Egy költő halála és egy álom vége
Bem közvetlenül a csata előtt bravúrosan rövid idő alatt állított össze egységes hadsereggé hatezer, addig különböző alakulatokhoz és különböző parancsnokok alá tartozó embert.
2022. július 31. 14:06
Emlékmű az Ispánkútnál, Petőfi halálának feltételezett helyszíne közelében Héjjasfalva és Fehéregyháza között Fotó: Wikipédia

 

Segesvár, 1849. július 31.

A segesvári csatáról szinte mindenki tudja, hogy „ott tűnt el/ott esett el Petőfi”. Kétségtelen, hogy tragikus és jelentős körülmény, amit mindenképpen meg kell említeni. A csaták amúgy is ritkán hordozzák az elesett névtelenek emlékét, viszont ha bármelyikben is egy híres-neves ember kerül a veszteséglistára, az szinte a védjegyévé válhat az ütközetnek. Segesvárral is így állunk.

Persze, e sorok írója csak a magánvéleményét közli azzal, hogy aligha lehet kétségünk: Petőfi Sándor őrnagy is az elesettek egyike volt. Sokan hiszik azonban az ellenkezőjét, ám hit alapján már akkor sem lehetett halotti anyakönyveket kiállítani. És valóban, ez nem történt meg az elmúlt százhetvenkét év alatt sem.

Ha eltűntként tartották volna nyilván, a jelenlegi magyar körözési szisztéma alapján Petőfi Sándor (szül. Petrovics, szül. hely és idő: Kiskőrös, 23.01.01. an.: Hrúz Mária) még további húsz évig, 1869. július 31-ig rajta lett volna az eltűnt személyek listáján – tehát bőven a kiegyezés utánig.

Azonban Petőfi esetében a reményteljes optimizmus a kőkemény és egyértelmű tények falába ütközik. Őt 1849. július 31-e után soha senki nem látta többé, soha semmiféle életjelet nem adott magáról, soha egyetlen sor sem került elő, amit ő írt volna. Petőfit, a költőt ismerve talán épp ez utóbbi a leginkább egyértelmű bizonyíték a halálára…

Térjünk azonban vissza magára az ütközetre, hiszen az politikai és hadtörténeti szempontból is jelentős, ráadásul szervesen illeszkedik a folyamatba, aminek végén a temesvári, utolsó csatavesztés és a keserű világosi fegyverletétel áll. Mi, az utódok pedig alig-alig tudunk valamit róla, pedig éppen ránk nézve volt sorsdöntő.

Bármennyire Petőfiről híresült el ez a csata, annak kulcsszereplője bizony nem ő volt, hanem Bem József tábornok.

Bem közvetlenül a csata előtt bravúrosan rövid idő alatt állított össze egységes hadsereggé hatezer, addig különböző alakulatokhoz és különböző parancsnokok alá tartozó embert, de számottevő volt az újoncok száma is.

Mire Bem erői Segesvár térségébe értek, 5500 gyalogost, 500 huszárt, és 12 ágyút mondhattak magukénak. Nem volt sok vesztegetni való idejük: a lehető leghamarabb útját kellett állniuk Lüders orosz és Clam-Gallas osztrák tábornok seregeinek, akikhez Avram Iancu román felkelővezér is csatlakozott.

Így Bem tábornok számban közel kétszeres, lövegek tekintetében pedig majdnem háromszoros túlerővel kellett, hogy szembenézzen. Ezek azonban messze nem teljes létszámban érkeztek meg a csatatérre; az ellenség túlereje az ütközet kezdetekor még nem volt nyilvánvaló.

Kétségtelen, hogy Bem sokkal jobb pozíciókat foglalt el, és lövegeit is sokkal hatékonyabban használta. A dél körül heves tüzérségi párbajjal kezdődő ütközet mindjárt az első percekben komoly magyar sikert hozott: Grigorij Szkarjatyin, az oroszok fiatal, a katonák által különösen kedvelt tábornoka szétroncsolt mellkassal bukott le a lováról, és még aznap meg is halt.

Mindez első pillanatra komoly lélektani sikernek látszott, azonban a csata végén éppen ez okozza majd sok magyar honvéd – és minden valószínűség szerint Petőfi – végzetét is: a visszavonuló, majd menekülő mieinket a szeretett parancsnokuk halála miatt elkeseredett kozákok mészárolják le irgalmatlanul.

Nem hadtörténelmet írunk, de utólag egyértelmű, hogy a segesvári csata két tényező miatt veszett el: az egyik az ellenséges túlerő, a másik az ellenség tényleges lehetőségeit alábecsülő felderítés volt.

Lüders ügyesen vonta előre sokkal nagyobb tartalékait, és hatékonyan csoportosította erőit. Amikor Bem – a leginkább megfelelő pillanatban – gyalogsági támadásra adott parancsot, megint úgy látszott, hogy a csata megnyerhető. Véres közelharc fejlődött ki magyarok és oroszok között, és az utóbbiak már nem álltak messze attól sem, hogy megfussanak.

Azonban a megfelelő időben beérkező erősítés csodákra képes. Az oroszokat hiába tizedelték meg a magyar rohamok, hamarosan mégis erősebbek lettek, mint a támadás elején, és a mieinknek vissza kellett vonulniuk.

Aki valaha is járt Segesvár környékén, tisztában van vele, hogy a terep – sűrű erdőivel, mélyen szabdalt völgyeivel és igen meredek emelkedőivel – valamennyi korabeli fegyvernem számára alkalmatlan volt arra, hogy hatékonyan lehessen felhasználni; a domborzat csak a városhoz közeli Fehéregyházánál válik viszonylag egyenletessé.

A csata elején Bem még a legmegfelelőbb terepet választhatta, de a harc kibontakozásával minden ütközet „zabolátlanná” válik, az ideális pozíciók ritkán tarthatók. Itt sem volt másképp: a gyalogság alig tudott szétbontakozni és frontális támadást indítani, a lovasságnak igen kevés tér jutott, a tüzérség pedig csak a magaslatokról tudta volna elvégezni a feladatát, másképp még kilövése is alig volt.

Persze ugyanez vonatkozott az oroszokra és az osztrákokra is, de a túlerő éppen az ilyen helyzetekben jut érvényre igazán. Ami nem megy erővel – menni fog még nagyobb erővel.

Ami az erősebb fél számára a tartalékok előrevonásában ölt testet, arra a gyengébb fél általában erői átcsoportosításával válaszol. Bem – valószínűleg az átkarolás szándékával – balszárnya gyalogságának addig intakt részét is támadásra küldte.

Katonái azonban sűrű erdőben találták magukat, ahol megint csak közelharccal kellett megfutamítani az ellenséget. Az orosz erősítés viszont ide is hamar megérkezett, és Bem alighanem ekkor követte el a végzetes hibát: feltételezve, hogy az oroszoknak több tartaléka már nincs, seregének jobbszárnyát küldte az erdőben küszködő magyarok segítségére.

Lüders pedig megragadta a soha vissza nem térő alkalmat. A meggyengült magyar jobbszárnyat a sokkal kedvezőbb terepviszonyokkal rendelkező Fehéregyháza térségében kozák dzsidások rohamozták meg, a magyarok rövidesen meghátráltak, és tüzérségi lőszerkészletük nagy részét is elvesztették.

Közben a még nagyobb túlerőbe ütköző gyalogsági támadás is kudarcba fulladt, a visszavonulás pedig hamarosan meneküléssé változott. A segesvári csata délután öt órára elveszett. Ahogyan odaveszett Petőfi Sándor is, több mint ezerkétszáz bajtársával együtt.

Érdekes a népek lelke. A Petőfivel együtt aznap elesett ezerkétszáz ember egyikéről sem terjedtek legendák, hogy valahol életben van még. A szülők, özvegyek, árvák mindegyike tudomásul vette, hogy a fiú, a férj, az édesapa nem tér vissza többé.

Petőfi halálában azonban mind a mai napig van valami elfogadhatatlan. Nagyon nehéz szavakba foglalni, hogy mi. Túl fiatal volt? Hányan haltak meg még nála is fiatalabban? Hogy senki nem látta a halálát? Egy roham vagy egy visszavonulás nem showműsor. Senki nem látta a holttestét? Mintha az elesetteket összeszedők legalábbis személyes ismerősei lennének az elhunytaknak… Hogy mégiscsak ő volt Petőfi Sándor? A fegyverek nem válogatnak!

A tanúkat egy bizonyos eseménnyel kapcsolatban akkor használjuk fel leghatékonyabban, ha vallomásaikat időrendbe rakjuk. Bem környezete egyöntetűen állítja, hogy délután egy óra körül Petőfi még közelükben tartózkodott, aztán a visszavonulók sodorták magukkal. Délután fél öt tájban Gyalókai Lajos százados és Kurka Mihály huszár még a Sár-patak hídjánál látták.

Talán egy órával későbbről emlékezik rá Pap Lajos alezredes és Lengyel József katonaorvos, akik a héjjasfalvi országút kaptatójánál (tanúsíthatom: ott ma is lejt az út) látták Petőfit, teljesen kimerülten a falu felé vánszorogni.

Utolsóként az ellenséget kell tanúnak felhívnunk. August von Heydte osztrák ezredes (1849-ben még őrnagy) öt évvel későbbi hivatalos jelentésében az szerepel, hogy a költőt a héjjasfalvi országút mentén, már a kaptató után levő Ispánkút mellett délután hat óra felé két lovas kozák ölte meg úgy, hogy dzsidával mellbe szúrták. A holttestet maga is látta – legalábbis felismerni vélte benne Petőfit.

Szomorúan kell megállapítanunk: ezek a vallomások nem éppen a túlélés legendáját támasztják alá. Áttekinthető és logikus menetét adják a kálváriának, amit egy káoszba cseppenő, aztán menekülő, a végén pedig áldozatul eső ember jár meg.

Aki menekül, elsőként az útjában álló természetes akadályokon kell, hogy túl legyen; a Sár-patak hídján nyilván sokadmagával átkelő költőről szóló híradás teljesen életszerű.

A következő visszaemlékezés már arról az útról szól, ami abban az irányban egyetlenként volt járható, és ami mellett egy kút volt, az egyedüli hely, ahol a nyilván elcsigázott költő a szomját olthatta.

Itt és ekkor vált leginkább kiszolgáltatottá, a végzet pedig irgalom és megkülönböztetés nélkül sújtott le rá. Szkarjatyin tábornok kozákjai – aznap már biztosan sokadszorra – elégtételt vehettek parancsnokuk elestéért.

Nem lehet kétségünk, hogy Petőfi halálának legfőbb oka a vereség utáni lelkiállapota volt, amikor reményvesztetten, főként pedig magára hagyatottan próbált menekülni. Ki tudja, talán vágyott is a halálra, hiszen tömeges katasztrófák közepette a magányos embernek a legkisebbek a túlélési esélyei.

Egy vesztett csata utáni pánikszerű, rendezetlen visszavonulás mindenképpen tömeges katasztrófának tekinthető; a hadseregek a legnagyobb veszteségeket nem támadáskor, hanem visszavonuláskor szenvedhetik el. Itt is így történt.

Hogy a katonák kritikus helyzetekben milyen helytállást tanúsítanak, hűen tükrözi egy haderő erkölcsi állapotát, lelki tartását. Segesvár már az elcsüggedés csatája volt; az addig remekül harcoló, újabb és újabb hősies támadásokra képes honvédsereg, ahogy a túlerő egyértelművé vált, már nem önmaga volt többé.

Ahogy Petőfi Sándor sem. Ez a zseniális fiatalember mindig hű tükre volt nemzete lelkének: az országúton, egy vert sereg katonájaként vánszorogva, ha talán még senki más nem is, de ő biztosan megértette, hogy mindennek vége. Hiszen a forradalmi magyar hadsereg gerincét éppen ebben a csatában roppantották meg visszavonhatatlanul.

Ettől a vereségtől egyenes út vezetett a végső temesvári csatavesztésig – onnan pedig a világosi fegyverletételig és az aradi akasztófákig. Egy szép magyar álom ismét véget ért.

Imígyen történt hát a csata Segesvárnál, és mi elgondolkodhatunk a háború érzéketlenül kegyetlen természetén. Hiszen a tömeges halál közepette mit sem számít egyetlen katona végzete, és az egyes ember tehetségének vagy emberi minőségének sincs semmi jelentősége. Pedig akadnak, akikért „csak” egy család hullat könnyeket, és vannak, akiket egy egész nemzet gyászol – akár évtizedeken keresztül.

Mi magyarok összesen vagyunk vagy tizenötmilliónyian. Egyszer talán megértjük, hogy mindenkiért egyformán kár.

Csere Péter

A szerző jogász

Magyar Hírlap
  • Tusványos örvényei
    Három év nagy idő, három esztendős szünet nagy hiány. De most végre ismét összejött Tusványos, térségünk mára már talán legfontosabb nyári szellemi műhelye. Összejött és robbant is egy hatalmasat.
  • A szerencsétlen lord major
    A főpolgármester eddigi politikai és szakmai tevékenységét lassan ideje lenne már komolyabb elemzés alá vetni, de most arra fókuszálunk, hogy az elmúlt hónapokban négyszer is arcul csapta a budapestieket.
MTI Hírfelhasználó