Így nem érti a Nyugat 170 éve Magyarországot
The New York Times, Der Spiegel, Daily Mirror – a 1848 és 2020 közötti több mint 170 évben hol gyakrabban, hol ritkábban, de ott volt hazánk a legnagyobb nyugati újságok címlapjain. Az eleinte kedvező kép fokozatosan torzult egyre negatívabb irányba a századforduló után, ritka enyhülésekkel. A Címlapon Magyarország című könyv a miértekre is választ ad, például, hogy miért kedves a magyar baloldal a nyugati sajtónak, és e tekintetben körülbelül miért mindegy, mit csinál a jobboldal.
2021. december 27. 19:27

Irgalmatlan munka. Valami efféle jut az ember eszébe, ha felüti a Címlapon Magyarország című, mázsás kötetet. A mintegy 350 oldalas, nagyalakú könyv nem kevesebbre vállalkozik, mint bemutatni hazánk nyugati sajtóreprezentációját 1848 és 2020 között, és igen rangos szerzőgárdát nyert meg a munkához Szalay-Berzeviczy András, a kiadást is végző, alaptevékenységét nézve szakfordítói és nemzetközi médiafigyelési szolgáltatást végző cég ügyvezető tulajdonosa.

A huszadik századi magyar történetírás doyenje, Romsics Ignác éppúgy a szerzői csapat része, mint Hermann Róbert, a Magyar Történelmi Társulat elnöke, ifjabb Bertényi Iván, az MTA főmunkatársa, az ismert ’56-kutató Eörsi László, a politikai viselkedéskultúra kutatója, Valuch Tibor, s nem utolsósorban Tölgyessy Péter, politológus, alkotmányjogász, az SZDSZ egykori (1991-1992 között) elnöke, később fideszes parlamenti képviselő. Utóbbi, ha nem is lopta el a teljes show-t, de igen közel járt hozzá a kötet novemberi bemutatóján, ahol arról is szó esett, hogy valóban, a látszat nem csal, grandiózus munka ez a könyv, ráadásul roppant ízléses köntösben.

 

Fejem nem szűnik dróton forogni

A sajtótörténet izgalmas, és bár a sajtó soha nem bír megszabadulni az adott kor vagy az adott korszellem domináns értékítéletétől, ennek örök igazságát meglehetős érzékenységgel taglalja az első, összefoglaló jellegű fejezetben maga Szalay-Berzeviczy. Áttekinti a címlapok, sajtótermékek, a sajtó mint (objektív) történeti forrás használhatósága, a nyugati sajtó hatása, bírálatuk megalapozottságai, a rólunk való tudás validitása – s megannyi, megannyiféle szempontot, melynek mentén ismerni érdemes a rólunk kialakult képeket Nyugaton, s mindenen túl e kép mögött a nyugat saját indítékait.

(fotó: Ficsor Márton / Mandiner)

Ott vagyon benne a „Pußta” csodája, az aranycsapat, Kossuth varázsa és Trianon reprezentációja, amelynek ordító igazságtalanságát igen kevesen ismerték fel idejében, már ami a nyugati sajtót illeti. S ha értve végigolvassuk, végigböngésszük a kötetet, megbizonyosodhatunk róla, hogy hazánk reputációja bizony ritkán jutott levegőhöz az álrecepciók és álhírek árjában a nyugati sajtóban. Szerencséje talán az egyes fejezetek szerzőinek, hogy mindegyikük korszakára jutott azért egy-egy ilyen időszak vagy időpont, mindazonáltal kegyetlen igazságokat mond ki a kötet: az elmúlt százötven év félreismerésünk, félreértésünk és félremagyarázásunk története, bármiféle korrekció lehetősége nélkül, s a nyugat felületes ítéletének bilincse vasbéklyóként szorítja az országot.

A nyugat valósága a valóság, a nyugat sajtója a valóság közvetítője, ez ivódott be, alapértelmezés, norma, innen kimozdulni körülbelül annyi esély van, mint Sziszüphosznak megállítania a követ a hegycsúcson.

A kötet időrendben veszi végig az egyes korszakokat, ugyanakkor a végén igen értékes mellékletet találhatunk a feldolgozott címlapok szövegeiből – ezt is érdemes lehet átlapozni, számos, a törzsszövegben nem említett, izgalmas részlet miatt.

De lássuk, kronologikusan hogyan alakult a nyugati médiafigyelem hazánk esetében! A kötetet olvasva az ember benyomása az, hogy a pozitív csúcsot kétségkívül a szabadságharc vége és – Kossuth nyugati tevékenységének köszönhetően – az azutáni elnyomatás évei jelentették. A kötet előnyére válik a gazdag illusztráció: a korabeli címlapok gyönyörűen szerkesztett képei, a rengeteg beidézett példa színesíti az adatgazdag ismeretterjesztő írásokat. Rögtön a szabadságharc kapcsán láthatjuk, hogyan változott Kossuth ördögből Magyarország kvázi imádkozó szentjévé a brit lapokban, s hogyan alakult ki az elnyomó Habsburg birodalom versus hős ellenálló magyar nép képe, elsősorban a brit sajtóban. Láthatjuk az 1866 január 6-i The Illustrated London News címlapján Székely Bertalan festményéről készült lenyomatot a császár és a magyar országgyűlés találkozásáról a reményteljes, kiegyezés előtti légkörben, és a Deák-méltatásokat lipcsei, és francia lapokban –Kossuthot pedig egészen elképesztő népszerűség kísérte a sírig, 1894-ig.

Aztán a századforduló környékén eltörött valami: az öt európai nagyhatalom egyikévé emelkedő Monarchia elviekben egyenrangú feleként, de, mint Bertényi Iván, a fejezet szerzője írja, Bécs és a német nyelv dominanciája megmaradt, a nyugati lapok bécsi újságíróktól, bécsi lapokból tájékozódtak Magyarország felől, ahol a legritkább esetben születtek a mindenféle huzakodásokban rivális monarchiarészről pozitív híradások; ezt csak részben ellensúlyozták a magyarországi vagy magyar érzelmű németek. Mindenesetre a kiegyezés pozitív visszhangjai elhaltak, már a német szövetség – legalábbis a franciáknál – a konkrét ellentétek hiánya ellenére az ellenséges blokkba tolta a Monarchiát és Magyarországot, ez azonban csak lassan érett be a címlapokon. A millenniumi ünnepségekről még hízelgően írt a L’Illustration szerzője: „a vörös márványból és gránitból épített Budapesten (…) az éppen most lezajlott rendezvény nem egy vagy több ember ünneplését szolgálta. Ezzel az ünnepséggel – amellett, hogy a nemzeti ipar és kereskedelem ünnepe is volt – egy szabad nép ünnepelte annak a hódításnak ezredik évfordulóját, amelynek a hazáját köszönheti”.

Aztán a véderővita – mint belpolitikai ellentét – kapott nagyobb hangsúlyt, s osztotta drukkerekre és ellendrukkerekre az országokat; 1904-ben A The Illustrated London News címlapján nem más volt látható, mint az a kép, ahogyan az ellenzéki képviselők szétverik az üléstermet december 13-án; ez érdekes módon sokáig referenciapont maradt más lapoknál is.

Népünk nagy hirtelen színt vall

S aztán jött a nemzetiségi feszültségek felszínre kerülése, felnagyítása. Magyarország immár az elnyomói oldalra sorolódott, a csernovai sortűz volt ennek az első igazi jele, a dualizmusellenes Ferenc Ferdinánd főherceg, a keresztényszocialista tábor, a bécsi polgármester és az osztrák sajtó sem tompította a sokszor alaptalan, de mindenképpen eltúlzott sovinisztavádakat, miközben a nyugati sajtónak az ellenséges állammal szemben minden efféle híresztelés jól illeszkedett saját világinterpretációjába.

Ugyanakkor kivételek ekkor is akadtak, például Apponyi Albert gróf amerikai kapcsolatai révén (őt még a Kongresszus ülésére is meghívták felszólalni, noha formális hatalma nem volt itthon) próbálta javítani hazánk imázsát, a Harper’s Weekly címlapján hozta jellegzetes, karakteres portréját.

A világháború elsöpörte aztán a maradék tárgyilagosságot is, és jöttek az általunk is jól ismert, egy az egyben átvett, emigráns nemzetiségiek által építgetett lózungok az elnyomó, sovén, úrhatnám magyar nemzetről, olyan pontatlanságokkal, mint pl. Tisza István mint Ausztria miniszterelnöke említette a Daily Mirror – ugyanakkor az osztrák lapokban hosszú idő óta először szerepelt például büszke magyar huszár (Wiener Illustrierte Zeitung), a németek hagyományos szimpátiája is érthető módon megerősödött a fegyverbarátságban.

A vereség után a lejtmenet folytatódott, a tanácskormány megrémítette a nyugatiakat, a magyarok tárgyalódelegációt sem küldhettek a békekonferenciára; a Károlyi-kormány első napjaiban pozitív hangvétellel író francia Excelsior utóbb – nyilván propagandisztikus céllal, de híven – számolt be a helyzetről „soha nem látott vörös terror uralkodik Magyarországon” címmel címlapján.

Több vas kéne, a tűz, ha lobog

A Horthy-korszak sajtóreprezentációja nem indult kimondottan a mélyből, a rend helyreállításának időszakában egész pozitív volt. A Schweizer Illustrierte Zeitung például még úgy írt róla 1920 márciusában, mint aki „képes lesz Magyarországon újra rendet teremteni”. A trianoni békeszerződés előtti békekonferencia utolsó hónapjaiban is dübörgött a kisantant propaganda, amit a térségi viszonyokkal tisztában nem lévő nyugati sajtó résmentesen le is hozott, a „három évszázada rabigában senyvedő Csehszlovákiáról (!) (Le Petit Journal), a La Matin „öt-hatmillió magyar” „talányos uralmát” emlegeti „húszmillió más nemzetiséghez tartozó ember felett”, és így tovább.

A királypuccs nem javított az ország megítélésén, ahogy a Numerus Clausus és az 1926-os frankhamisítási botrány sem, noha ott Bethlen István miniszterelnök brit-olasz támogatói nyomására elmaradt, bár a sajtóban jókora visszhangot kapott. Bethlent érezhetően jobban kedvelte a francia sajtó is, mint utódait; majd következett a revízió 1930 körüli előtérbe kerülése, a Justice For Hungary repülő akciója és Lord Rothermere tevékenysége, a Nemzetközi Eucharisztikus Világkongresszus tematizálta valamelyest a külföldi sajtót; az olasz lapok élen jártak a barátkozásban, többek között „az olasz nép szívesen látott vendégeinek” nevezve Horthy Miklóst és nejét 1936-os római látogatásukkor (La Domenica Del Corriere).

Horthy Hitlernél tett látogatásán is lelkendezett aztán a német birodalmi sajtó. Izgalmas végigkövetni a köteten azt, ahogy – a világpolitikai eseményekkel párhuzamban – az első bécsi döntés semleges, a második vegyes fogadtatásban részesült, míg a Délvidék érintett részének német szövetségben való visszafoglalása már erősen megközelítette a vörös vonalat – Telekit a The New York Times nagy hazafinak nevezett nekrológjában –, amelynek átlépése végül a Szovjetunió elleni hadüzenettel jött el.

A francia sajtót eddigre „kikapcsolta” a német megszállás, így az „barátivá” vált; a vártnak megfelelően a német megszállás után a nyilaspuccs kapcsán a Daily Mail Hitler bábjának, a náci Völkischer Beobachter dicshimnuszában rendíthetetlennek nevezte Szálasi Ferencet.

Ha már védtelen a nép

A koalíciós, majd kommunista Magyarország ritkásan került fel a Nyugat térképére 1945 és 1956 között: kivételt képezett a The Illustrated London Times pengő hiperinflációjáról szóló cikke, majd az 1948 karácsonyán letartóztatott Mindszenty József kálváriája került a Time magazin, a La Domenica Del Corriere címlapjaira 1949-ben, 1956-ban pedig a Newsweek-ére. Ezután ’51-ben a The New York Times közölt terjedelmes cikket a Grősz József kalocsai érsek elleni koncepciós perről.

Nagy Imrét a The New York Times is méltatta első, 1953-as hatalomra kerülésekor, akinek kinevezése „a valaha látott legmeglepőbb gesztusa a parasztság felé a »népi demokrácia« történetében”. Egy kis időre pedig téma volt az Aranycsapat (csatársora „talán a legjobb a Wembley történetében” – The Star) is.

A forradalom készületlenül érte a nyugati sajtót, így az inkább csak futott az események után, mindenesetre címlapra került Nagy Imre a Paris Match-ben, a Der Spiegel-ben és a Bild Zeitungban, utóbbi egyébként tévedésből a szovjetek behívásával vádolta. Aztán lelkesen éljenezték a forradalmat, a The New York Times „csak azok érdemlik meg a szabadságot, akik készek harcolni és meghalni érte” kezdetű cikkben méltatta a forradalmárokat, a La Domenica Del Corriere a forradalom (és megtorlások) áldozatainak árván maradt gyermekeivel illusztrálta november 18-i számát, november 5-én a The New York Times „Magyarország meggyilkolásáról” ír.

A forradalmár hősök abszolút reflektorfénybe kerültek, minden címlap róluk szólt a The New York Times-tól a Tempo magazinon át a dán Billed Bladet-ig, amelynek borítóképe volt a híres fotó Szeles Erikáról. Később a menekülők, is címlapokra kerültek, a Life magazin 1957. január 7-i számában maga Richard Nixon alelnök öleli magához a magyar menekült gyerekeket.

A Kádár-korról szóló nyugati sajtó eleinte még kitartott a szabadságszerető, a diktatúra ellen lázadó majd menekülő, illetve elnyomott magyarok képénél, ez azonban fokozatosan olvadt – noha a La Domenica del Corriere még vöröslő címlappal, dőlő Sztálin-szoborral üdvözölte a tizedik évfordulót. A konszolidáció, a Kádárba belelátott reformtörekvések – elszakadás a sztálinizmustól –, majd a Szent Korona visszaadása alapvetően pozitív hozzáállást sugallnak a sajtó részéről is. Kádárról rendszeresen készültek portrék, mikor milyenek. Közben a hétköznapok konszolidált nyugalma is süt az újságok hasábjairól, a National Geographic „stabil gazdasági fellendülésről” ír 1965-ben, az osztrák sajtó pedig a furcsa magyar félkapitalizmusról számolt be.

Borítékba zárt tébolyainkkal

Majd jött a rendszerváltás, s a nagy nyugati várakozások – Tölgyessy Péter fejezete nem véletlenül a leghosszabb, az 1989-2020 közötti országimázsról szól a nyugati lapokban, s nem habozik rámutatni: bizony itt e kicsi és távoli ország esetében „folyvást érzékelhetőek a meseszövés ősi tradíciói”.

Tölgyessy, mint a bemutatón, a könyvben is bőven visszanyúl a kommunizmus derekáig, onnan indítja saját értelmező fejezetét, az uniformizált, majd forradalmár '50-es, konszolidálódó-prosperáló '60-'70-es, s reformteli '80-as éveken végighaladva. Mint írja, a fogyasztásra épülő szocializmus végnapjaiban a nyugati sajtó Grósz Károlyban látta meg a „magyar Gorbacsovot”, miközben olyan jó sajtója volt az országnak, mint régóta nem.

Németh Miklós hasonló szerepet kapott a címlapokon: az ember, aki kivezeti országát a szocializmusból. II. János Pál pápa magyarországi látogatása 1991 augusztusában a The New York Times első oldalára került, nem megfeledkezve róla, hogy a pápa első útja Mindszenty kriptájához vezetett.

Antall József reputációja már nem volt valami jó, a The Washington Post már az MDF győzelmekor nacionalistának nevezte annak programját; halálakor a The New York Times pontatlan és a mai országképhez már meglehetősen hasonló szlogenekkel átszőtt nekrológot írt, antiszemitizmus, Horthy, Hitler és a többi. A jobboldali kormányzat már ekkor egyenlővé vált a rossz imázzsal a nyugati (főleg amerikai) médiában: Antallt idővel rehabilitálták, őket elfogadta demokratának a sajtó, de senki mást.

„Welcome back, Lenin” – köszöntötte gunyorosan a The New York Times az 1994-ben visszatérő szocialistákat, azonban a Bokros-csomag kívülről hatékony gazdaságmentésnek tűnt, így végül nem volt rossz a sajtójuk Nyugaton. Négy évvel később, az első Orbán-kormány ellenkezőleg mozgott, viszonylag kedvező vagy érdektelen sajtóreprezentációval kezdett, de már „előjöttek a magyar jobboldal kormányzásához kötött szokásos állítások a nyugatellenes populizmusról és a túlzó nacionalizmusról, az éledező antiszemitizmusról és a sajtószabadság támadásáról, valamint az elfogadhatatlan korrupcióról” – részletezi a szerző, hozzátéve: a nyugati lapok Orbán Viktor bukását is szerették annak vélt erőszakosságával indokolni.

2002-2006 között Magyarország jószerivel nem is szerepelt nyugati lapok címlapján; amikor odakerült, akkor Kertész Imre Nobel-díjának méltatása révén (The New York Times), illetve

Gyurcsány Ferenc tűnt fel most a kedvelt kelet-európai modernizátor képében, akit Tony Blairhez is szerettek hasonlítani (Financial Times, Die Zeit), főleg a nyugatoshoz hasonló minták követésének köszönhetően. A fordulatot a 2006-os őszi zavargások hozták el, ekkor kilenc címlapra került fel hazánk, „a hazai baloldali véleményformálókkal ellentétben a vezető világlapok csaknem egyöntetűen érzékelték az őszödi beszéd védhetetlenségét” – írja Tölgyessy.

Innentől megint mélyrepülés következett, s jött a gazdasági válság is, bár Bajnai Gordont megint reménnyel fogadták. A könyvben érdekességképpen Orbán Viktor újabb győzelme utáni első időszakhoz három rosszmájú Die Presse címlapot is csatoltak, az ellendrukker-jelleg már a legelejétől tapintható; Orbán kerül fel 64 év után először magyarként a Newsweek címlapjára, korántsem hízelgő módon szélsőjobboldaliként.

A befektetők, bankok megadóztatása kimondott ellenszenvet váltott ki, s végül jött a migrációs válság, amely igazán címlapra emelte Magyarországot 2015-ben. A miniszterelnök megítélése a nyugati országokban immár belpolitikai kérdéssé vált, s ez azóta is tart. A gazdasági eredmények elismerése meglehetősen rapszodikus, az ellenzék egyértelmű támogatása pedig letagadhatatlan – a The New York Times 2018-ban választási címlapképnek az ellenzéki tüntetést választotta, szélsőjobbozott, egypártrendszerezett, a Die Presse pedig örömmel nyugtázta a konfliktust az Európai Néppárttal.

A figyelem intenzitása azóta valamelyest csökkent, de még mindig erőteljes, előjele pedig még mindig negatív – akárcsak száz év óta szinte mindig.

Vaczán Zoltán

(a címlapfotókat a kiadó TranzPress Kft. bocsátotta rendelkezésünkre)

mandiner.hu
MTI Hírfelhasználó