A posztkommunizmus három fázisa
A glaszékesztyűs magyar rendszerváltás és annak következményei (3. rész).
2022. augusztus 1. 19:50

Gyurcsány Ferenc (Fotó: Mirkó István)

A rendszerváltásról szóló sorozatom előző részé­ben azt fejtettem ki, hogy a volt kádári rendszer vezetői hálózatok (networkök) segítségével mentették át a hatalmukat a diktatúrából a demokráciába.

Mi volt mindennek a következménye?

Egyszerűen fogalmazva: a posztkádári személyeknek megmaradt az intézményeken belüli és intézmények közötti kapcsolatrendszere, ezáltal a cselekvőképessége. Ez érvényes volt részben az államigazgatásban, a gazdaságban (különös tekintettel a privatizált vállalatokra), a médiában, a titkosszolgálatokban, a kultúra és a tudományos szféra legtöbb területén, az önkormányzatok sokaságában, a civil társadalomban és így tovább. Ezáltal váltak képessé olyan átfogó hálózat létrehozására, amelyik láthatatlanul és nehezen nyomon követhetően működött.

Mégis voltak már a rendszerváltás időszakában (1989–1994) olyan események, amelyek, ha egy villanás erejéig is, de megmutatták, hogy az Antall-kormány mögött létezik egyfajta hálózatos mélyállam (deep state), amely sajnos az Antall-kormány mozgásterét is a kelleténél sokkal nagyobb mértékben leszűkítette.

Például még a nemzeti-konzervatív Boross-kormány idején, az 1994-es választások előtt értesült a közvélemény arról, hogy Gyurcsány Ferenc volt KISZ-vezető, nagyvállalkozó, későbbi miniszterelnök sajátos ügylet keretében megvásárolta a balatonőszödi kormányüdülőt, amely akkor már az új, demokratikusan megválasztott jobboldali kormány kezében volt. Ez a hír megütközést keltett, s ekkor derült ki az, hogy a kormányban dolgozik államtitkár-helyettesként Szilvásy György, szintén volt KISZ-vezető, Gyurcsány Ferenc közeli barátja, s az ő lobbitevékenységének volt köszönhető az, hogy a kormány nem gördített akadályt a felettébb korrupciógyanús vásárlás elé. Intézményen belüli, személyközi, hálózatos együttműködés alakult ki ebben az esetben két volt KISZ-vezető között, s mintegy felülírta az intézmény, a kormány működési alapelvét, azt, hogy a posztkádári erőket távol kell tartani az állami szférától.

A posztkádári hálózat milyen módon alakította át a demokratikusnak szánt intézmények működését a saját szája ízére, hogyan lopta vissza, majd terjesztette el és végül tette ismét meghatározóvá a posztkádári mentalitást és működésmódot?

Ezt a folyamatot három szakaszra oszthatjuk.

Az első szakaszban felbomlik a diktatórikus pártállami rendszer, a formális demokratizáció során a kádári elit elveszíti az intézmények feletti irányítás és ellenőrzés jogát, egy részük kiszorul az új intézményekből, a politika centrumából, jelentős részük azonban – mivel nem történt lusztráció – az alsóbb szinteken bent marad a rendszerben vagy ­például a spontán privatizációnak nevezett folyamatban gazdasági pozíciókban bukkan fel. A posztkádári elit tehát szétszóródik intézményeken kívül és belül, ám a kezdeti sokk után, amit a rendszerváltás okozott számukra, újra felélednek a személyi kapcsolati hálók, együttműködési formák. Ez az újrarendeződés ideje, a rövid ideig megszakított kapcsolatok újraindítása, az érdekek összehangolása, egyfajta tudatos és átgondolt hálózatosodás.

A második szakaszban a különféle társadalmi intézményeken belül – vállalati és pénzügyi szféra, kultúra, sajtó és média, önkormányzatok, civil szervezetek stb. – létrejönnek az informális hálózatok, ezek már a hivatalos, jogszabályban rögzített szabályok, szervezeti működésmód mellett vannak jelen, s láthatatlan módon befolyásolják a döntéshozatal folyamatát. A formális és az informális cselekvések, mentalitások nyilvánvalóan ütköznek egymással, s rontják az adott intézmény – legyen az kormány, vállalat, sajtótermék, kulturális központ vagy önkormányzat – hatékonyságát és cselekvőképességét. A szervezet és a hálózat együttes jelenléte miatt diszfunkcionalitás alakul ki, a demokratikus szellemiség leépül.

Végül a harmadik szakaszban a hálózatok – továbbra is informális módon – fokozatosan átveszik az uralmat az intézményeken belül, háttérbe szorítják a formális eljárásokat, működésmódot, s a saját, hozott posztkádári mentalitásukat honosítják meg a demokratikus mentalitás kárára. Eszünkbe juthat ezzel összefüggésben a ’68-as diáklázadások egyik vezetőjének, Rudi Dutschkénak a mondása (az eredeti gondolat még a kommunista Antonio Gramsci politikai filozófustól származik), mégpedig: „menetelés az intézményeken át” – lényeges különbség azonban, hogy amíg a diák­lázadók, a beatnemzedék képviselői kívülről jőve, látványos, átlátható, forradalmi módon kívánták átalakítani vagy megszüntetni a Nyugat intézményeit, addig a posztkádári hálózatok az intézményeken belül bomlasztották fel a formális szabályokat és normákat.

E folyamat betetőzéseképpen – a harmadik szakasz zárásaként – látványos fordulattal előlépnek a homályból, a hálózatok formálisan is átveszik a hatalmat az intézményeken belül, átírják a szabályokat, a hierarchikus rendet, a cselekvési normákat.

Másképpen szólva: a hálózat intézménnyé alakult át ismét, mintegy visszatérve a rendszerváltás előtti kádári korszakhoz, azzal a nagy különbséggel, hogy már eszük ágában sincs a régi rendszert újraéleszteni pártállammal és szocialista gazdasággal, hanem az új politikai dizájn körülményei között veszik vissza hatalmukat, hiszen visszatérésüket a hatalomba csak a demokratikus intézményrendszer fenntartásával fogadtathatják el a nemzetközi és a hazai közvélemény előtt egyaránt.

Nagyjából ez a hatalom-visszaszerző modell érvényesült Magyarországon az 1990–1994 közötti időszakban, kezdve az első szabad választásokkal és az Antall-kormány megalakulásával, befejezve az 1994-es választásokkal és a Horn-kormány létrejöttével.

Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy a posztkádári hálózatok a továbbélésüket és hatalom-visszavételüket nem pusztán az elmaradt lusztrációnak köszönhették, hanem annak is, hogy erős támogatásban részesültek a nemzetközi politikában. Pusztán csak utalok egyfelől azokra a nyugati baloldali, szocialista-szociáldemokrata közvélemény-formáló csoportokra, amelyek a politikai, gazdasági, kulturális, tudományos, civil stb. életben jelen voltak már akkor is, és fenntartás nélkül támogatták a posztkádári MSZP hatalomba való visszakerülését. Másfelől utalok az SZDSZ-t támogató liberális körökre, hálózatokra, többek között Soros György már akkor létező alapítványi és egyéb hálózatai­ra, amelyek a szabad demokratákat informális, pénzügyi, politikai, sajtóbeli, tudományos, kulturális eszközökkel támogatták, s az sem volt ellenükre, hogy a papíron antikommunista liberális párt végül a posztkádári szocialista párttal kössön koalíciót az 1994-es választások után.

A nemzetközi térben a baloldaliak és a liberálisok számára a közös ellenféllé már akkor is az általuk rasszistának, antiszemitának, autokratának, nacionalistának, antidemokratikusnak, fasisztának stb. tartott MDF vezette kormánykoalíció vált a posztkommunista MSZP-vel szemben, amely számukra européer­nek, modernnek, nyitottnak és főleg internacionalistának és globalistának bizonyult – ez pedig sajátos módon felülírta náluk azt a tényt, hogy az MSZP mégiscsak az állampárt jogutódjaként működött.

A posztkádári szerveződéseket tehát nagymértékben segítették a baloldali és liberális, közös értékeik és ellenségképük alapján gyűjtőnéven balliberálisnak nevezhető nemzetközi, globális és globalista hálózatok. Jegyezzük meg: 2022-ben már sokkal kifinomultabb, változatos eszköztár alkalmazásával igyekeznek újra hatalomba juttatni a már hosszú évek óta ellenzékben vergődő, már nem pusztán posztkádári, hanem globalista és kozmopolita ellenzéket.

A következő részben a harmincéves posztkommunista rombolás legfontosabb elemeit vesszük sorra, s végül feltesszük az alapkérdést is: ki vagy mi volt a legfőbb oka az elmaradt elitcserének? Magyarul: ki a felelős mindezért?

(Folytatjuk)

Fricz Tamás

A szerző politológus, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum tudományos főtanácsadója

 

 

 

 

Magyar Nemzet
  • Tusványos örvényei
    Három év nagy idő, három esztendős szünet nagy hiány. De most végre ismét összejött Tusványos, térségünk mára már talán legfontosabb nyári szellemi műhelye. Összejött és robbant is egy hatalmasat.
  • A szerencsétlen lord major
    A főpolgármester eddigi politikai és szakmai tevékenységét lassan ideje lenne már komolyabb elemzés alá vetni, de most arra fókuszálunk, hogy az elmúlt hónapokban négyszer is arcul csapta a budapestieket.
MTI Hírfelhasználó