Ellenségesből partneri kapcsolat
A Nyugat sokat tett azért, hogy tompuljon a magyarok hagyományos oroszellenessége.
2022. június 6. 14:37

A Kreml által közreadott képen Vlagyimir Putyin orosz elnök és Orbán Viktor miniszterelnök tárgyalása Moszkvában 2022. február 1-jén (Fotó: MTI/Kreml)

A magyar nép tudatában az oroszok már bő harminc éve nem játszanak döntő szerepet az ország életében. Magyarország 1990 után teljes egészében a Nyugat felé fordult, a szovjet, vagyis már orosz kapcsolat nem volt fontos többé, habár az elszigetelődő Gyurcsány Ferenc még miniszterelnökként próbált felvágni a posztszovjet, vagyis már orosz kapcsolattal. A 2010-es választás előtt a magyarországi baloldal még azt is megpróbálta eljátszani, hogy nem is történt meg az a Putyin–Orbán-találkozó, amiről a kormányzásra készülő Orbán Viktor beszámolt. Vagyis 2010-ben a magyar baloldal számára Vlagyimir Putyin még referenciapont, sőt fő szövetséges volt.

Tulajdonképpen a magyarországi baloldal egyetlen értelmes állítása Oroszországhoz (vagyis eredetileg a Szovjetunióhoz) kötődik, jelesül az, hogy a mindenkori Magyarország számára bármikor öngyilkos ötlet háborúba keveredni Oroszországgal, vagy ahogy fogalmazni szerettek, magyar katonákat küldeni a Donhoz. 1945 után ezt a teljesen logikus és nagyon drága tapasztalatokkal megalapozott állítást évtizedeken át sulykolták minden magyar fejébe az iskolában. A marxista történetírás és a diktatúra talán egyetlen védhető történelmi állítása ez, és miután teljesen egyezett a magyar családok tapasztalataival is, bekerült a politikai evidenciák közé. Sokan vannak, mint az oroszok, és kész.

Talán el is felejtődött volna mindez az elmúlt harminc év során, ha az oroszokhoz fűződő gazdasági kapcsolataink nem értékelődtek volna fel ennyire 2010 után, illetve a magyar érdekek képviselete nem kívánta volna meg gazdasági és politikai függőségünk diverzifikálását. Az energiafüggőségünk eleve adott volt, de kiderült, hogy az oroszokkal lehet jól is tárgyalni, és Orbán Viktor olyan viszonyt tudott kialakítani Putyinnal, amire sok nyugati és közép-európai ország vezetője nem volt képes. Orbán Viktor a nyugati nagyképűség nélkül egy valódi nagyhatalom vezetőjének kijáró tisztelettel közeledett az orosz elnökhöz, aki ezt a gesztust viszonozta is. Ennek köszönhetjük a rezsicsökkentést is. A magyar átlagember is felfogta azt, hogy semmi értelme rosszban lenni az oroszokkal, viszont a nyugati ideológiai célok értelmetlenek és veszélyesek. Az oroszokhoz fűződő jó viszonyhoz elég európaiként bánni velük, és egyből kedvesek lesznek ők is. Orbán Viktor a cári Oroszország utódjaként tekintett mindig is a mai Oroszországra, és nem a Szovjetunió jogutódjaként. És ez nagyon kedves az orosz szíveknek. Büszkék ők a szovjet időkre is, persze, de valahogy úgy fogják fel, hogy a rossz dolgokat a kommunisták csinálták, az orosz néppel is szörnyen bántak, de mégis a szovjetek alatt volt Oroszország a legnagyobb birodalom.

Az elmúlt tizenkét évben az Oroszországhoz fűződő viszonyról a kormány mindig elmondta, hogy geopolitikai realitásokon és pragmatikus indokokon alapul. Magyarország elemi érdeke, hogy a tőle egy országnyira lévő katonai, nyersanyag- és energiahordozó nagyhatalommal jóban legyen. A magyar ellenzék ellenben mindig úgy tett 2010 után, mintha sohasem lett volna oroszbarát, és nevetséges, primitív szövetségkeresésnek tekintette a keleti nyitást. A magyar liberális értelmiség (mindhárom szó idézőjelesen értendő!) mindenre gúnyosan tekintett, ami tőlünk keletre van, miközben például ódákat zengett a román demokráciáról és gazdasági csodáról, életszínvonalról.

A nyugati országok közvéleményének semmilyen valós ismerete nincs Oroszországról, nagyjából 2000-ig a nyugati sajtó lényegtelen mellékszereplőként tekintett az oroszokra, és Putyin színre lépése után is sokáig nem terhelték Oroszországgal a nyugati hírfogyasztót, valós információkkal meg végképp nem. Egy megbukott, egykor agresszív és veszélyes nagyhatalom árnyékaként hivatkoztak rá, amelynek kultúrája és tudománya, ahogy ipara és gazdasága is, lényegtelen és jelentéktelen. A Nyugat sohasem ismerte el az oroszok jogát a védekezésre, még arra sem, hogy a saját területükön rendet tegyenek, arra meg végképp nem, hogy a határaikon túlra szorult jelentős orosz kisebbségekért tegyenek valamit. Amerika pedig teljes természetességgel támogatott mindenféle destabilizáló katonai és politikai akciót bárhol, az orosz határok mentén. A magyar baloldal minden amerikai narratívát átvett, és mindent megtett azért, hogy a magyar közvélemény az amerikaiak szemüvegén át lássa az oroszokat.

Több hatás kezdett el érvényesülni egyszerre; a 9/11 utáni amerikai expanziók nem voltak sikeresek, az Egyesült Államok nagyhatalmi nimbusza csökkenőben van, miközben gátlástalan és érzéketlen kulturális imperializmusa soha nem látott módon megerősödött. Az amerikai ultraliberális elit Európában értelmezhetetlen marhaságait az EU is átvette, és olyan mennyiségben ömleszti a magyar társadalomra is, hogy az hasonló módon válik nevetségessé, mint annak idején a „szovjet” kultúra. Az elmúlt tíz évben a magyarok számára a nyugati nyomulás egyre látványosabbá vált, miközben a gázáron és a nem túl drága olajon kívül nem is gondoltunk az oroszokra. Putyin időnként megjelent Budapesten, Orbán is rendszeresen járt Moszkvába, ahonnan előnyös gazdasági megállapodásokkal tért haza. A rezsicsökkentést a magyar átlagember politikától függetlenül az oroszokkal fenntartott kiegyensúlyozott és korrekt gazdasági kapcsolatokhoz köti. Ebből az a következtetés is levonható, hogy az oroszok mostanában normálisak, és különben sem jönnek már ide soha. Az olcsó olaj és gáz is van akkora jótétemény, mint a Netflix és a Coca-Cola, sőt.

Miután a jobboldali sajtó egyébként sokkal kevesebbet szentelt az orosz kapcsolatoknak, mint amennyit a baloldali, sőt nem is ajnározta és mutatta be egyedül követendő erkölcsi iránytűként őket, mint a baloldali az amerikaiakat, a magyar néplélekben feléledt a gyanú, nem utolsósorban a diktatúrában és annak a sajtóhagyományait folytató balliberális sajtóban szerzett tapasztalatai alapján, hogy valamit megint erőszakkal akarnak lenyomni a magyarok torkán. A túl sok Putyin- és oroszgyalázás volt az ellenzéki baloldal sorosozása, csak valahogy sokkal kontraproduktívabban sikerült ­összehozniuk, mint a jobboldalnak.

Mindeközben kiderült, hogy a 2014-es ukrán puccs során még ukrán mértékkel mérve is kirívóan visszataszító és nacionalista figurák kerültek hatalomra. Az ukrán szó 1990 után nálunk sokáig az erőszakos bűnözés szinonimájának számított, amiket pedig az elmúlt években a Kárpátaljára szorult szerencsétlen magyarok mesélnek az ukrán államról, miszerint az rosszabb, mint a nyolcvanas évek Szovjetuniója, az mély nyomokat hagyott a magyar közvéleményben. A külpolitikát valamennyire figyelő átlagos magyar választónak, aki kimozdult egyáltalán az ellenzék kommunikációs buborékjából, az volt a véleménye, hogy az ukránok addig rázzák a pofonfát az oroszoknál, amíg azok egyszer megelégelik azt és móresre tanítják őket.

Az ukránok elleni orosz támadás nemcsak az oroszokra vonatkozó előzetes tudásunkat igazolta, miszerint hajlamosak az erőszakra, hanem az ukránokra vonatkozó legrosszabb elképzeléseinket is. Egy agresszív, nagyképű és ostoba pojáca az elnökük, aki minden katonai realitástól elszakadva politizál, ahogy korábban is, és tulajdonképpen nemcsak tűri, hanem provokálja is, hogy az oroszok lerombolják országa nagy részét. A magyar kormány kommunikációja a háború kitörése után tökéletesen eltalálta a magyar néplélek hozzáállását a helyzethez és vélekedését a lehetséges kimenetekről: az oroszok az agresszorok, de az ukránok provokálták őket. Világos, hogy az amerikaiak is benne vannak a buliban. Az ukránok vagy mindent elveszítenek, vagy tárgyalnak és teljesítik az oroszok feltételeit. A sokkal erősebb ellen értelmetlen háborúzni. Az ukránok ostobák, mert háborúznak.

Különösen érdekes, hogy azzal is az oroszok álláspontját erősítik Magyarországon a liberális erők, hogy elzárják a közvéleményt az orosz propagandától. Az átlagember így csak a primitív és nyilvánvalóan hamis ukrán győzelmi propagandával találkozik, és nem tudja azt összehasonlítani az egyébként az egykori szovjet propagandával rokonítható orosszal. A magyar átlagembernek már szinte semmilyen negatív tapasztalata nincs az oroszokkal, viszont annyi rossz van már az ukránokkal, hogy ne tartsunk elfogadhatatlannak egy orosz területi nyereséggel járó tárgyalásos békét a valószínűsíthető orosz katonai győzelem után.

Összefoglalva tehát: részben elfelejtettük az oroszokkal kapcsolatos negatív tapasztalatainkat, részben pedig „kikommunikálták” belőlünk azokat az erőszakos nyugati erkölcsi direktívákkal és az ukránok gátlástalan pofátlanságával. És ez pont jó gondolkodásmód a háborúból történő kimaradáshoz.

Botond Bálint

A szerző szociológus

Magyar Nemzet
  • Tusványos örvényei
    Három év nagy idő, három esztendős szünet nagy hiány. De most végre ismét összejött Tusványos, térségünk mára már talán legfontosabb nyári szellemi műhelye. Összejött és robbant is egy hatalmasat.
  • A szerencsétlen lord major
    A főpolgármester eddigi politikai és szakmai tevékenységét lassan ideje lenne már komolyabb elemzés alá vetni, de most arra fókuszálunk, hogy az elmúlt hónapokban négyszer is arcul csapta a budapestieket.
MTI Hírfelhasználó