család, a nemzet és a kultúra jelenti (ami ebben az esetben az európai, keresztény, fehérember-voltunk bátor és öntudatos vállalása), akkor Németország esetében az ezt ma rutinszerűen megbélyegző, nacionalista és rasszista mérgezett fogalmak nem egyszerűen szitokszavak, mint a globális beszédtérben általában, hanem súlyos büntetőjogi felelősséget is hordozó és teljes erkölcsi megsemmisüléssel járó szégyenbélyegek.

Így válik igazán érhetővé, hogy a német társadalom lelki, erkölcsi, szellemi lepusztulása, vagy ahogy Bibó István fogalmaz „értelmi és erkölcsi lezüllése” nemcsak hogy nem meglepő, de az volna meglepő, ha nem így lenne. Az „önámító hazugságok e zsákutcája” ahogy Bibó mondja, szükségszerűen vezet az önfelszámolás felé.

Az a négy párt, amelyik szerepet kaphat a kormányalakításban a pártok négy történelmi alapsémáját testesítik meg. Pontosabb lenne inkább három plusz egy pártról beszélni, mert míg a liberális párt (FDP), a „szociális” párt (SPD) és a konzervatív párt (CDU/CSU) a nyugatias modernitás ős-történeti konstrukciói, a Zöldek párt már a globális posztmodern politikai fegyvere.

A modern politikai rendszerek megkonstruálásának korszakában a liberális párt a tőketulajdonosok, a szociális párt a munkaerő-tulajdonosok „csinált” pártja, bábfigurák, akiket a „nem létező” erő konstruál és instruál. A konzervatív pártra csak mint díszletre van szükség, hogy az egyik fenti kategóriába sem tartozó többségnek is legyen legalább formálisan választása. A Zöldek mint destruktív politikai fegyver azért lett „csinálva”, hogy a szocietális teret politikailag az állandó hamis meghasítottság állapotában tudja tartani akkor is, amikor a három hagyományos párt által dúdolt politikai „altatódalok” nyugtató kapacitása már kimerülőben van.

A liberális párt altatódalának azt kell elhitetnie, hogy bármikor bárki lehet tőkéstulajdonos, hisz ez egy „szabad” társadalom. A szociális párt altatódala azt kell, hogy elhitesse, a végtelen szociális háló mindig, mindenki számára teljes biztonságot nyújt, ha csak munkaereje van eladó, akkor is. (Sőt, ha migráns, akkor ehhez még munkaerő sem kell.) A konzervatív párt altatódala pedig azt kell, hogy elhitesse, csakis ő képes őrködni a „rend” egésze felett, vagyis hogy a szociális és a liberális mindig egyensúlyban maradjon.

Ám lévén, hogy a globális hatalom posztmodern korszakának a rend végső felszámolására irányuló egyetemes identitásháborúja már egyre használhatatlanabbá teszi a három hagyományos altatódalt, így kell a „zöldség”, hogy dúdoljon új mesét, a fasiszta kommunizmusét, némi abszurd áthallással parafrazálva József Attilát.

 

József Attila.

A klímatudatosságtól, a melegházasságon, migráción át minden deviáns, destruktív és degeneratív kisebbség szent jogainak védelméig és „mindegy, csak ártson” jelszóval Európa vezető ipari hatalma energetikai eutanáziájának aktív elősegítéséig minden, ami „zöldség”, az itt kapható. Hogy e három plusz egy politikai alakzat konkrétan melyik hamis kombinációja fogja majd dúdolni most már Németország „örök álmának” altatódalát, azt még nem tudjuk, de ennek a fentiek fényében talán már nincs is jelentősége.

Bogár László  

magyarhirlap.hu