A nemzeti kultúra korszaka
Egységes, hosszú távú kulturális stratégia nélkül nem lehet biztosítani az állam történelmi távlatú fennmaradását.
2022. május 1. 20:54

Hazánk legnagyobb nemzeti lobogója a Citadellán 2022. március 15-én. Nemzeti ünnepünk alkalmából hazánk legnagyobb nemzeti lobogója ékesíti a megújuló Citadellát (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)

A korszak nemcsak annyival több egy mégoly stabil politikai rendszernél, hogy állandó vezetés mellett huzamosabb ideig marad fenn, hanem hogy jól megkülönböztethető, csak rá jellemző szellemiség érvényesül benne. Érezzük, hogy a kort, amiben élünk, egy bizonyos értékkánon, meghatározott kulturális kurzus, sajátos intellektuális klíma jellemzi. Orbán Viktor ötödik kormányzati ciklusának küszöbén a rövidebb távú jogi-gazdasági és a középtávú társadalmi célok után nem túlzás a hosszú távú kulturális célokat fókuszba helyezni. Különösen, hogy valójában ezek teljesülése alapozza meg az előbbiek sikerét.

A klebelsbergi politika nyomvonalán

Éppen száz évvel ezelőtt, 1922-ben iktatták be vallás- és közoktatásügyi miniszternek gróf Klebelsberg Kunót. A Trianon után újjáépítendő magyar állam feladatai közül első helyre a kultúrát helyezte, amelyet a bel- és külpolitikai, gazdasági és társadalmi konszolidáció alapjának tartott. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy egészen 1931-ig tartó tárcavezetésének feladatmennyisége csak a reformkor negyedszázadának munkavégzéséhez fogható. Mindez nem mehetett hosszú távú tervek nélkül, sem nem következhetett be rövid idő alatt. Kortársa, Dékány István filozófus-szociológus találó hasonlatával élve a klebelsbergi kultúrpolitika olyan óra volt, amely a másodpercek mellett az órát is mutatta. Ő maga 1926-ban plasztikusan úgy fogalmazott, hogy „a kultúrpolitika hosszú lejáratú váltó”. Igaza volt Kornis Gyula piarista szerzetesnek, Klebelsberg közoktatásügyi államtitkárának, amikor úgy értékelte 1932-ben elhunyt minisztere munkásságát, hogy évtizedes kulturális befektetései a további évtizedekben térülnek majd meg. S valóban: a ma működő művelődési struktúra alapjainak egy része is ekkortól fogva létezik (vidéki egyetemek, külföldi magyar intézetek, múzeumi rendszer, sportoktatás).

Mindehhez három dolog kellett: következetes kormányzati támogatás, kitartó miniszteri munkavégzés és a hosszú távú politikai cselekvést megalapozó szellemi előkészítő munka. Az előbbi kettő, különösen a hatékony kultúrpolitikát igénylő tartós időtartam miatt, összefüggött egymással: Klebelsberg volt a Horthy-korszakban a legtöbb időt, kilenc évet és két hónapot hivatalban eltöltő miniszter, méghozzá a leghosszabb időt, tíz évet és öt hónapot regnáló gróf Bethlen István kabinetjében. Utóbbi kapcsán pedig az imént említett Dékány és Kornis nevezhető meg, mint akik 1920-tól kezdve – mint egyetemi tanárok, lapszerkesztők, akadémiai testületek elnökei – jelentős munkát fektettek a kultúrprogram kidolgozásába.

A korszak alapgondolata a kultúrfölény, Klebelsberg szavaival élve a „közművelődési elsőbbség” elérése-megtartása volt, amely bővebben kifejezve kulturális fölényt, azaz jelentős előnyt, vezető szerepet jelent. Manapság egyszerűen kulturális hegemóniának nevezzük. A Trianon után előállt geopolitikai helyzetben megfogalmazott történelmi küldetés, ennek elméleti kerete és az annak szolgálatába állított gyakorlat mintájára a – békediktátum századik évfordulóján, Sátoraljaújhelyen megtartott miniszterelnöki beszédben emlegetett – negyedik-ötödik „trianoni nemzedék” feladata is az, hogy a kultúra eszközeivel erősítse meg a magyar államot, növelje társadalmi kohézióját és fokozza versenyképességét.

Ennek megfelelően a központi gondolat ma a kulturális szuverenitás, amely az állam kulturális egységét és az őt alkotó nemzet kulturális egyediségét, valamint ezek integritását jelenti. Azt tudták régen is, hogy „közösségi alapstruktúra nélkül nincs állam” (Dékány István). Még inkább érezzük ezt ma, amikor az állam aláásása hibrid eszközökkel folyik, például azért, hogy feloldják a természetes identitásokat (férfi, nő) és szétbontsák az elsődleges közösségeket (család, nemzet). Ebben a helyzetben minden korábbinál fontosabb annak felismerése, hogy a szélesen és mélyen értelmezett kultúra az állam gyökérzete. Így tulajdonképpen a társadalmi reprodukció, az államrend szilárdsága és a gazdasági teljesítőképesség is kulturális természetű. A végső kérdésre a válasz mindig a kultúra.

Miután minden állam egy-egy nemzet sajátos alkotása, és minden kultúra az őt megalkotó nép egyedi terméke, így a kulturális szuverenitás és a nemzeti szuverenitás egymást feltételező, hovatovább kölcsönösen erősítő képességet jelent. A cél kettős: az állami szuverenitás kultúra általi fokozása és a kulturális szuverenitás állami eszközökkel való erősítése.

Stratégiai terület önálló immunrendszerrel

A fentiekből fakad, hogy ha van stratégiai terület, akkor a kultúra az. S mivel a kulturális szuverenitás az állami szuverenitás alapja, ezért az államnak fokozottan kell óvnia kulturális önrendelkezését, beleértve ebbe a népesség újratermelődésének és a társadalom kohéziójának kulturális feltételeit is. A kulturális stratégiának ezért a kulturális szuverenitás megőrzésére, fokozására és kibővítésére kell irányulnia. Mindez már csak a nagyságrend miatt is elsősorban állami feladat.

Az állam szélesen elnyúló és mélyen fekvő kulturális házalapja az, amelyen a társadalom roppant épülete nyugszik, és ez tartja a reális szférák (adminisztráció, újraelosztás, kritikus infrastruktúra, gazdaság, külpolitika-külkereskedelem, honvédelem) egymásra épülő szintjeit is. Az évszázados horizontú történelmi hivatással, évtizedekre szóló tartalmi feladatvállalással és világos politikai napirenddel bíró állami működésnek integráns kulturális talapzatra van szüksége – ennek védelmét, újratermelését, sőt bővítését szolgálja a kulturális stratégia és az ennek szolgálatába állított gyakorlati kultúrpolitika.

Az előbbiekből az következik, hogy egységes, hosszú távú kulturális stratégia nélkül nem lehet biztosítani az állam történelmi távlatú fennmaradását. A kulturális stratégiaalkotás a kultúra természetéből fakadóan maga is rétegzett folyamat: a távlatos politikafilozófiai célok felmérése után a közösség középtávú igényeit szolgáló világnézeti keretezést igényel, végezetül ennél is aktuálisabb politikai feladatainak meghatározására van szükség. Ennek mintájára a kulturális szuverenitás definiálása után a kulturális stratégia célrendszerének megalkotása következik, majd a gyakorlati megvalósítás mikéntjének meghatározása jön, amely már az állami kultúrpolitika feladatkörébe tartozik. Ez utóbbi az állami irányítás – miniszteriális szintű – kijelölésével, kiterjedt intézményrendszerrel és hozzárendelt anyagi eszközökkel történik, hogy az állam ezáltal gondoskodhasson saját immunrendszerének működéséről.

Száz évvel ezelőtt sem volt ez másként! Kornis Gyula A kultúra mint államcél című akadémiai beszédében összegezte az alapokat, mondván: az állam formális szerkezetének a kultúra tartalma ad értelmet, fennállásának ez „kölcsönöz rajta túlfekvő célt”. Az állam tehát eszköz a kultúra szolgálatában. Mindezt magasabb szintre is emelte, amikor kijelentette, hogy „a kultúra az a végső cél, melyet a hatalomnak a jogtól szabályozott alkalmazása szolgálni köteles”.

Ma is megfontolandó, amikor úgy fogalmaz, hogy a kultúra állami intézményhálózatának (köz- és felsőoktatás, művelődési infrastruktúra, tudományszervezés) fenntartása, vagyis ezek megalapítása, finanszírozása, szakigazgatása mellett az államnak közvetett úton, azaz „lassú és fáradságos módon” is növelnie kell a kultúra elérhetőségét s megsokszorozni annak hatását. Miután tisztában volt vele, hogy „a hatalomtól külsőleg erőszakolt kultúra gyökértelen, éretlen, senyvedt művirág”, éppen ezért csak óvatos, megfontolt, időbe telő lépéseket javasolt tenni állami részről.

Klebelsberg 1928-ban, a háborús összeomlás tizedik évfordulóján saját hatáskörben körlevelet intézett az állami fenntartású intézményekben dolgozó tanári karnak, arra kérve őket, hogy működjenek közre a magyar nemzeteszme pozitív tartalmú megújításában és egy ennek jegyében álló kultúra létrehozásában. Rövidesen nyílt levéllel kereste meg Tormay Cécile-t, a Napkelet folyóirat főszerkesztőjét is, amelyben visszautalt a közoktatásban dolgozókhoz tárcavezetőként írott levelére s arra, hogy ezzel még nincs minden munka elvégezve, sőt. Érdemes egészében idézni következő sorait, hiszen napjainkban is csorbítatlanul érvényesek:

„Irányító hatalmam csak Magyarország oktatóira van, akiknek felelős vezetője vagyok, de ott van a kultúrának a közvetlen hivatalos befolyástól mentes óriási tere: az irodalom, a művészet, a tudomány. Itt elsősorban az érdekelt köröknek kell keresniük a lelki bekapcsolódást a nemzeti megújhodás nagyszerű folyamatába.” Így sikerülhet „olyan szellemi programot felállítani, amelyben a jó magyar emberek túlnyomó többsége egyet tud érteni”. Ezt ma úgy mondanánk, hogy a nemzeti konszenzus létrehozásához a jobboldali miniszter társszerzőül kérte föl a konzervatív értelmiséget.

Kulturális lábnyomot hagyni

Egy évszázaddal a Klebelsberg-reform megkezdése után érdemes megbecsülni a politikai felépítményt előfeltételező szellemi alapokat. Annál is inkább, mert a 2010 és 2022 közötti Orbán-kormányok alatti kulturális beruházások minősége és mennyisége már most korszakszámba menő hosszú távú hatást rajzol föl. Politikai értelemben biztosan beszélhetünk korszakról, de hogy kulturális értelemben is korszak lesz-e a rendszerből, az az állami kultúrstratégia érvényesülése mellett a társadalom áthatásának sikerességén is múlik. Egy politikai rendszer maradandóságát belpolitikai stabilitása, működtetőinek állandósága és időtartamának hossza adja, viszont az általa hagyott kulturális lábnyom teszi felismerhetővé és emlékezetessé. Már csak ezért is igaz, hogy a kultúra nem a politika mellékhadszíntere, hanem stratégiai terület.

Békés Márton

A szerző történész, publicista

 

 

 

Magyar Nemzet
MTI Hírfelhasználó