A globalizáció halálos méreg
A demokrácia csak akkor maradhat fenn, ha az állam, a piac és a társadalom között egyensúly van.
2021. december 29. 22:10

Mi a XXI. század legfontosabb trendje? Hogyan értelmezhetjük a mátrixot (ahogyan Bogár László nevezte egy cikkében), amelyben élünk, s amelynek megértése a kortársnak mindig pokolian nehéz feladat?

„Nem érted, hogy mit látsz, nem érted, mit nézel / Itt hálókat szőnek, nagy szándékú kézzel” – énekli Cseh Tamás a Telihold című dalában. Tegyünk egy próbát az év végén, próbáljuk meg megérteni, ki is az az „egy furcsa szándékú, ragyogó nagy ember”, illetve „ragyogó nagy tenger”. Lehet, hogy nem is olyan ragyogó.

Megítélésem szerint a XXI. század három alapvető szféra egymásrautaltságáról, konfliktusairól, egyensúlyáról és annak megbomlásáról szól. Ez a három szféra: a piac, az állam és a társadalom, kerete pedig a nemzet. Ebben az összefüggésben a piac az egyéni gazdasági érdekek világa, a társadalom ezzel szemben a közösségi érdek, a szolidaritás, az erkölcsök és normák terepe. A harmadik az állam, amely egyensúlyt próbál teremteni a piac, vagyis az egyéni érdek, illetve a társadalom, tehát a közösségi érdek között. Az állam a közérdeket, a közjót képviseli, s nem engedi, hogy akár a piac, akár a társadalom túlterjeszkedjen, s ráerőltesse akaratát a másik két szférára. E három szféra egyensúlya teremti meg a tágabb értelemben vett társadalomnak, másképp a nemzetállamnak az egyensúlyát.

Ez az ideáltipikus modell, amely a második világháború után egészen a XX. század végéig jól-rosszul, de mégiscsak működött a nyugati demokráciákban.

Az elmúlt negyedszázadban azonban felborult a hagyományos, az euroatlanti – de főként európai – világot jellemző egyensúly az egyes szférák között. A neoliberalizmus uralkodóvá vált eszméjének segítségével a piac – a globálissá vált piac! – veszi-vette át a meghatározó szerepet egyre több helyen és szférában az államtól, mintegy annak helyébe lép; ezáltal a közjó és a társadalmi szféra közösségi érdekei nagymértékben háttérbe szorulnak. Az internacionalista, kozmopolita nemzetközi pénzügyi körök rá tudják kényszeríteni akaratukat a nemzetállamokra, s mivel a demokráciák működése éppen a nemzetek, nemzetállamok szintjén releváns, a demokrácia is alárendelődik a piac irányításának. Márpedig a jó államhoz és a jó kormányzáshoz nemzetállami szuverenitás, szabad választások, önálló gazdaságpolitika és természetesen demokratikus jogállam kell, ám mindezeket veszélyezteti a globális piac – ami már nem lokális, nemzeti piac, hanem nemzetközi, nemzetállamok feletti.

Lényeges tehát leszögeznünk, hogy amikor az állam-piac-társadalom közötti egyensúly felbomlásáról beszélünk, akkor kulcsmomentumként tekintsünk a piac globalizálódására, a nemzeti piac feletti globális piaci szereplők (multicégek, nemzetközi pénzintézetek, hedge fundok, befektetési alapok, biztosítótársaságok, nagy hitelminősítő intézetek stb.) megjelenésére. Utóbbiak ugyanis úgy lépnek fel, mint akik a nemzetállamokkal egyenrangú, illetve azok felett álló globális aktorok.

Mindez azonban beláthatatlan következményekkel jár együtt: azzal, hogy a népszuverenitáson, szabad választásokon létrejött kormányzati hatalom a globális színtéren jobb esetben egyenrangúvá válik, rosszabb esetben – s ez a realitás – alárendelődik a senki által meg nem választott magánhatalomnak, a vállalatnak és a pénzintézetnek. Ez az a folyamat, amit nyugodtan nevezhetünk a demokrácia és a nemzetállamok XXI. századi „felülírásának”, másképpen alávetésének. A globális magánérdek fölébe kerül a közérdeknek, a magánhaszon elve pedig a közjónak. Ha jobban belegondolunk, mindez paradigmatikus váltás a világ történetében, s óriási kihívás a politikatudomány számára is.

Régi gyökerekkel rendelkezik a piac azon törekvése, hogy az állam és a társadalom fölé kerekedjen és uralma alá vonja ezeket a szférákat saját magánérdekei céljából. Az elmúlt mintegy 140 év során persze több változás következett be a triász (piac-állam-társadalom) belső küzdelmeiben, ám a nyolcvanas-kilencvenes évek periódusa, úgy tűnik, alapvető fordulatot hozott, létrehozva a globális piacot.

A piac – vagyis a gazdaság – uralkodó pozícióba kerülésének igényét, mint egyfajta korszellemet (Zeitgeist), már Oswald Spengler, A Nyugat alkonya című klasszikus, manapság sokat idézett szerzője is érzékelte a harmincas évek közepén. Nem ebben, hanem A döntés évei című művében így ír: „Az állami főhatalom hanyatlásának legkomolyabban veen­dő tünetei közé tartozik az a tény, hogy a XIX. század folyamán uralkodó lett az a benyomás, hogy a gazdaság fontosabb, mint a politika […]. A politikai hatalomra nemcsak úgy tekintenek, mint a közélet egyik elemére, amelynek legelső – ha nem épp egyetlen – feladata a gazdaság szolgálata, hanem azt várják el tőle, hogy teljességgel alkalmazkodjon a gazdaság kívánalmaihoz és nézeteihez; végül pedig azt is elvárják, hogy a gazdasági vezetők irányítsák. S ez is széles területen megtörtént már; hogy milyen sikerrel, korunk történelme tanítja.”

Ugyanakkor Spengler egyben el is határolódik ettől a korszellemtől. Rezignáltan jegyzi meg: „Manapság az a helyzet, hogy a vezető államférfiak jelentéktelensége miatt – akik egyébként nagyrészt maguk is érdekeltek a magánüzletben – a gazdaság irány­adóan szól bele a döntésekbe.” Nem is tudom hirtelen, vajon Spengler, ha ma kellene erről írnia, vajon változtatna egy sort is a fentieken? Kicsit szégyenlősen, de a fenti „vezető államférfiak” kapcsán mégis kénytelen vagyok néhány nevet leírni: J.-C. Juncker, Frans Timmermans, Mark Rutte, Angela Merkel, Pablo Sánchez, Ursula von der Leyen, Zoran Zaev, Miheil Szaakasvili, Porosenko és Zelenszkij, Justin Trudeau, Dacian Cioloș stb.

Spengler következtetése a mai korig kiható érvényességű: „A gazdaság detronizálta a politikát, a gazdasági kirendeltség az államot, a szakszervezeti vezető pedig a diplomatát; itt bújnak meg a jelen gazdasági katasztrófájának csírái, nem pedig a világháború következményeiben. Ez pedig a maga teljes súlyában nem más, mint az államhatalom hanyatlásának a következménye.” Döbbenetes, de az állam-piac-társadalom közötti egyensúly megbomlása már a két világháború közötti időszakban világossá vált A Nyugat alkonya című mű szerzőjének.

Ezzel összefüggésben jegyzi meg David C. Korten A tőkés társaságok világuralma című művében, hogy a Nyugatnak azért ment jól a második világháború után, mert elutasította a szélsőséges (kommunista, ultraliberális) ideológiákat, s helyettük a demokratikus pluralizmust választotta. Ez olyan kormányzati rendszert jelentett, amely az állam, a piac, valamint a civil társadalom közötti pragmatikus, intézményi egyensúlyra épült. Ez az egyensúly azonban a 70-es évektől kezdve ismét fokozatosan felborult, hogy végül is a 90-es évektől kezdve előálljon egy olyan eltorzult, egyensúlytalan állapot, amelyet a fentiekben már taglaltam. Az 1989-ben, az úgynevezett washingtoni konszenzusban megfogalmazott liberalizáció–privatizáció–dereguláció „szentháromsága”, s ezáltal a neoliberális gazdaságfilozófia vált meghatározóvá mind az elméletben, mind a gyakorlatban. A piacok szabaddá és globálissá válásával a hatalom a kormányzatok kezéből fokozatosan átkerül a világcégek kezébe.

Az utóbbi negyedszázad egyik legfontosabb tapasztalata, hogy a kormányok akkor cselekvőképesek, ha a gazdasági és politikai határok (államhatárok) egybeesnek. Ha ez elválik egymástól, akkor a demokrácia üres szólammá válik. Amikor a piac globálissá válik, a kormányok viszont nemzeti szintűek maradnak – érthetően és indokoltan –, akkor a multicégek és a nemzetközi bankok túllépnek az állam általi elszámoltathatóság szintjein, ami által az állam sebezhetővé, a polgárok, a társadalom pedig kiszolgáltatottá válik. Ez pedig a demokráciát életveszélyes helyzetbe sodorja, mert a demokrácia csak akkor maradhat fenn, ha az állam, a piac és a társadalom között egyensúly van, egyik szféra sem nő túl a határain és nem terjeszti ki hatalmát a másik két szféra felett.

Ezzel szemben 2020-ban Klaus Schwab, a Világgazdasági Fórum (WEF) elnöke bejelentette a Great Resetet, a nagy újrakezdést, s most a WEF a november 10–13. közötti dubaji találkozóján elindította a Great Narrative-ot, vagyis a nagy elbeszélést arról, hogy alakuljon a világ jövője ebben az évszázadban. 2022 elején könyvet is adnak ki arról, hogy „sto gyelaty?”, vagyis mi a teendő.

A Great Resetből már tudjuk: a globális piac bejelenti igényét arra, hogy felváltsa a nemzetállamot, tekintettel arra, hogy az az ő szemükben már „elavult”. És egyben bejelenti az igényét arra is, hogy ezentúl a globális piac mondja meg a társadalomnak is, hogy miként kell élnie. Szerintem pontosabb, ha ­Great Narrative helyett Great Scam-Narrative-ról beszélünk (vagyis a nagy narratíva helyett a nagy átverés narratívájáról).

Nekünk pedig nem lehet más dolgunk, mint hogy kidolgozzuk – minél előbb – a Great Counter-Narrative-ot (a nagy ellennarratívát). Hogy miért A Telihold dalát idézem: „Mivel most világunk / nagy holdfényben fürdik / S mi velünk történik / Azt máshonnan küldik.”

Fricz Tamás

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Címkép: a globalizációt és a kapitalizmust elutasító Blockupy szervezet aktivistái tüntetnek az Európai Központi Bank új frankfurti épületének megnyitása ellen 2015. március 18-án (Fotó: MTI/EPA/Frederik Von Erichsen)

Magyar Nemzet
  • A szerencsétlen lord major
    A főpolgármester eddigi politikai és szakmai tevékenységét lassan ideje lenne már komolyabb elemzés alá vetni, de most arra fókuszálunk, hogy az elmúlt hónapokban négyszer is arcul csapta a budapestieket.
  • A kormány a helyén van
    Vannak mondatok a történelemben, amelyek az időből kiszakadva és felemelkedve örök életet élnek. Az ókori Rómától az angol és a francia történelmen át egészen a mai históriáig tudunk ezekről. Nekünk is van ilyen.
MTI Hírfelhasználó