Maupassant: Karácsonyi történet
Bonenfant doktor az emlékezetében kutatott, és halkan ezt hajtogatta: - Karácsonyi emlék?... Karácsonyi emlék?... Egyszer csak fölkiáltott:
2010. december 25. 14:05

Bonenfant doktor az emlékezetében kutatott, és halkan ezt hajtogatta:
- Karácsonyi emlék?... Karácsonyi emlék?...
Egyszer csak fölkiáltott:
- Hogyne volna karácsonyi emlékem, nem is mindennapi eset, kísérteties történet. Csodát láttam! Igen, hölgyeim, csodát láttam karácsony éjszakáján.
Csodálkoznak, hogy így beszélek, mert nemigen hiszek semmiben. Pedig csodát láttam! Láttam, mondom, saját szememmel láttam, a szó szoros értelmében láttam.
Különösebben meglepett volna? Nem, mert ha nem osztom is hiedelmeiket, hiszek a hitben, és tudom, hogy hegyeket mozgat. Sok példát tudnék rá mondani, de fölháborítanám önöket, és a történetem hatását se akarom lerontani.
Először is be kell vallanom, hogy ha nem győzött is meg nagyon, és nem térített is meg a látvány, meghatni nagyon meghatott, és megpróbálom egyszerűen, egy auvergne-i paraszt hiszékenységével elmondani a dolgot.
Akkoriban körorvos voltam, és Rolleville községben laktam, Normandia kellős közepén.
Abban az évben rettenetes tél volt. November végén egyhetes kemény fagy után beállt a havazás. Messze északról nagy felhők közeledtek, és fehéren hullni kezdtek a hópehelyhek.
Egyetlen éjszaka az egész síkságot eltemették.
A négyszögletes udvarokban magányoskodó tanyák a nagy, dérlepte fák függönye mögött mintha elszenderültek volna ez alatt a növekedő, sűrű, könnyű péptakaró alatt.
Nesz se hatolt át a mozdulatlan tájon. Csak a hollócsapatok róttak hosszú sujtásokat az égre, hasztalan kerestek táplálékot, egyszerre csaptak le a fakó mezőkre, és nagy csőrükkel csipkedték a havat.
Más se hallatszott, csak az egyre hulló porhó halk és szakadatlan szállingózása. Nyolc teljes napig tartott, azután elállt a hóesés. A földet öt láb vastag lepel borította.
Azután három hétig derült ég borult a hó egyenletes, csillogó és kemény abroszára, nappal tiszta volt, mint a kék kristály, és éjjel csupa csillag, még a csillag is úgy ragyogott, mint a zúzmara, olyan zord volt ez a roppant mindenség.
A sík, a sövény, a szilfa kerítés, minden meggémberedett, halottnak tetszett. Ember, állat ki se mozdult: csak fehér karinges kunyhók kéménye jelezte a lappangó életet a jeges levegőbe szálló vékony füstcsíkokkal.
Időnként meg-megreccsentek a fák, mintha fatagjaik kettéroppantak volna kérgük alatt, néha letört egy-egy vastag ág, ellenállhatatlan fagy dermesztette meg nedveit és tépte szét rostjait.
A mezőn itt-ott szétszórt otthonok mintha száz mérföldre lettek volna egymástól. Úgy éltünk, ahogy tudtunk. Csak a legközelebbi betegeimet próbáltam látogatni, így is mindig attól tartottam, hogy beleragadok valami gödörbe.
Csakhamar észrevettem, hogy titokzatos félelem telepedik a vidékre. Az ilyen istencsapás, gondolták az emberek, nem természetes dolog. Rebesgették, hogy éjszaka hangokat hallanak, éles füttyszót, elhaló sikoltozást. A fütty és a sikoltozás kétségkívül az alkonyatkor arra szálló költöző madaraktól származott, melyek tömegesen menekültek dél felé. De ijedt embereknek beszélhetünk! Rémület szállta meg a lelkeket, valami rendkívülit vártak.
Vatinel apó kovácsműhelye az Épivent-major végében volt, a most láthatatlan és néptelen országúton. A környéken elfogyott a kenyér, ezért a kovács elhatározta, hogy bemegy a faluba. Egy-két órát beszélgetett abban a hat házban, a tanyavilág központjában, megrakodott kenyérrel, hírekkel meg egy kis félelemmel, a vidéken terjengő félelemmel.
Alkonyat előtt útnak indult.
Egyszer csak, amint egy kerítés mellett haladt el, mintha egy tojást látott volna a hóban, igen, egy tojás hevert ott, mint a világ. Lehajolt: csakugyan tojás volt. Hogy került oda? Miféle tyúk juthatott ki az ólból, hogy itt, ezen a helyen tojjon meg? A kovács csodálkozott, nem értette, de azért fölvette a tojást, és hazavitte a feleségének.
- Nocsak, anyjuk, ehol egy tojás, az úton leltem!
Az asszony megcsóválta a fejét:
- Egy tojást az úton, Ilyen időben? Biztos be vagy rúgva.
- Nem én, anyjuk, ott volt egy kerítés töviben, még meleg volt, meg se fagyott. Ehol e, idetettem a hasamra, hogy ki ne hűljön. Megeszed vacsorára.
A tojást beletették a lábasba, ahol a leves főtt, a kovács pedig mesélni kezdte, hogy mit mondanak a vidéken.
Az asszony halálsápadtan hallgatta.
- Bizony én is hallottam fütyülést az éjszaka, mintha a kéményben fütyültek volna.
Asztalhoz ültek, először megették a levest, azután, míg a férje vajat kent a kenyerére, az asszony megfogta, és bizalmatlanul vizitálta a tojást.
- Hátha van valami ebben a tojásban?
- Mi lenne?
- Tudom is én!
- Na, edd csak meg, ne okoskodj.
Az asszony feltörte a tojást. Olyan volt, mint a többi főtt tojás, jó friss.
Az asszony nekilátott, tétovázott, kóstolgatta, otthagyta, újrakezdte. A férje megszólalt:
- Na, milyen íze van a tojásnak?
Az asszony nem válaszolt, csak megette, azután egyszer csak ijedten, eszelősen meresztette az urára a szemét, az égnek emelte a karját, a kezét tördelte, reszketett minden porcikája, és szörnyű ordítással elterült a földön.
Egész éjjel iszonyú görcsökben fetrengett, ijesztő remegés rázta, rút rángás torzította. A kovács nem tudta féken tartani, le kellett kötöznie.
Üvöltött szüntelenül, fáradhatatlanul:
- Itt van a testemben! Itt van a testemben!
Másnap kihívtak hozzá. Felírtam neki minden ismert nyugtatót, de teljességgel eredménytelenül. Az asszony megbolondult.
A hír, egy furcsa hír, hihetetlen gyorsasággal terjedt el tanyáról tanyára, még a méteres hó se tudta útját állni: „Szellem szállta meg a kovácsnét.” Mindenfelől odacsődültek, de a házba nem mertek bemenni, messziről hallgatták szörnyű ordítását, hihetetlen, hogy tudott emberi lény olyan hangosan üvölteni.
Elhívták a falu plébánosát. Öreg, jámbor pap volt. Miseingben sietett ki, mintha haldoklót kellene ellátnia, és amíg négy ember tartotta a tajtékzó, vergődő asszonyt, hogy nyugton maradjon az ágyon, ő széttárta a karját, és az ördögűző imákat mondta.
De a szellem nem tágított.
Karácsony lett, az idő csak nem változott.
Előtte való nap reggel eljött hozzám a pap.
- Szeretném, ha ez a szerencsétlen ott lenne az éjféli misén - mondta. - Talán Isten csodát tesz vele ezen a napon, amikor egy asszony világra hozta az Urat.
- Magam is egyetértek önnel, tisztelendő úr - válaszoltam a plébánosnak. - Ha a szertartás fölrázza az elméjét (és mi tudna ennél nagyobb hatással lenni rá?), talán magától is meggyógyul.
- Ön nem hívő, doktor úr, de ugye, segítségemre lesz? - mormolta az öreg pap. - Megtenné, hogy elhozza a templomba? Megígértem, hogy segítek neki.
Eljött az este, majd az éjszaka, a templom harangja megszólalt, panaszos hangja végigszállt a komor tájon, a fehér és jeges hómezőn. Sötét árnyak jöttek elő, lassan, csapatostul, a torony érces szavára. A telihold tiszta, fakó fénnyel világította be az egész látóhatárt, és kiemelte a vidék sápadt vigasztalanságát.
Négy erős emberrel kimentem a kovácsműhelybe.
A megszállott egyre csak ordított, fekhelyére kötözve. Bőszen ellenkezett, de azért ünneplőbe öltöztették, és elvitték.
Most tele volt a hideg és kivilágított templom, egyhangúan énekelt a kórus: búgott a szerpent, csilingelt a ministráns gyerek csengettyűje, igazgatta a hívek tennivalóit.
Az asszonyt és őreit bezártam a plébánia konyhájába, és vártam a kedvező alkalmat.
Az áldozást követő pillanatot választottam ki. A parasztok, nők férfiak, éppen magukhoz vették Istenüket, hogy megenyhítsék szigorát.
Nagy csöndesség uralkodott, míg a pap véghezvitte az isteni misztériumot. Parancsomra kinyitották az ajtót, és négy segédem bevitte a bolond asszonyt. Amint meglátta a fényeket, a térdelő tömeget, a tündöklő szentélyt és az aranyos szentségtartót, olyan erősen hányta-vetette magát, hogy alig tudtuk féken tartani, és olyan harsányan sikoltozott, hogy az egész templomon végigborzongott a rémület, mindenki fölkapta a fejét, többen elszaladtak.
Fetrengett, vonaglott a kezünkben, eltorzult arccal, eszelős tekintettel, a felismerhetetlenségig kivetkőzött magából.
A szentély lépcsőjéig vonszolták, és erőnek erejével a földre nyomták.
A pap fölállt, várt. Amikor az asszonyt leszorították, kezébe vette az arany napsugarakkal övezett szentségtartót és benne a fehér ostyát, néhány lépést tett vele, két kinyújtott karjával a feje fölé emelte, és az ördöngös rémült szeme elé tartotta.
Az asszony egyre üvöltött, tekintetét mereven a sugárzó tárgyra szögezte.
A pap meg se moccant, úgy állt, mint a szobor.
Sokáig, nagyon sokáig tartott.
Az asszonyt mintha lenyűgözte, megfélemlítette volna a látvány, merőn nézte a szentségtartót, még néha meg-megrázta az ijesztő remegés, még kiabált, de már nem olyan velőtrázóan.
Ez is sokáig tartott.
Mintha nem tudta volna lesütni a szemét, mintha az ostyára szegezték volna a pillantását, már csak nyöszörgött, és dermedt teste elernyedt, összecsuklott.
A leborult hívek homloka a földet érte. A megszállott most gyorsan lesütötte a szemét, majd rögtön újra kinyitotta, mintha nem bírná elviselni a látványt, Istenét. Elhallgatott. Egyszer csak észrevettem, hogy a szeme csukva maradt. Az alvajárók álmát aludta, megbűvölte - bocsánat! - meggyőzte az arany sugarú szentségtartó hosszas látomása, lebírta a diadalinas Krisztus.
Magatehetetlen volt, amikor elvitték, a pap pedig visszament az oltárhoz.
A feldúlt gyülekezet hálaadó Te Deumot zengett.
A kovács felesége negyven órát aludt egyfolytában, azután fölébredt, de egyáltalán nem emlékezett se a megszállottságára, se a megszabadulására.
Hát, ilyen csodát láttam én, hölgyeim.
Bonenfant doktor elhallgatott, majd kelletlenül hozzátette:
- Kénytelen voltam írásban tanúsítani az esetet.

(1882. december 25.)
Benyhe János fordítása

megmondó
Ebben a kérdésben a jelen a fontos: most titkolják el a tényeket a társadalmak elől.
hírfolyam
  • Hírstart
  • Hírkereső
  • Hírlista
  • News Agent
  • Alternatív Hírportál
  • Startlap
  • A hírek
  • Hírfal
  • Hírmutató
  • Polgári Szemle
  • Időjárás
  • Bálványosimádó
  • MTI