A látomásos realizmus fénylő üzenete
A Szervátiusz szobrászművész felesége, Klára asszony szerkesztette „Mária-könyv”, a legjobbkor érkezett hozzánk. Kis túlzással talán a huszonnegyedik órában az új Özönvíz előtt. Bárkaépítésre talán már nincs idő, de ha Petrás Mária intelmeit megfogadjuk, életelveit a magunkévá tesszük, van remény a megmenekülésre.
2021. december 28. 08:34

Döbrentei Kornél – archív

„Bizonyos dolgokat nem szabad elmondani, mert akkor veszítenek az erejükből. Más dolgot nem szabad elmondani, kimondani, mert megidézed azt. A sátánnak vagy a 'nemtisztának' – mert nálunk így hívják – azért nem szabad kimondani a nevét, mert akkor megjelenik" – olvasható az Emeld fel, uram, népemet című kötetben. Petrás Máriával beszélgetett Szervátiusz Klára a Szervátiusz Alapítvány által 2021-ben kiadott könyvben. Az előszót író Döbrentei Kornél költőt kérdezte a Gondola.

– Mester, a Petrás Mária féle „Mária-könyvben" felfényő látomásos realizmus miért nélkülözhetetlen nekünk, XXI. századi magyaroknak?

– Mert ha minden kötél szakad – szakadt már annyiszor történelmünk során –, az marad a menedékünk, végső óvhelyünk, végvárunk a védekezéshez, hídfőállás az újrakezdéshez. Szilaj kinyargalásunk a megbéklyózó időből, fölfogva a krisztusi mondat mély jelentését: én vagyok az Út, az Igazság, és az Élet.” „Látomásos realizmus”… Telitalálatos kifejezés. Minden valamire való alkotás – így a teremtett Ember is – magában hordozza az eredendő bűn mellett az eredendő szakralitást. A teremtéstörténeti „utánérzés” kevésbé röghöz kötött, az attól elemelkedő valóság értelmezést, nevezhetjük ezt „szabadsághorzsolatnak” is. Mi e horzsolattól, más dimenziókban akár, nagyon sokszor és drasztikusan véreztettünk már. Lassan, de lankadatlan, mint a szú, megtévesztő, brutálisan igaztalan mércével mérni mernek valakik. Leginkább nyerészkedő nímandok. Elrontották a Földgolyót. S vele a szellemi-lelki-fizikai életben maradás lehetőségeit. A tényszerű létezés kiürült, talán még egy múmiába is több szorult. Az eszményképek, ideálok leromboltattak, a nemzeti, erkölcsi fogódzókat szisztematikusan fölszámolni törekszenek, globalice minden magától értetődő, ab ovo, a több évezredes világképekbe szervesen beágyazódó, a természetes iránt eligazító érzést, vágyat, ideát, hitet, az emberré válás összes attribútumát rideg pőrére vetkeztetés után meg is erőszakolnák. Meggyalázzák azzal, hogy a természetellenest ültetik trónra, imádják, ha szájszagúan is, hát ez nem az Út, az Igazság, és az Élet! Mert az élet alapvonatkozásaiban sematikussá, egysíkúvá válik, megélhetetlenné sivárul. A magyarság, nemhogy a nyelvében, de szorosan azzal, egy tőről fakadóan a képzeletében, a fantáziájában él, amelyből hiperkreativitásra, olykor tékozló gazdagsága táplálkozik. Egyben felelet arra is, hogy miért vagyunk költészeti nagyhatalom. Kettősség munkál bennünk; képesség a földi vándorút bejárására, ugyanakkor a Tejúton, a Csaba királyfi ösvényén bolyongásra. Tesszük mindezt a népmesék minden igazságot könyörtelenül felszínre hozó, betöltő realizmusa nevében. A szilaj libidó, a követelőző testiség, és a szellemvilág közti, paraszthajszállá vékonyodó, egymásba mosódó határvonalán.

A hűség gravitációja sokszor végzetesen zúzza össze alanyát. Miért kell mégis engednünk ennek a szakrális vonzerőnek?

- Nemigen tehetünk mást, ha megfeszülünk sem. Különben is ezt már valaki, az Isten fia megcselekedte helyettünk. Lőn és lám…„A föl-földobott kő, földedre visszahullva” Ady-vers, úgy tűnik az eleve elrendelést – ebből a szempontból tejesen mellékes, ki a „pápista”, s ki a protestáns – fogalmazza meg, hogy a Földnek ezen a pontján kell bevégeznünk a Nagyisten, merthogy Egy az Isten, ránk testált akaratját. És ez messze több, mint egyéni elhatározások, fogadalmak, esküvések, deklarációk összessége.
Kiábrándulásaim ellenére is egyre jobban hiszek a vér, illetve a törzsszövetség meghatározó erejében és az eredendő, ám viszolyogtató „taktikai” árulás, önfeladás elutasításában. A sátánnak ne mi teremtsünk, ne vagyonért, se egy tál lencséért, elveszejtésünkre hídfőállást! A szakrális vonzerő éppen egyértelműségével vonz, nem lehet a filozófia foghíjjal bajlódó gyakorlóinak kenyere. Egyrészt a héja ezeknek túl kemény, másrészt, mivel lenyelni nem tudják, addig nyammognak rajta, míg a szájukban megpenészedik. Az anyaföldhöz kötő, kényszerítő, olykor összezúzó hűség, végül is éppen hogy feltámadásra késztet, élet-halál harcra a megmaradásunkért. Nekünk ez a muníciónk, ebben való hitünk az erőforrásunk. A Főnix madár, makacs, reményünk, noha tudjuk: „ýſa pur eſ chomuv uogmuc”. Dugovics, halálos ölelésben magával rántja a várfalról a törököt a mélybe. Mindszenty hercegprímás pedig mind végsőkig áll a vártán. Eme szakrális kettősség kiirthatatlanságunk záloga. És ez az egyértelmű, magyar „csakazértis” A virtus!

– Mint Ön fogalmaz: „Újra kell gondolnunk magunkat, úgy is, mint emberiség. Zsákutcába kerültünk, így nem mehet tovább. A visszatalálásban, az eligazodásban segítenek Mária személyes megnyilatkozásai...." Miért VISSZA kell találnunk? Miért nem kereshetünk áttörési pontot ELŐRE, a zsákutca végén? Honnan tudhatjuk, hogy az utca vége betonfal, és nem délibáb?

– Mert több mint ezerévesek vagyunk itt! Vissza kell találnunk, mert vészesen elbitangoltunk, el messze a Tudás Fájától, és az emberiségeszmény lényegétől, amely nem csupán csürhejelenlétet testesít meg, de talán inkább nemes törekvést. Mintha átengedtük volna mostanra végleg egyetemes létünk, önmagunkról is lemondva, tehetségtelen bámulóiként a sátán-Isten párharc párbajvívó küzdelmének, mintha nem törődnénk már a saját sorsunkkal sem, mintha a szabad akaratot odadobtuk volna felelőtlenül az ördögnek. Fauszt nem köthet egyességet Mefisztóval! Olcsó engedmény, hiszen a sátán mint letaszított angyal nem párbajképes. Más, hogy manapság a letaszítottak, az erkölcsi bukottak többen vannak. Hajlok rá, csak a hangjuk nagyobb. És hazudósak! Életre, halálra. Tény, valamely alvilági erők, meglehetős sikerrel, megbénították bennünk az életösztönt éberen tartó képességet, a természetes önvédelmi reflexeket. És tovább nyomulnak. Már az érinthetetlennek tűnő gyermekeket is megrontanák, hogy Jézus se kérhesse: engedjétek hozzám a kisdedeket. Pedig, az eredendő ártatlansághoz, mert volt, van ilyen is!, vissza kell téríteni – újra keresztelni? – az emberiséget. És reményleni, hogy a Jordán vagy akár a Gangesz vize nem csupán kémiai há-kettő-ó. A Feltámadással, a bensővel, igenis van esély a Tabula Rasára! A szülőcsatorna alagút. Egyirányú. Minden többi út kockázatos. Az alagúti fény lehet megzavaró, éppen egy másik expressz vágtat szembe, veszélyes az alagút vége, de még veszélyesebb a végleges sötétség! A Kos jegyében született édesapám mondta egyszer úgy az ötvenes években: olykor muszáj fejjel nekimenni a falnak, hátha már régen nincs mögötte semmi és összeomlik. És hozzátette még: jaj, azoknak a népeknek, amelyeknek nincsenek Don Quijotéik. A magunkhoz méltó délibábot becsüljük meg, azt is a fény műveli. Amúgy pedig döglött az a vidék, amely a Don Quijoték temetője, ahol a lehetetlent már kihívni sem érdemes, a késztetésre nincs teremtésen túli sejtelem.

Molnár Pál
 

gondola
  • Tusványos örvényei
    Három év nagy idő, három esztendős szünet nagy hiány. De most végre ismét összejött Tusványos, térségünk mára már talán legfontosabb nyári szellemi műhelye. Összejött és robbant is egy hatalmasat.
  • A szerencsétlen lord major
    A főpolgármester eddigi politikai és szakmai tevékenységét lassan ideje lenne már komolyabb elemzés alá vetni, de most arra fókuszálunk, hogy az elmúlt hónapokban négyszer is arcul csapta a budapestieket.
MTI Hírfelhasználó