Harminc éve szűnt meg „a Gonosz Birodalma”
Amikor 30 évvel ezelőtt Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió utolsó pártfőtitkára belépett egy tévéstúdióba valahol Moszkvában, már csak virtuálisan létezett a nemrég még a Föld egyhatodát katonailag ellenőrző diktatúra. A tízmilliók haláláért, egész népek végzetéért és országok sorának gyarmati sorba taszításáért felelős – és a kommunizmus százmillió áldozatának sorát megkezdő – szovjet rezsim épp olyan meglepetésszerűen tűnt el a történelem színpadáról, amilyen váratlanul létrejött a háborús vereség okán anarchiába süllyedt, első világháborús Oroszországban.
2021. december 25. 11:59

Kevés olyan történelmi fordulat van a világtörténelemben, melyet nem csak valamely dátumhoz, de még órához és perchez is tudunk kötni. Éppen harminc éve, 1991. december 25-én, moszkvai idő szerint 19 óra 01 perckor Mihail Gorbacsov, akit a történelem folyamán utoljára neveztek ki szovjet pártfőtitkárnak 1985-ben, fontos tévébeszédet tartott. Gorbacsov ekkor még a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének elnökeként ült le a televíziós stúdió kamerái elé. (Ahogy a Szovjetunió utolsó, úgy első percét is viszonylagos pontossággal meg tudjuk becsülni: 1917. március 27-én délután 3 óra 20 perckor indult el Zürichből Szentpétervárra a Lenint és csoportját szállító vonat – a szerk.)

A világtörténelem legszebb karácsonyi ajándéka

Mihail Gorbacsov, az SZKP KB főtitkára a párt XXVII. kongresszusán előadói beszédét tartja, melyben meghirdette az átalakulás (peresztrojka) programját (Fotó: Nemzeti Fotótár/TASZSZ)

„A kialakult helyzet és a Független Köztársaságok Közösségének megalakulása miatt lemondok a szövetségi elnöki posztról. E lépésemet elvi okokból teszem” – jelentette be Gorbacsov, aki beszédében elismerte: a részleges reformkísérletek kudarcot vallottak, az ország elvesztette a távlatot, nyilvánvaló lett, hogy gyökeres változások kellenek.„Mindannyiuknak a legjobbakat kívánom” – ezekkel a szavakkal ért véget a Szovjetunió hét évtizedes története.

Húsz perccel később a Kremlben levonták a Szovjetunió vörös zászlaját, helyébe az orosz trikolort húzták fel. A következő napon, december 26-án megtartották a szovjet parlament utolsó ülését: a testület feloszlatta önmagát és 1991. december 31-i dátummal kimondta a Szovjetunió megszűnését.

Valószínűleg ez volt a világtörténelem legszebb karácsonyi ajándéka: egy olyan államalakulat szűnt meg, melyben először jutottak hatalomra a kommunizmus és a szocializmus zavaros, több mint százmillió ember halálát követelő eszmerendszerének hívei.

A permanens puccs

A törvénytelenség mindenképpen az a szó, amely a Szovjetunió teljes fennállását fémjelzi: kihasználva a II. Miklós orosz cár 1917 márciusában történt lemondása után keletkezett, hatalmas, betöltetlen hatalmi vákuumot és a bolsevizált, anarchiába süllyedt, egy háborús veszteség felé sodródó hadsereg tehetetlenségét, Vlagyimirt Iljics Uljanov és kis számú, ám szélsőséges csoportja puccsal vette át a hatalmat 1917 őszén.

A saját magát „Leninnek” neveztető, Oroszországba a német állam ügynökeként Zürichből, egy lepecsételt vasúti kocsin érkező Uljanov annak az Ideiglenes Kormánynak a hatalmát döntötte meg 1917. november 7-én, melynek mandátuma arról szólt, hogy a cár lemondása után a parlamenti választásokig, illetve a választások után megalakuló kormány felállásig vezesse az országot.

Annak ellenére, hogy a bolsevikok alulmaradtak az 1917. novemberi választásokon, hatalmi pozícióikat éppúgy megtartották, mint az 1918. január 18-i, összetételében a választási arányoknak megfelelően még polgári többséget mutató alkotmányozó gyűlés után.

A gyűlés csak néhány órán át tartott, a testület munkáját ugyanis lehetetlenné tették az oda vezényelt, részeg matrózok. Legitim, parlamentáris államformát jelentő népképviselet legközelebb 1992-ben ült össze Oroszországban.

Az újabb puccs, az alkotmányozó gyűlés szétzavarása után tehát Leninék szűk csoportja gyakorolta a hatalmat. Terrorisztikus rémuralmukat az állig felfegyverzett, brutális tömeggyilkosságokat és tisztogatásokat végrehajtó Cseka szervezetének támogatásával gyakorolták.

A permanens terror és keresztényüldözés

Az 1920. december 20-án Feliksz Dzerzsinszkij vezetésével létrehozott a politikai rendőrség, a Cseka (Összoroszországi Rendkívüli Bizottság, VCSK) az európai civilizáció történetében első alkalommal totális háborút indított saját népének számos csoportja, szegmense ellen. A „vaskezűként” emlegetett, de inkább véres kezű Dzerzsinszkijt Lenin nevezte ki az úgynevezett „Forradalmi” Katonai Bizottság egyik vezetőjének.

Jelenet a Cseka börtöneiből (Forrás: Wikipédia)

A „szabotázsok” ürügyén a Cseka (a világtörténelem legvéreskezűbb állami terrorszervezetét többször is átnevezték, GPU, NKVD majd KGB néven) módszeresen megkezdte a „forradalom” ellenségeként nevezett egyházi személyek, tanárok, a cári hadsereg katonatisztjei, a rendőrség, a csendőrségnek megfelelő vidéki rendfenntartó szervek, a megalakuló kommunista rezsim útjába kerülő földművesek és kis-, illetve nagybirtokosok, illetve a cári közigazgatás tisztviselőinek tömeges legyilkolását és bebörtönzését, valamint koncentrációs táborokba hurcolását.

Megkezdődött a lakosság tömegeinek esztelen és értelmetlen vegzálása, elhurcolása. A polgári létforma minden nyomát kiirtották (Forrás: Wikipédia)

Vérengzéseik halálos áldozatainak számáról egyelőre csak becslések állnak rendelkezésre, ezek szerint több mint 250 ezer embert gyilkoltak meg a szervezet pribékei.

Európai területeken a Szovjetunió hozott létre először megsemmisítő táborokat: 1921 végén már 122 koncentrációs tábor működött a Szovjetunióban. Az első nagyobb összefüggő táborcsoport a Cseka igazgatása alatt működött 1922-ben, az északi sarkkör közelében, a fehér-tengeri Szolovki-szigeteken. (Az oroszok példáját követve Németországban a nemzeti szocialisták 1933-as hatalomátvételük után a Szovjetunió lágereit tanulmányozva szervezték meg saját munkatáboraikat. )

A polgárháború

A nemzetgyűlés feloszlatása után a „vörösök” rémuralmával szemben a gyakran már csak papíron létező katonai erőként működő cári hadsereg és annak tábornokai segítségével a „fehérek” próbálkoztak a törvényes rend helyreállításával.

A kezdeti vereségek után a szovjetek a polgári lakosságra kényszerített rendkívüli állapot, az úgynevezett hadikommunizmus bevezetésével, kényszersorozásokkal és terrorisztikus eszközök alkalmazásával úrrá lettek a „fehéreken”. Trockij 1919 tavaszán újjászervezte a Vörös Hadsereget, sorozással 2 200 000 főre növelte annak állományát, majd a szovjetek 1919 nyarán és őszén mindhárom kialakult frontszakaszon visszaszorították az Oroszország számára utolsó esélyt jelentő polgári erőket, a „fehéreket”. A polgárháború ideje alatt (1918 nyarán) a bolsevikok brutálisan lemészárolták a fogságukban lévő II. Miklós orosz cár teljes családját, és meggyilkolták az alig több mint egy éve önként lemondott uralkodót is.

A permanens terjeszkedés

A szovjet állam azonnal nekilátott, hogy diktatórikus rendszerét más államokra is kiterjessze. A szovjethatalom katonai ereje, az úgynevezett „Munkás-paraszt Vörös Hadsereg” katonai offenzívát indított a frissen önállósult Lengyelország ellen. Ám a lengyel haderő jelentős magyar segítséggel (a döntő pillanatban beérkező lőszerszállítmánnyal) megalázó vereséget mért a szovjet haderőre 1920 augusztusában, a „visztulai csodaként” is emlegetett csatában.

A szovjet propaganda hatékonyságára és a nyugat-európai munkavállalók bolsevizálódására mi sem jellemzőbb, mint hogy a szovjet kommunista hadsereg ellen élet-halál harcot folytató lengyelek számára küldött hadianyagot az „El a kezekkel Szovjet-Oroszországtól!” mozgalom által szervezett vasutas- és dokkmunkássztrájkok révén ezek a szállítmányok jelentősen késleltették. Ezért múlt a magyar lőszerszállítmányon a már akkor Kelet-Közép-Európára törő szovjet haderő visszaverésének sikere.

1921 márciusában Lenin a hadikommunizmust az Új Gazdasági Politikával (NEP) váltotta fel, hogy újra felépítse az ipart és a mezőgazdaságot. Ugyanebben az évben verte le a magát „munkáshatalomnak” nevező szovjet rezsim a kronstadti tengerészek felkelését is, melynek egyik fő célja és jelszava volt a „Szovjeteket (önkormányzatokat, tanácsokat) bolsevikok nélkül!”.

Az első világháborús orosz veszteségeket meghaladó áldozatszámot követelő, Lenin által fémjelzett, 1917–1924 közötti időszakban a puccsal hatalomra került bolsevik csoport létrehozta a modern kori történelem első, totális diktatúrára épülő államát.

Megalakul a Szovjetunió

A „vörös terror” megalkotta a félelemre épülő társadalmat (Forrás: Wikipédia)

A Szovjetunió 1922. december 30-án alakult meg. Végleges berendezkedése a szomszédos államok ellen indított, véres területfoglaló háborúk sora és többszöri átszervezés nyomán 1961-re alakult ki. A Szovjetunió 15 „szövetséges”, a valóságban Moszkva teljes kézi vezérlése alatt álló köztársaságból (Oroszországi Föderáció, Ukrajna, Fehéroroszország, Grúzia, Azerbajdzsán, Örményország, Kazahsztán, Kirgízia, Türkmenisztán, Üzbegisztán, Tádzsikisztán, a bekebelezett balti államok: Észtország, Lettország, Litvánia valamint Moldova), 20 úgynevezett autonóm köztársaságból, hét „autonóm” területből, közöttük egy önkényesen, a kínai határnál létrehozott „zsidó autonóm területből” és tíz „nemzetiségi körzetből” állt.

Fennállása alatt a Szovjetunió volt a világ legnagyobb állama. Moszkva az általa katonailag megszállt területekkel együtt a Föld mintegy egyhatodát tartotta ellenőrzése alatt.

A szifiliszben szenvedő, élete utolsó éveire súlyosan leépült Lenin máig ismeretlen körülmények között halt meg 1924-ben; újabb kutatások nem zárják ki, hogy utódja, a magát „Sztálin”-nak neveztető, korábban egy nagy méretű, fegyveres bankrablás vezetőjeként ismertté vált Joszif Visszarionovics Dzsugasvili esetleg megmérgeztette. Sztálin 1953-ig volt a Szovjetunió első embere.

A szovjet állam, mely – szemben a gabonaexportőr cári Oroszországgal – egész fennállása alatt importálta a gabonát az Egyesült Államokból, s melynek létezését az általa megszállt országokkal együtt végig egyfajta állandó csődhelyzet jellemezte, bevételeinek egy jelentős hányadát kénytelen volt vagy importálással, vagy más országok megszállásával és azok folyamatos kiszipolyozásával pótolni.

A „felszabadítások” kora

A harminc esztendeje megbukott szovjet rendszer nemcsak az általa megszállt országokat, de a nyelvet is gyarmatosította: előszeretettel nevezték „felszabadításnak” azokat a hadműveleteket, melyek során a korábbi szövetségessel, a nemzeti szocialista Németországgal (mellyel szövetséget kötve foglalták el, közösen, Lengyelországot) háborúzva, jelentős amerikai hadi szállítások birtokában, több százezer négyzetkilométeres területeket, egész országcsoportokat foglaltak el.

A terjeszkedések első korszakát és a szovjet államot egyértelműen fémjelzi és meghatározza Dzsugasvili (Sztálin) személye: ez a különösen kegyetlen, még saját családtagjait is elveszejtő diktátor egész népek megsemmisítése által próbálta elérni zavaros céljait.

Nevéhez kapcsolódik többek között az úgynevezett holodomor (ukránul: Голодомор, magyarul éhhalál). 1932–1933-ban részben etnikai tisztogatás céljából a szovjet hatalmi szervek tömeges éhhalált idéztek elő az európai átlagnál egyébként jobb termőföldekkel rendelkező Ukrajna területén; az éhínség közvetlen halálos áldozatainak számát 3-3,5 millió és 7,5 millió közé teszik.

A véres kezű diktátor, akinek időszakában a Leninék által létrehozott és működtetett koncentrációs táborok rendszere sokszorosára növekedett. Az úgynevezett gulágokra később milliókat hurcoltak el a megszállt kelet- és közép-európai országokból. Sztálin a második világháború előtt még saját hadserege vezérkarának sorai között is kegyetlen tisztogatást végzett.

Az Európa számos államának sorsát megpecsételő, hatásait máig éreztető szovjet terjeszkedés és birodalomépítés főbb dátumai közül a következőket emelhetjük ki:

1939–1941: 1939. szeptember 17-én (a Németországgal megkötött Ribbentrop–Molotov-paktum szellemében) a szovjet hadsereg lerohanta a német nemzetiszocialista állam és a szlovák állam által 1939. szeptember 1-jén megtámadott Lengyelország keleti felét. Mintegy 240 ezer lengyel katonát hurcoltak koncentrációs táborokba. A szovjetek által megszállt területeken, Katyńban a Belügyi Népbiztosság (NKVD) egységei a 22-23 ezer lengyel katonatisztet és értelmiségit gyilkoltak meg. Ugyanebben az időszakban a Szovjetunió megszállta – a Hitlerrel kötött paktum értelmében – a három balti államot, Észtországot, Lettországot és Litvániát. 1939 novemberében a Szovjetunió hadüzenet nélkül lerohanta Finnországot is. A finn hadsereg hősies és eredményes védekezése (Magyarország pénzügyi segítséggel és önkéntesekkel is segítette a finnek honvédő háborúját) okán Finnország megszállása kudarcba fulladt, a szovjet hadsereggel kötött kényszerű békeszerződés során Finnország így is 55 ezer négyzetkilométer területet veszített el Karélia térségében. Szintén ebben az időszakban kebelezte be a szovjet állam Besszarábiát és Észak-Bukovinát.

1944–1945: A Vörös Hadsereg jelentős amerikai támogatással, a háború utolsó szakaszában kétfrontos küzdelemre kényszerülő Németországgal folytatott háborújában elfoglalja a korábban a nemzeti szocialista hitleri állam által ellenőrzött, kelet-közép-európai térséget és Németország keleti felét, így Berlin városát is. Évekkel később a nyugati államok rosszul álcázott „meglepetéssel” értesülnek arról, hogy a Szovjetunió nem vonul ki az elfoglalt területekről. Közel fél évszázados szovjet megszállás (vagy politikai ellenőrzés) alá kerül Németország keleti fele és a megszálló hatalmak között felosztott német főváros egy része, Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Románia, Bulgária és egy ideig Ausztria is. A megszállt államokból több millió embert hurcolnak a szovjet gulagokra, ahonnan az elhurcoltak jelentős része soha nem tér vissza. Moszkva (Ausztria kivételével) a megszállt államokra kényszeríti diktatórikus politikai rendszerét, éveken belül megkezdődik az egyházak üldözése és a szerzetesrendek feloszlatása, a kommunista pártok egyeduralma. A korábban a polgári demokratikus, parlamentáris rendszerek szerint működő, piacgazdasági alapon szerveződő államokra elmaradott, szovjet típusú „hadigazdaságot” erőltetnek. Megkezdődik a megszállt államoknak a szovjet birodalom végéig tartó kiszipolyozása, gyarmati sorba taszítása.

1961. augusztus: megkezdődik a német főváros szovjet zónáját a többi városrésztől elszeparáló berlini fal felépítése. Az embertelen építmény, melynek fennállása alatt 125 embert lőttek agyon a kommunista rezsimből a falon keresztül a szabad világba átjutni próbáló, többnyire fiatal menekülők közül a német kommunista állam pribékei, a szovjet megszállás szimbóluma lett.

1953, Berlin; 1956, Poznań (Lengyelország) és Budapest; 1968, Prága¸1981, Lengyelország több városa: szovjetellenes illetve a szovjet típusú rezsim elleni fölkelések, mozgalmak a „szovjet blokk” országaiban.

A prágai tavasz (1968) vérbe fojtása bebizonyította, hogy a rendszer megreformálhatatlan (Forrás: Wikipédia)

1979: Afganisztán lerohanása. A szovjet rezsimek 1989-es összeomlásáig tartó háború Moszkva teljes kudarcával végződött és hozzájárult a kommunizmus bukásához.

Három név, mellyel véget ért a kommunizmus

Karol Wojtyła (Szent II. János Pál pápa), Ronald Reagan amerikai elnök, Margaret Thatcher brit miniszterelnök: e három személy következetes antikommunizmusa, a demokrácia alapértékei melletti elkötelezettsége és a kereszténység, valamint az emberi szabadság alapértékei melletti kiállása nagyban hozzájárult, hogy az 1980-as években, Brezsnyev és az őt később követő, egykori KGB-vezér, Andropov halála után a szovjet rezsim eresztékeiben roppant meg, majd megindult e diktatúrák végső összeomlása.

II. János Pál „csodatevő” szavai („Ne féljetek!”), melyet a katolicizmusát és emberi tartását a diktatúra alatt is megőrző lengyel néphez intézett, az 1981-es, értelmetlen katonai puccs ellenére is olyannyira megerősítették Lengyelországot, hogy a Szolidaritás mozgalmat nem tudták megsemmisíteni, s a lengyel ellenállás kitartott a bolsevik állam bukásáig. Elmondható, hogy a lengyel pápa két szava lebontotta a kommunizmus „jerikói falait”.

Végső csapást mért Ronald Reagan „csillagháborús” terve az afganisztáni vállalkozásba katonailag és gazdaságilag is beleroppanó, maradék lakossági támogatását is elveszítő szovjet diktatúrára: a merész terv olyan fegyverkezési és fejlesztési versenybe hajszolta Moszkvát, hogy a szovjet vezetés kétségbeesett alkudozásokra kényszerült Washingtonnal, felajánlva a teljes atomleszerelést is. Reagan, szakítva elődei kompromisszumkereső politikájával, nyíltan szembehelyezkedett a szovjet rezsimmel, ő nevezet a Szovjetuniót a „Gonosz Birodalmának”. (Magyarországi keresztény családoknál ebben az időszakban nem volt ritka, hogy II. János Pál és Ronald Reagan kis arcképét is kitették „a tükör mellé”, az előszobai kisasztalokra – a szerk.)

Vatikánváros, 1978. október 16.: Két szó, amely leomlasztotta a kommunizmus jerikói falát – „Ne féljetek!” (Fotó: MTI/UPI)

Margaret Thatcher brit miniszterelnök azóta is példátlan, a Szovjetunió kegyeit kereső és a bolsevik állammal kialakított kapcsolatok oltárán akár egész országokat feláldozva, akár saját, gerincesebb diplomatájukat is odadobva (lásd a Bang Jensen-ügyet) politizáló nyugat-európai szovjet politikával szembe menetelő álláspontja szintén komoly fegyvertényként hatott. Thatcher már 1984-ben kijelentette a vele akkor még a Politikai Bizottság tagjaként tárgyaló Gorbacsovnak, hogy a kommunizmus „javíthatatlan, bukott rendszer”.

Felsorolni sem lehetne, hogy a már az 1960-as évektől (részben a KGB ügynökei által hatalmas pénzösszegek által, erőteljesen manipulált) a szélsőbaloldal felé tolódó, a szovjet rezsimmel többé-kevésbé szimpatizáló, a zavaros marxista tanokat átvevő nyugat-európai tömegtájékoztatás és tömegkultúra milyen eszközökkel támadta Thatchert és Reagant, megpróbálva hitelteleníteni őket és aláásni emberi méltóságukat. II. János Pál pápa köztéri szobrát pedig, jóval a kommunizmus összeomlása után, eltávolíttatták franciaországi Ploërmelben.

Végjáték atomkatasztrófával

Meddő kísérletet tett a rendszer megreformálására az 1986. februári XXVII. pártkongresszuson Mihail Gorbacsov, aki meghirdette a fennálló társadalmi rend reformját, három fő jelszóval: peresztrojka (átalakítás) – a szovjet viszonyok átalakítása; glasznoszty (nyilvánosság) – a nyilvánosság és nyíltság nagyobb szerepvállalása; uszkorenyije (gyorsítás) – a gazdaság hatékonyabb fejlődése.

Tartósan azonban ezek a reformok sem tudtak segíteni az ország állapotán. 1986. április 26-án újabb csapás érte a Szovjetuniót, mikor atomreaktor-baleset történt Csernobilban. A pártvezetés ráadásul el akarta ezt titkolni, de Svédországban észlelték az elképesztően megnövekedett radioaktív sugárzást.

Jellemző a hatalom cinizmusára, hogy 1986. május 1-jén mind az erőteljes sugárzásnak kitett szovjetunióbeli, mind a megszállt országokban megtartották a felvonulásokat anélkül, hogy a körülményekről tájékozgatták volna az embereket.

Magyarországon is elmulasztották az elemi biztonsági intézkedéseket, így például a jódtabletták kiosztását az eleve sérülékenyebb gyermekek számára.

A baleset után biztonsági okokból leállítottak a Szovjetunióban több elavult RBMK típusú reaktort, emiatt csökkent a villamosenergia-termelés, és ez további gazdasági problémákhoz vezetett.

Gorbacsov az 1980-as évek végére felismerte, hogy a Szovjetunió, mint állam fennállása is veszélybe került. Litvánia – elsőként a tagköztársaságok között – 1990 márciusában kikiáltotta a függetlenségét, amit azonban a szovjet szövetségi szervek még nem ismertek el. Az SZKP júliusi kongresszusa, javaslatára, elfogadta az 1922-es szovjet alapszerződés (mellyel annak idején a Szovjetunió mint államszövetség jogilag megalakult) helyett egy új alapszerződés kidolgozásának programját.

A tervezet szerint az új állam neve Szovjet Szuverén Köztársaságok Szövetsége lett volna, ez a későbbiekben Szuverén Államok Szövetsége névre lett változtatva a tervezet részletes vitája során, mely érdemben 1991 januárjában kezdődött meg. Azonban a tizenöt szovjet tagköztársaság közül csak kilenc vett részt a tervezet vitájában, Észtország, Grúzia, Lettország, Litvánia, Moldávia és Örményország nem vett részt benne.

Hosszas vita után a megállapodás 1991. augusztus 20-án lépett volna életbe a tervezet szerint, ám aGorbacsov-ellenes erők államcsínyt próbáltak elkövetni augusztus 19-én, melynek leverése után már az események túlhaladtak az új államszerződésen. Gorbacsov hatalma egyre formálisabb és kisebb lett, Oroszország területén a szövetségi hatalom egyre gyorsabban került át az orosz tagköztársaság elnökének, Borisz Jelcin kezébe. A moszkvai puccs idején és után több tagköztársaság is kimondta a függetlenségét.

A végső lépés 1991. december 8-án történt, amikor Oroszország, Ukrajna és Belarusz hivatalosan megállapodott egymással a Szovjetunió megszüntetéséről (ez az úgynevezett Belavezsai Megállapodás, a tárgyalás helyszínéről a belarusz-lengyel határvidéken található Belavezsai erdőről elnevezve), majd ezt követően december 12-én Oroszország is kikiáltotta a függetlenségét a Szovjetuniótól, ezzel – paradox módon – de jure a szovjet szövetségi intézmények székhelye a szövetségen kívülre került.

Ezen körülmények között került sor arra, hogy Mihail Gorbacsov 30 évvel ezelőtt a képernyők elé üljön és bejelentse az 1922 decemberében megalakult állam megszűnését. Most, hogy a nyugati elitek ismét a szélsőbal felé tolódnak értékrendszerükben és politikai felfogásukban, intő jel lehet ez a beszéd és ez az évforduló, hogy Marx és Lenin zavaros eszmerendszere milyen pusztításhoz, micsoda visszafordíthatatlan károkhoz vezethet.

Udvardy Zoltán

Címkép: Az egykori Gulag táborok helyszínén készült fotó Tomas Kizny lengyel fotóművész kiállításának egyik fotója.


 
hirado.hu
  • A tram-train reneszánsza Európában
    Egyre népszerűbb Európában a tram-train rendszere, ennek jele, hogy hat német és osztrák város összesen több mint félezer szerelvényt rendelt a Stadlertől. Ugyanilyen járművek közlekednek Szeged és Hódmezővásárhely között is, számuk, ha majd mindegyiket forgalomba helyezik, eléri az egy tucatot.
  • A magyarok többsége a Fidesz győzelmét várja
    A megkérdezettek 68 százaléka kormánypárti győzelemre számít, még az ellenzéki szimpatizánsoknak is csak kevesebb, mint a fele bízik a kormányváltásban - derül ki a Nézőpont Intézet legfrissebb kutatásából
  • Nem tud titkot tartani a dán titkosszolgálat?
    A politikus az elmúlt években több olyan interjút adott, amiben lényegében megerősítette az együttműködést az egyik legnagyobb amerikai hírszerző ügynökséggel, sőt azt is „kikotyogta”, hogy az alku még Bill Clinton elnöksége idején jött létre.
MTI Hírfelhasználó