Polgári körök, polgári sajtó
A glaszékesztyűs magyar rendszerváltás és annak következményei (5. rész)
2022. augusztus 13. 10:45

Illusztráció (Forrás: Pexels)

Mielőtt lezárnám a rendszerváltásról szóló sorozatomat, az elmaradt elitcsere és lusztráció következményeit még két területen meg kell vizsgálni, ezek egyike a sajtó és média világa, a másik a civil társadalomé.

Induljunk ki abból, hogy ma már a szakirodalom gyakorlatilag a demokrácia egyik alapfeltételének tekinti a szabad és sokszínű médiavilágot. A kádári korszak egydimenziós, kommunista propagandát terjesztő sajtója és médiumai után a demokratikus változásokhoz arra lett volna szükség, hogy ezen a téren is személycserék történjenek, a régi kádárista főszerkesztők távozzanak és demokratikus beállítottságú újságírók kerüljenek a helyükre, illetve új lapok alapítására, régiek átalakítására vagy megszüntetésére is szükség lett volna. Mindez azonban nem történt meg, az újságírói elit nagy része a helyén maradt, és sok esetben a külföldi médiabirodalmak által megvásárolt lapok vezetői is folytathatták tevékenységüket. Ennek – akárcsak a kultúrában – az lett a következménye, hogy egy egydimen­ziós, hegemón baloldali-balliberális látásmód uralkodott el a média világában.

A sokszínűség helyett a rendszerváltás évei­ben kialakult az a médiagyakorlat és attitűd, hogy a politikai és közéleti eseményeket balliberális elfogultsággal tárták fel, írták meg és mutatták be az újságírók, miközben ezt nevezték el objektivitásnak és tárgyilagos szemléletmódnak. Mivel a másik, a demokratikus oldal nem rendelkezett kellő médiaellensúllyal, ezért az első szabadon választott demokratikus kormánynak az ellenzéken túl egy önállósodó és politizáló médiával is szembe kellett néznie, s a túlsúly olyan nagy volt, hogy ez már önmagában előrevetítette a politikai vereség lehetőségét a választási ciklus végén. A rendszerváltás előtti korszakban a kommunista baloldali sajtó volt az „objektív és tárgyilagos”, míg a rendszerváltás utáni időszakban már a balliberális média került ebbe a pozíció­ba, ez pedig döntően annak a következménye, hogy a média területén sem történt meg egy következetes személycsere-sorozat, a viszonyok szinte változatlanok maradtak, az igazi változást az jelentette, hogy a poszt-kádári baloldali sajtótöbbség megspékelődött egy liberális sajtótöbbséggel is, ez a kettő összeadódott, együttműködött a rendszerváltás utáni időszakban. (Összenőtt, ami összetartozik.)

A médiaviszonyok alakulása azért kulcsfontosságú kérdés, mert amelyik politikai irányzat uralja a sajtót és a médiumokat, egyben meghatározza az uralkodó narratívát, beszédmódot, értelmezési kereteket (framings) is, amelyek között a közvélemény minősíti a politikai-közéleti eseményeket. Márpedig a poszt-kádári hálózatok – akárcsak a kultúrában – továbbra is uralták a médiavilágot, nézőpontjukat és világlátásukat mint egyetlen lehetségest tárták a nyilvánosság, a közvélemény felé. Ebben a narratívában pedig a baloldaliság, balliberalizmus egyfajta természetes, sőt természeties (vagyis szinte természeti törvénnyel felérő) politikai alapállása kell hogy legyen minden egyes állampolgárnak, s aki ettől eltér, s valamifajta bűzlő konzervatív, jobboldali álláspontra helyezkedik és így nézi a világot, azt nevetségessé kell tenni és el kell távolítani a közéletből és a nyilvánosságból, véleményét pedig nem szabad figyelembe venni.

Az eltelt több mint harminc év azt mutatja, hogy a 2010-es évek végére többéves nemzeti kormányzás után valamelyest kiegyenlítődtek végre az erőviszonyok a sajtó és a média területén, s már nem tekinthető egyeduralkodónak, hegemónnak a balliberális narratíva, inkább a két látásmód és értelmezési keret kiegyenlítődése tapasztalható. Ez kedvező demokratikus tendencia, de éppen az az érdekes, hogy a balliberális politikai tábor jól látha­tóan nem tud mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy elveszítette hegemón szerepét, de korántsem került hátrányba, gondoljunk csak például az internetes portálok világára, ahol továbbra is balliberális fölény mutatkozik. Tiltakoznak, a nemzetközi balliberális hálózatokhoz fordulnak segítségért – amit meg is kapnak –, azt hirdetik, hogy a nemzeti média és a kormányzat elnyomja, megsemmisíti a balliberális, globalista-kozmopolita sajtót. Túl azon, hogy tényszerűen nem igazak ezek az állítások, éppen a poszt-kádári, antidemokratikus attitűd fennmaradását bizonyítja az az értelmezésük, hogy ők hátrányba szorultak. Nyilvánvaló ugyanis: számukra olyan mértékben szokatlan helyzet az, hogy nem uralják százszázalékos mértékben a sajtó és média világát, hanem kiegyensúlyozott viszonyok vannak, hogy ezt csak eltorzítva, a valóságtól elrugaszkodva tudják értelmezni. A médiaviszonyok kiegyensúlyozottsága számukra elfogadhatatlan állapot, amelyet meg kell szüntetni és helyre kell állítani a „rendet” – vagyis a poszt-kádári viszonyokat.

Így mutatkozik meg a média világában a velünk élő posztkommunista szemléletmód és világlátás, s mivel a nemzetközi, balliberális globális hálózatok elfogadják ezt a narratívát, ezért kívülről próbálnak belenyúlni a magyar viszonyokba, online és nyomtatott lapokat, rádió- és tévécsatornákat támogatnak vagy működtetnek, illetve eltorzított tudósítások tömegeivel próbálnak hangulatot gerjeszteni a magyar konzervatív kormánnyal szemben, azzal vádolva, hogy elnyomja az ellenzéki sajtót. Ennek következtében pedig újra és újra az a veszély áll fenn, hogy a nemzeti, konzervatív sajtó és média háttérbe szorul vagy csökken a közvéleményre gyakorolt befolyása, s ez ismét csak veszélyezteti a demokratikus működésmód egyik alapfeltételét, a szabad és politikai értelemben sokrétű újságírást.

Végül a társadalom, pontosabban a civil társadalom szintjén is sokáig fennmaradt a poszt-kádári mentalitás és gyakorlat.

A kádári diktatúrában az állam elnyomta a zoon politicont, a politizáló embert, s civil társadalom helyett egyfajta fogyasztói társadalmat hozott létre, amelyben az emberek viszonylag szabadon élhették a magánéletüket, a politikából viszont nem vehették ki a részüket, legfeljebb formálisan, politikai látszatcselekvések (alkalmanként egyetlen jelöltre szavazhattak) révén.

Ezen kellett volna változtatnia a rendszerváltásnak, ám ez korántsem sikerült az első években. Ennek okát abban kell keresnünk, hogy míg a törvények, az alkotmány és a jogszabályok formálisan megnyitották az utat a civil cselekvés előtt, tartalmi értelemben egyfajta elitrendszerváltás zajlott le Magyarországon, a civil kezdeményezések már a demokratizáció, az átmenet hajnalán gyorsan háttérbe szorultak. A társadalom alattvalói, „szemlélődő” attitűdje igazából nem változott meg a demokratizáció időszakában.

Ez az alapállás az 1994-es szocialista választási győzelem után még inkább kikristályosodott, a poszt-kádári párt és az eleve elitattitűdökkel rendelkező liberális párt szövetségének időszakában még inkább háttérbe szorult a saját erőből éledezni próbáló civil aktivitás, s visszatértek a rendszerváltás előtti kádárista attitűdök, a szemlélődés, a magánpolgári, fogyasztói mentalitás.

E téren azonban, sok évvel a rendszerváltás után mégis kedvező folyamatok indultak el: a Fidesz 2002-es, váratlan választási veresége, a poszt-kádári és liberális erők újbóli hatalomra kerülése után civil közéleti mozgás indult el, alulról szerveződött polgári körök jöttek létre tudatos politikai aktivitással, amelyek ereje a 2006-os őszödi beszéd hatására még inkább felerősödött, s jutott el többek között a Civil Összefogás Fórum (CÖF) 2009. márciusi megalakulásáig. 2002-ben a társadalom addig szunnyadó része ráeszmélt arra, hogy az első Orbán-kormány veresége után a poszt-kádári és liberális erők újbóli hatalomra kerülése végképp ellehetetleníti a nemzeti alapú politika lehetőségét Magyarországon, s ez ellen fel kell lépniük a nemzeti értékrendű polgároknak.

Tehát nem a rendszerváltás hozta el a civil társadalom feléledését Magyarországon, hanem az a tény, hogy 1998-ban egy olyan demokratikus pártszövetség került hatalomra, amelyik valódi alternatíváját jelentette a kádári időknek. Ennek hatására már 1998–2002 között kezdett éledezni a civil társadalom, 2002-től megindult a polgári körök szerveződése, s 2012-ben az első békemenet látványosan bebizonyította, hogy létrejött a nemzeti civil társadalom!

Sorozatom következő, befejező részében már csak egyetlen kérdésre kell válaszolni: miért történhetett meg, hogy a rendszerváltás ott és akkor, 1989–1994 táján ilyen felemásra sikeredett?

(Folytatjuk)

Fricz Tamás

A szerző politológus, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum tudományos főtanácsadója
 

 

 

Magyar Nemzet
  • Tusványos örvényei
    Három év nagy idő, három esztendős szünet nagy hiány. De most végre ismét összejött Tusványos, térségünk mára már talán legfontosabb nyári szellemi műhelye. Összejött és robbant is egy hatalmasat.
  • A szerencsétlen lord major
    A főpolgármester eddigi politikai és szakmai tevékenységét lassan ideje lenne már komolyabb elemzés alá vetni, de most arra fókuszálunk, hogy az elmúlt hónapokban négyszer is arcul csapta a budapestieket.
  • Negyvenéves a Szentegyházi Gyermekfilharmónia
    Budapest, Brüsszel, Prága, Stockholm, Ottawa, Toronto – csak néhány világváros, ahol koncerteztek már a Székelyföld „kis kulturális nagyköveteiként” is emlegetett Szentegyházi Gyermekfilharmónia tagjai. Legendás karnagyuk Haáz Sándor.
  • Morawiecki reagált von der Leyenre: Ez diktátum!
    „Ha a dolgok nehéz irányba mennek – és most Magyarországról és Lengyelországról beszélek –, megvannak az eszközeink” – fogalmazott szélsőségesen az Európai Bizottság elnöke, von der Leyen.
  • A sport fontos egy ütőképes hadsereghez
    A sport "elképzelhetetlenül fontos" egy erős, ütőképes hadsereg létrehozásához - mondta Szalay-Bobrovniczky Kristóf vasárnap a 17. alkalommal megrendezett NATO-futás rajtja előtt Budapesten.
MTI Hírfelhasználó