Az elmúlt ezer év magyar hőseire emlékezünk
Május utolsó vasárnapján azokra a hősökre, katonákra és civilekre emlékezünk, akik a vérüket ontották, életüket kockáztatták vagy áldozták Magyarországért.
2022. május 29. 11:56

Megemlékezés Budapesten, a Hősök terén, a Magyar Hősök Emlékkövénél 2020-ban (Fotó: honvedelem.hu)

Május utolsó vasárnapja a magyar hősök emléknapja, amikor azokra a hősökre, katonákra és civilekre emlékezünk, akik Szent István óta életüket áldozták a hazáért. 

A magyar hősökre való megemlékezés egészen az I. világháború idejére nyúlik vissza, amikor egy 1917-es jogszabály arra kötelezett minden magyar várost és községet, hogy anyagi erejének megfelelően méltó emléket állítson a nagy háborúban elesett hősöknek. 

Ennek megfelelően 1917 és 1938 között több mint ezer világháborús emlékművet emeltek Magyarországon. Egyes településeken fejfákat állítottak az ismeretlen vagy távoli helyeken eltemetett katonáknak, máshol fát ültettek, sok esetben pedig táblát helyeztek el a templomok mellett, illetve a temetőkben a hazáért életüket áldozók nevével. Az egyik legismertebb háborús emlékművet az összes első világháborúban elesett katona emlékére a budapesti Hősök terén avatták fel. „Az ezeréves határokért” felirattal ellátott emlékkövet 1929. május 26-án Horthy Miklós kormányzó jelenlétében Bethlen István miniszterelnök avatta fel.

A hősök emlékünnepét néhány évvel később, 1924-ben iktatták törvénybe, mely rögzítette, hogy „minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját […] a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli”. 

1945-től kezdve azonban a Hősök emlékünnepe már nem volt nemzeti ünnep, mivel a szovjet vezetésű Szövetséges Ellenőrző Bizottság egyre határozottabban követelte annak megszüntetését, és végül a kommunisták el is érték, hogy kikerüljön a nemzeti ünnepek köréből, ráadásul ideológiai okokból a Hősök teréről is eltávolították az 1929-ben felavatott emlékkövet. A helyére Gebhardt Béla tervei alapján 1956-ban egy másik emlékművet állítottak, amelyen már nyoma se volt a korábbi feliratnak. Az új emlékkövön már egy sokkal általánosabb megfogalmazás, „ A hősök emlékének, akik népünk szabadságáért és a nemzeti függetlenségért áldozták életüket” felirat volt olvasható.

A magyar hősök emléknapját végül az első Orbán-kormány alatt elfogadott törvény nyilvánította újból ünneppé, az erre vonatkozó kormányrendelet pedig a korábbiakhoz képest jóval kibővítette az ünnep körét.„A magyar hősök emlékének megörökítéséről és a magyar hősök emlékünnepéről” szóló törvényben rögzítették, hogy a Magyar Köztársaság Országgyűlése a magyar nemzet soha el nem múló hálája jeléül, a ma élő és a jövő nemzedékek okulására, a hősök dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját a magyar hősök emlékünnepévé nyilvánítja", illetve  „kifejezi azon meggyőződését, hogy az állami szervek, a helyi önkormányzatok, az egyházak, a társadalmi szervezetek, a magyar nemzet fiai és leányai minden évben, a magyar hősök emlékünnepén méltó megemlékezés keretében leróják hálájukat és kegyeletüket az elmúlt ezredév magyar hőseinek.

A 2001-es törvény kihirdetésekor, Budapesten ünnepélyes keretek között újraavatták a megújult Hősök terét, rajta a Szilágyi András tervezte új hősök emlékkövével.

A magyar hősökről és emlékük megőrzéséről

A köszönet együtt kell hogy járjon a főhajtással, az emlékezés virágainak, gyertyáinak, koszorúinak elhelyezésével és a hazáért haltak emlékének megőrzésével.

Az 1924. évi XIV. törvénycikket, amely „az 1914/1918. évi világháború hősi halottjai emlékének” megörökítéséről szólt, 1924. május 20-án hirdették ki. A nemzet e törvénycikkel (is) fejet hajtott a sokáig csak Nagy Háborúnak nevezett világégés magyar(országi) hősi halottjai előtt. Több százezer elesett, hadifogságban odaveszett és eltűnt családjai kaptak ezzel a törvénnyel némi gyógyírt a nehezen – vagy soha be nem – gyógyuló sebeikre.

A törvényalkotók – és a végrehajtásról gondoskodó minisztérium (amely akkor a kormányt jelentette) – a hősi halottakról történő megemlékezést minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapjára „írta elő”. De elő kellett-e írni az emlékezést? Biztatni kellett-e az ország lakosságát, hogy fejet hajtson a hősi halottak emlékművei, emléktáblái előtt? Nem.

Ahogy nem kellett „kivezényelni” az iskolák tanulóit sem az emlékezésekre, mivel a tanárok és diákok is érezték és tudták, hogy az emlékezések színhelyén van a helyük. Egyetértés volt abban – társadalmi állásra, vagyoni helyzetre, felekezeti hovatartozásra tekintet nélkül –, hogy a Hazáért – akkor szinte mindig csupa nagybetűvel – életüket áldozók emléke tiszteletet érdemel. Háborús hadirokkantak, legénységi állományúak, tartalékos és hivatásos tisztek kitüntetéseikkel az egyenruhájukon tisztelegtek egykori bajtársaik emléke előtt.

A törvény alig valamivel több mint húsz esztendőt élt. A Hősök Emlékünnepe 1945 után a „feledés” homályába került. Szórványos adatok vannak arra vonatkozóan, hogy néhány településen 1945 májusában – alig másfél hónappal a magyarországi harcok befejeződése után – még megemlékeztek a hősi halottakról. Csendesebben, visszafogottabban és gondolva azokra is, akik 1938 és 1945 között veszítették az életüket a háborúban, a másodikban.

Nem tévedés, nem elírás az 1938-as évszám. A magyar királyi Honvédségnek már 1938-ban, majd 1939-ben is voltak személyi veszteségei. A Felvidék, majd a Kárpátalja visszacsatolása során estek el katonák, ahogy 1940-ben Észak-Erdély és a Keleti Országrészek visszatérte, illetve a délvidéki harcok során, 1941-ben.

Az elesettek nevét az első világháborús hősi emlékművekre gondolták felvésni, de a történelem úgy alakult, hogy 1941 és 1945 között a második világháborúban részt vevő Magyar Királyság elesett, eltűnt katonáinak neve már nem fért volna fel a régi emlékművekre, emléktáblákra.

Az újabb nagy háború, amely a korábbi Nagy Háborút messze felülmúlta, sok százezer magyar hősi halottat, hadifoglyot, eltűntet, sebesültet, elhurcoltat követelt. Az ő emlékük megőrzése hosszú időn keresztül csak lélekben, a különböző felekezetek templomaiban elmondott imákban őriztetett meg. A vesztesnek nem volt joga gyászolni, emlékezni, fejet hajtani. Igaz, az utóbbit lehetett, de csak akkor, ha a győztesek hősi halottjai előtt hajtott fejet, mert a győztesek halottjai hősök voltak és igazak, a mieink pedig a legjobb esetben is csak áldozatok.

S lehetnek-e a veszteseknek is hősi halottjai? Lehetnek, mert a háború törvényei szerint a fegyveres harcok során elesett katonai hősi halott, ahogy a háborús sérülése miatt később életét vesztő katona is.

Az első világégés után a győztesek és a legyőzöttek is gondozták az elesettek sírjait, emlékhelyeit, nemegyszer a kölcsönösség alapján. Vallották azt az elvet, amelyet sokszor és sokan megfogalmaztak már: az elesett katona már nem ellenség többé.

E gondolat, a kölcsönös tisztelet és főhajtás a második világháborút a vesztesek oldalán befejező Magyarország esetében évtizedekre eltűnt.

A második világháború befejezését követően csaknem hat évtizedet kellett várni arra, hogy az akkor még Magyar Köztársaság Országgyűlése több mint háromnegyed évszázaddal az 1924. évi XIV. törvénycikk kihirdetése után megalkossa a 2011. évi LXIII. törvénycikket, amely „a magyar hősök emlékének megörökítéséről és a Magyar Hősök Emlékünnepéről” szól.

A törvénycikk azoknak állít emléket, akik a honfoglalás és az államalapítás óta fegyverrel vagy anélkül harcoltak Magyarországért, a nemzet védelméért, és ha kellett, vértanúságot vállaltak a hazáért. Ezért is érezte az Ország-gyűlés kötelességének, hogy „…tisztelettel adózzék azok emléke előtt, akik vérüket ontották, életüket kockáztatták vagy áldozták Magyarországért”.

S hogy volt-e értelme mindazon áldozatoknak, amelyet eleink a hazáért hoztak? Úgy vélem igen! Ha ők – sok százezren az évszázadok során – nem tették volna meg azt, amit lekiismeretük diktált, amit haza, a család és a szülőföld megvédése érdekében tettek, akkor nem biztos, hogy itt élhetnék még a Kárpát-medencében.

Nekik (is) köszönhetjük ezt, és a köszönet együtt kell hogy járjon a főhajtással, az emlékezés virágainak, gyertyáinak, koszorúi­nak elhelyezésével és a hazáért haltak emlékének megőrzésével.

Minden esztendő májusának utolsó vasárnapján – amely egykoron a Hősök Emlékünnepe volt, de ma már a Gyermeknapé is – szálljunk egy kicsit magunkba, öltözzünk ünneplőbe, és vegyük számba mindazon családtagokat és számunkra ismeretleneket, akik eleink, közülünk valók, és létezésünket nekik (is) köszönhetjük. Legyen áldott az emlékük!

Szakály Sándor

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója

MNO - MH
  • A szerencsétlen lord major
    A főpolgármester eddigi politikai és szakmai tevékenységét lassan ideje lenne már komolyabb elemzés alá vetni, de most arra fókuszálunk, hogy az elmúlt hónapokban négyszer is arcul csapta a budapestieket.
  • A kormány a helyén van
    Vannak mondatok a történelemben, amelyek az időből kiszakadva és felemelkedve örök életet élnek. Az ókori Rómától az angol és a francia történelmen át egészen a mai históriáig tudunk ezekről. Nekünk is van ilyen.
  • A háborús inflációnak csak a békével lehet véget vetni
    Magyarországnak a béke oldalán kell lennie, a háborús inflációt nem lehet másképpen megakadályozni, csak ha a háborúnak vetünk véget - mondta a miniszterelnök pénteken a Kossuth rádió Jó reggelt, Magyarország! című műsorában.
  • Itt vannak az új magyar rendszámok
    Nem kell lecserélni a régit. Az új rendszámtáblákat július elsejétől alapvetően a Magyarországon újonnan forgalomba helyezett (új, illetve külföldről használtan behozott) járművek kapják meg. A meglévő régi rendszámtáblákat nem kell újakra cserélni, azokat gond nélkül tovább lehet használni.
  • Intézményes bővülés a katolikus egyházban
    A napokban a hetvenedik születésnapját ünneplő Esztergom–budapesti érsek, Erdő Péter beszélt a magyar és a világegyház eltérő helyzetéről és arról is, hogy a magyar püspökök jövő tavaszra újra Magyarországra hívták a szentatyát.
MTI Hírfelhasználó