Száz éve hunyt el az utolsó magyar király
Akinek szent kötelesség volt az uralkodás: transzcendentális feladatnak, „szent kötelességnek” tartotta, királyságának restaurálását pedig „töviskoronának”: száz éve halt meg Madeira szigetén az utolsó magyar király.
2022. április 1. 16:39

Száz éve hunyt el a portugáliai Madeira szigetén emigrációjában IV. Károly, az utolsó magyar király. IV. Károly elsősorban felemás 1918-as „lemondásáról” – pontosabban uralkodói jogai gyakorlásának felfüggesztéséről – és a sikertelen 1921-es királypuccsokról kapcsán vált ismertté a magyar történelemben, alakjának megannyi érdekes és színes vonása kissé talán feledésbe merült.

Ottó Ferenc főherceg fia, Károly 1887-ben született, kisgyerekként Sopronban is élt, s már korán megismerkedett a magyar nyelvvel.

Mivel Ferenc József császár elsőszülött fia, Rudolf trónörökös 1889-ben elhunyt, Ferenc Ferdinánd főherceg pedig rangon alul házasodott – s maga 1914-ben Szarajevóban merénylet áldozata lett –, Ferenc József 1916. novemberi 21-i halálát követően a trón Károlyra szállt. IV. Károlyt 1916. december 30-án koronázták meg Budapesten.

Hívei ugyan szívesen terjesztették, hogy kiemelkedően szerette a magyarokat, ám a Magyarországon való restaurációs kísérlet azért is volt politikailag kézenfekvő számára, mert míg Ausztriában a politika szociáldemokrata és nagynémet vonala is egyaránt Habsburg-ellenes – köztársaságpárti vagy Anschlussra váró – volt, addig Magyarországon konzervatív politika dominált, erős monarchista tényezőkkel.

Magyarországon a köztársasági gondolat 1918–’19 eseményei után jóformán szitokszóvá vált. Nem teljesen véletlen, hogy míg az első királypuccs után hazatérő Károly vonatját Magyarországon tömegek éljenezték meg, addig Ausztriában az ellene tartott tüntetések miatt akadt fenn a szerelvény.

Károly magyarsággal való kapcsolatát szemlélteti a tény, hogy a király gúnyneve Rögvest volt, mert nem tudta, mikor kell használni a magyar kifejezést, de sokat használta.

Ismeretei felületesek, idealizáltak voltak, rendszeresen beszélt az őt szerető, hazaváró országról – ez nyilván csak félig volt igaz.

Mindenesetre igazságtalan vád volt vele szemben a magyarellenességé: Wilfrid Athelstan-Johnson a brit követségről ismert egy pletykát, miszerint Károly svájci szobájának falán festmények lógnak, melyek osztrák csapatok történelmi győzelmeit ábrázolják magyar erők felett. A brit diplomata azt javasolta, hogy ezt a híresztelést terjeszteni kéne Budapesten.

Legitimista források szerint azonban a svájci emigrációban a királyi pár hálószobájának falán a Szent Család egyiptomi menekülésének képe lógott, rajta az evangéliumi idézettel: „Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket, és hazudozva minden rosszat fognak rátok énmiattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a ti jutalmatok a mennyben”.

Károly gondolkodását a nemzeti szimpátiák helyett sokkal inkább a katolikus világkép határozta meg. Hunyady József gróf, a király volt főudvarmestere mondogatta, hogy „amikor a királyra nézek, mindig az az érzésem támad, hogy egy angyal áll előttem”.

Károly uralkodását transzcendentális feladatnak, „szent kötelességnek” tartotta, királyságának restaurálását pedig „töviskoronának”.

Hitbuzgalmának híre már életében elterjedt, katolikus családokban divat lett a Károly nevet adni a gyermekeknek.

Így kapta a nevét Karol Wojtyła, a későbbi Szent II. János Pál pápa is.

Igaz, zsidó családokban is gyakorta Zita után nevezték el lányaikat, ami pusztán a korábbi konzervatív elit által gyakorolt polgári türelem iránt érzett nosztalgiát mutatja. A királyi pár udvari káplánja, Zsámboky Pál szerint a portugáliai emigrációban „mindenre volt egy mentő jó szava és ellenségeinek álnokságára is tudott valami könyörületes magyarázatot”. Jelleme ilyen értelemben merően más jegyeket mutat, mint Horthy Miklósé.

Károly jelleméből hiányzott a korabeli konzervatív oldal megannyi képviselőjét magával ragadó antiszemitizmus is. Károly kikelt az 1918 augusztusi felső-magyarországi pogromok ellen is, és két egymást követő kormányban is miniszteri tárcát adott – hazánk történetében először – egy zsidó vallású politikusnak, Vázsonyi Vilmosnak. Később titkos tanácsosának is kinevezte őt, dacára annak, hogy tartott attól: vajon mit szól majd a magyar közélet a zsidó politikushoz?

Vázsonyi utólag így emlékezett vissza Esterházy Móric miniszterelnökkel való beszélgetésére, aki bejelentette a hírt: „»Tudja-e a király, hogy én milyen vallású vagyok?« »Igen! Megmondtam neki, és a király azt felelete: nem törődöm vele, hogy milyen valláson van. Az a kérdés, korrekt és becsületes ember-e?«”

Eközben persze nem lehet elfelejteni, hogy hazatértét az ismert fehérterrorista Ostenburg-Moravek Gyula segítette, akit a király elő is léptetett.

Sikertelen királypuccsai persze rámutatnak politikai alkalmatlanságára is. Bár utólag, a hadi események és források ismeretében látható, hogy minden lehetősége megvolt 1921 őszén a hatalom visszaszerzésére – voltaképpen a kormányoldal sem teljesen értette, hogyan sikerült ilyen kétbalkezesre a puccs –, mégsem tudott élni a lehetőséggel. Nem egy legitimista elismerte az események után, hogy talán jobb is, hogy nem Károly került hatalomra, hanem Horthy és Bethlen maradtak. Elvégre kiélezett külpolitikai helyzetekben kevés veszélyesebb dolog képzelhető el, mint alkalmatlan politikusok hatalomra kerülése.

IV. Károly és családja Madeirán

S bár a legitimisták nem tettek le a Habsburg-restauráció ötletéről, terveiket – mint az ember terveit nem ritkán – egy járvány húzta keresztbe: 1922. április 1-jén spanyolnáthában elhunyt Madeira szigetén IV. Károly. Halálos ágyán, lázas álmában több zavaros mondat hagyta el száját, de állítólag arról is beszélt, hogy „megkoronázott király vagyok, azt letagadni nem lehet”.

Halálát követően fia, az ekkor tízéves Ottó lett a legitimisták új reménye. Zadravecz István páter naplójában úgy vélte, hogy a király halálakor „dévaj öröm” volt a várban.

Ezt biztosan nem tudhatjuk, de gyászmisét igenis tartottak a királyért, amin a kormányzó is megjelent.

Milotay István lapszerkesztő szerint Horthy percekig állt lehajtott fejjel Károly rekviemén, „mintha bocsánatot, engesztelést imádkozott volna”. A gondolatot azonban elvetette: „Az ilyesmit ő különben se nagyon ismerte. Más fából faragták. Nem tartozott az érzékenykedő emberek közé”. Horthy korábban előszeretettel utalt magára úgy, mint „őfelsége leghűségesebb katonája, aki szakadatlanul hordja a császár kabátját”.

A kabát – monarchiabeli tengerésztiszti uniformisa, zubbonya karján a rangját jelző két aranycsíkkal – végül 1922 után is rajta maradt, s nem bizonyult egyébnek, mint Horthy előadása egy kellékének, illetve a kormányzó tenger iránti szerelme bizonyítékának.

A kormányzó akkor még nem tudhatta, hogy életét egykor majd közel 35 évvel később ugyanabban az országban, az Atlanti-óceán partján, repülőgépen alig egy órára IV. Károly utolsó lakhelyétől fogja befejezni, emigrációban.

 

Válogatott irodalom:

Kovács Gergely: Fogadd a koronát! Károly magyar király hitvalló élete. Budapest, Új Ember, 2004.

Sipos Péter: Horthy Miklós az első világháborúban. Történelmi Szemle 1993/1–2.

Szepesi András [Milotay István]: Mohácstól Budaörsig. Történelmi tanulmány. Innsbruck, Komissionsverlag Eduard Denzel, 1954.

Fotó: Fortepan 32612

 Veszprémy László Bernát

mandiner.hu
MTI Hírfelhasználó