Fasiszták? Forradalmárok?
2002. október 23. 01:39
– Nekünk azt mondták, Szuezbe megyünk! – árulta el nekem, az akkor alig 13 éves gyereknek az a szovjet katona, akit 1956 novemberének végén a Széna téren megszólítottam. A társalgás Puskin nyelvén folyt közöttünk. Akkor annyit már simán meg tudtam kérdezni tőle, „Honnan jöttél?”, meg azt, hogy „Miért vagy itt?”

Ott szobrozott a nálam 4-5 évvel idősebb orosz srác Szabó bácsiék szétlőtt barikádja helyén, a gépágyú mellett. A négycsövű fegyverre csodálkozva kérdeztem ártatlanul: „Ez a repülőgépeket lövi?” A szovjet katona – némi gyanakvó körbepillantás után válaszolt: „A tankok ellen is használható.”

Némi szemlélődés után kockáztattam meg a következő kérdést: „Honnan jössz?”

A géppuska fiatal őre elkerülte a választ, de hajlandó volt beszélgetni velem, mert visszakérdezett: „Honnan tudsz oroszul?”

„Az iskolában tanultam.”

Ez szemmel láthatóan megnyugtatta, s én egyszerű mondatokba foglalva meséltem el neki, hogy ide járok, a szomszédba, az Attila úti suliba.

Éppen akkor egy szovjet tank kezdte acélőrlő munkáját a Széna tér és az Ostrom utca találkozásánál. Előre-hátra mozogva taposta szét a Szabó bácsiéktól zsákmányolt fegyverek százait az utca kövezetén.

Néztük együtt az acélőrlést egy darabig, mígnem a „borec”, azaz az orosz harcos oda nem bökött a saját géppisztolyával a tört fegyverek halma felé:

„Fasiszti" – ezzel jelezve, hogy itt, a széna téren fasiszta felkelőket vertek szét és fegyvereztek le.

„Mi nem vagyunk fasiszták” – tiltakoztam, de ő tovább verte a vasat:

„Nem te vagy fasiszta, hanem akik itt lőttek ránk.”

Belenéztem az orosz őszinte, kék szemébe, és magamba fojtottam osztálytársam, Hajba Feri nevét. Annak a nálunk egy évvel idősebb srácnak a nevét, aki itt harcolt Szabó bácsi csoportjában, a Széna téren.

Hajbát – mert mi egymást csak a vezetéknevünkön hívtuk – különös tisztelet illette a megilletődésre egyáltalán nem hajlamos fiúosztály részéről. Mert akkor még – az ötvenes évek alatt – külön iskolába jártak a lányok és külön a fiúk az Attilában. Két bejárata is volt az iskolaépületnek és teljesen szeparáltan élte mindennapi életét a leány és a fiúiskola. Illetve ekkor, 1956 végén nem is annyira mindennapit…!

A tanítás szünetelt. Az osztálytársakkal itt-ott összefutva értesültem én is Hajba Feri ellenálló voltáról. Annak pedig megvolt a mindennapi látható jele is az értő tekintet számára: nagykabátja belső zsebéből mindig elődudorodott a nagykaliberű pisztolya, amelytől egy percre sem vált volna meg soha.

Ám akkor éppen nem Hajbával, hanem egy fegyverét szorongató szovjet katonával álltam szembe, aki mély meggyőződéssel fasisztázta le a magyar forradalom fegyvereseit, és akinek az volt a kötelessége, hogy őrizze tőlük a „pulemjot”-ot, azaz a géppuskát. Azt a négycsövű csodafegyvert, amely mind a repülőgépek, mind pedig a tankok ellen bevethető.

„Mi nem vagyunk fasiszták.” – ismételtem meg egyszerűen, minden pátosz nélkül, csak úgy a tények kedvéért. Szótáramból túl sokra nem tellett, így hát döntő érvként ezt böktem ki:

„Mi magyarok vagyunk!” Ezt igen erős érvnek éreztem, különösen oroszul erősnek, hiszen az orosz olvasókönyvünk tele volt olyan kifejezésekkel, mit „nyemeckije fasiszti”, német fasiszták, meg „nyemeckije zahvatcsiki”, német betolakodók, területrablók. Ám magyar fasisztákról az orosz tankönyv nem írt egy árva sort sem. Felteszem, hogy a velem szemben álló szovjet katonafiú egykori olvasókönyve sem szólt magyar, csak német fasisztákról, mert a fiú gondolkodóba esett.

„Mi nem vagyunk fasiszták!” – vertem tovább a vasat. „Mi szabadságot és békét akarunk.” Ez utóbbit igen könnyű volt megfogalmazni, mert az orosz „Mi za mir!” – jelszó úton-útfelen olvasható volt.

Az orosz katona elnézett valahová, messzire, s talán megnyugtatásomul végül kibökte:

„Nem is ide indultunk.” Majd kis szünet után így folytatta:

„Nekünk azt mondták, hogy Szuezbe indulunk.”

Szuezhez tudni kell, hogy az egyiptomi elnök – Nasszer – éppen ekkortájt államosította a Szuezi csatornát, sértve ezzel a brit és a francia tulajdont, érdekeket. A magyar forradalommal szinte egy időben szállta meg katonai erővel Anglia és Franciaország a Szuezi csatorna övezetét.

A nagyvilág figyelmét ez a „Szuezi kaland” erősen megosztotta, ám a Egyesült Államok erőteljes fellépésének tulajdoníthatóan Anglia és Franciaország meghátrált és visszavonta erőit.

Csak tőlünk nem távoztak az oroszok. Azok az állig felfegyverzett hadosztályok, amelynek harcosait azzal indították útnak, hogy most is „zahvatcsikok”, azaz területrablók ellen vonulnak, csak most nem a németek azok, hanem az angol és francia burzsoázia Egyiptomban.

Messze indultak az orosz, örmény, azeri és más nemzetiségű szovjet fiatalemberek, ám nálunk landoltak. És mivel nem találtak betolakodókra, hát magyar „fasisztákra” lőttek. Lőttek Hajba Ferire, akit nem fogott a golyó, és lőttek Szatmári Lacira a szomszéd utcából, akinek az álla alatt ment be az acélköpenyes ólomgolyó s az arccsontja alatt távozott, és aki – hál’ Istennek! – túlélte.

Egyiptom néhány hét múlva visszanyerte szuverenitását a csatornaövezet fölött. Nekünk közel 35 évet kellett várnunk szuverenitásunk visszanyerésére.

Igaz, valami azóta is bűzlik a Közel-Keleten. Talán az olaj.

Minket pedig ismét lefasiztáznak. Igaz, újabban nem az oroszok.

Ott lappang ez a vád a vissza nem vont Benesi dekrétumokban. Ott lüktet a német-magyar Nobel-díjasunk holokauszt-vádjaiban.

Az 56-os hősök szembe mertek nézni a szovjet fegyverekkel.

Ma újra vádakkal támadnak minket.

Mi, mai magyarok szembe merünk-e nézni velük?!

- szil -

Címkék:
megmondó
Ebben a kérdésben a jelen a fontos: most titkolják el a tényeket a társadalmak elől.
hírfolyam
  • Hírstart
  • Hírkereső
  • Hírlista
  • News Agent
  • Alternatív Hírportál
  • Startlap
  • A hírek
  • Hírfal
  • Hírmutató
  • Polgári Szemle
  • Időjárás
  • Bálványosimádó
  • MTI