Akiknek november hetedike volt a családi ünnep
2002. november 7. 00:00
22. Ezt valószínűleg csak becsületszóra hiszik el nekem (akik hisznek a becsületemben), mármint hogy van – volt – olyan ember (család) ebben az országban (Magyarország), ahol november hetedike, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ünnepe volt „a” családi ünnep. Nem volt az Karácsony, nem volt az Húsvét, de még április negyedike vagy augusztus huszadika sem (az új kenyér ünnepe). November hetedikén ünnepeltek!

Amikor először mesélte el nekem (még a nyolcvanas években) az illető, először azt hittem: viccel. El is nevettem magam. De aztán lefagyott (a mosoly, meg a szívem is). Lefagyott, mint a számítógép. Újra kellett indítani.

Újra kellett indítani a gondolkodásomat.

Hogy lehetséges-e ez? Egy magyar család, amely egyetlen méltó napot sem talál hazája (otthona) ünnepei között, s még ünnepelni is „idegenbe” kényszerül. Ez szíven üti az embert, valóban.

A (magyar) világ valamelyest azért fordult az utóbbi évtizedben, hogy ma már nem piros betűs nap november hetedike. Ünnepelni (emlékezni) inkább november negyedikére szoktunk, arra a borzalmas napra, amikor a szovjet hadsereg – nem szégyellt technikai és emberi túlerővel – rátámadt Magyarországra, és elvette tőle az október 23. utáni szűk két hét bontakozó reménységét. Persze, akik november hetedikét ünnepelték (szívük őszinte dobbanásával), azok nyilván ezt a napot is számon tartották. Mint olyan dátumot, amely biztosította számukra, hogy továbbra is ünnepelhessék november hetedikét. Nekik a nemzetközi kommunizmus – és hadd ne egyszerűsítsem le a kérdést a személyes boldogulásukra! – ügye fontosabb volt minden másnál. Haza – ez a szó feltehetően nem jelentett semmit a fogalomrendszerükben; és a szabadságról is máshogy gondolkoztak. Lehet-e valaha is megértés közöttük és miközöttünk? (Ez a „mi” ebben az esetben nagyon tágan van körülkarikázva; szinte azt mondanám: azokat értem rajta, akik nem a bolsevik „forradalom” napját tartják – tartották – legnagyobb ünnepüknek.)

Óvatosan szeretnék fogalmazni, s nem a „gyűlöletbeszéd” ellen készülő jogi paragrafusok miatt, s nem is egyszerűen „méltányosságból” (s talán – még? – nem is félelemből). De mert megérteni a dolgok igazi mélységét nem lehetséges indulattal. Könnyű volna most kinevettetni az illető családot, lerajzolva, amint leül az ünnepi vacsorához – vajon volt-e valamilyen kulináris megrögzöttsége az eseménynek?; vodka, sós uborka, Sztálin-szalonna (a fiatalabbak kedvéért mondom: így hívtuk az ötvenes években a gyümölcsíz nevű borzalmat); vagy csak átkeresztelték a Sztroganoff-bélszínt Leninre vagy Dzerzsinszkijre? –; mulatságos kép bontakozhat ki előttünk. Amint az apa (pater familias) idézeteket olvas fel a Kommunista Kiáltványból és a Kak gyela című halhatatlan Lenin opuszból; megmutatja az első párttagkönyvét, esetleg közösen elmondják a munkásőrfogadalmat, majd végül éltetik a világforradalmat és Kádár Jánost (valamivel halkabban talán Rákosit is, hiszen mégiscsak ő volt az… „apánk”). Szóval ne! Fogjuk vissza iróniánkat, már csak azért is, mert amikor ez (az egykor) kedves ismerősöm megtisztelt azzal, hogy beavasson a családi titokba, kicsit már megmosolyogta egykori önmagukat, azt sejtetve, hogy mára (nyolcvanas évek) kezdenek kinőni ebből a „kedves hagyományból”. Ami hihető is volt, hiszen az új szelek akkor már javában kezdték „nyögetni” (Ady Endre) a szocializmus tölgy- (szilva-? alma-?) fáját, s ha október 23. megünneplése még nem is fordult meg bizonyos fejekben, azzal talán kezdtek már megbarátkozni, hogy március 15. egyszer (majd!; nem kell elsietni, persze) akár munkaszüneti nap is lehet.

23. Az az akkor fiatal ember mosolygott magukon, de azt azért nem mertem megkérdezni tőle, hogy ha ő már nem vitte is át családi gyakorlatába ezt az ünnepi szokást, a szülők vajon ünneplik-e még a NOSZF-t. (Nem akartam zavarba hozni.) Mivel jól tudjuk, hogy személyiségi jogok is vannak a világon (a demokráciában igen, a szocializmusban nem annyira), éppen csak körülírom fenti család társadalmi elhelyezkedését. Az apa született párttitkár volt, aki a kádári konszolidációt (1957) egy verőbrigád tagjaként kezdte, majd a sajtóvilág jeleseként folytatta. A fiú (a mesélő) szintén kulturális területen dolgozott, majd a rendszerváltozás őt is a sajtóba dobta, felesége tanárnő, ma már egy budai gimnázium igazgatója. A rendszerváltozás idejéig normálisnak mondható kapcsolatunk, sajnos, időközben megromlott, amire abból kellett következtetnem, hogy néhány évig szoros figyelemmel kísérték pályafutásomat, s nem igen tudtam megszólalni cikkben, televízióban, bármiben, hogy egyiküktől vagy másikuktól ne kaptam volna szigorú hangú dorgáló levelet. Többnyire a demokratikus minimumból oktattak ki, szinte sohasem mulasztva el leszögezni, hogy „így” (vagyis „úgy”, ahogy teszem) nem viselkedik-gondolkodik egy „felelős értelmiségi”. Érdekes, az előtt is tudták rólam, hogy másként gondolkodó vagyok (mint ők), de úgy tettek, mintha elnéznék nekem. Olykor még tetszett is nekik, hogy kimondtam (leírtam) olyan dolgokat, amit talán ők is szerettek volna kimondani (leírni persze nem!), de nem merték – talán éppen a papa-mama, a „nagy család” miatt. De amikor már (elvileg) szabadon (szabadabban) lehetett beszélni, hirtelen megkeményedtek. Zavarni kezdte őket a legkisebb másként gondolkodás is, s mivel von Haus aus ehhez voltak szokva: igazuk biztos tudatában ítéltek elevenek és – talán – holtak fölött. Sokszor tudtak nagyon fölbosszantani ezekkel a levelekkel, ez az érzés azonban mára megszelídült bennem (talán azért is, mert már jó ideje nem méltatnak figyelmükre). Inkább a kíváncsiság növekszik. Hogy vajon miképpen idomultak az új, demokratikus körülményekhez. Életüket, pozíciójukat ismerve úgy gondolom: látszólag – tehát a felszínen – nagyon jól. Karrierjük nemhogy megzökkent volna, de kiteljesedett. Időközben gyerekeik is felnőttek, valószínűleg amerikai egyetemen végeztek, s valamelyik hazai multicégnél vagy nagybankban dolgoznak (persze, ha megelégszenek a hazai szűkös lehetőségekkel). Érdekelne azonban, hogy mi történt a lelkükben.

Mi történt bennük azzal a kisgyerekkel, aki éveken (évtizedeken) keresztül egyetlen igazi (családi) ünnepet ismer(hetet)t, a Nagy Októberi Szocialista Forradalomét, november hetedikét. Elfelejtették-e? Elszakadtak tőle végképp? „Túlléptek” rajta, mint haladó ember a saját kispolgári hibáin?

Mi van az idegrendszerbe írt alapfogalmakkal? Úgymint: kommunizmus, nemzetköziség, munkásosztály, ellenforradalom? Hogyan ünneplik abban az iskolában október 23-át vagy a kommunizmus áldozatainak emléknapját, ahol a világforradalom bűvöletében felnőtt kislány ma az igazgató?

Ne kérdezd!

Ne kérdezzük!

Egyáltalán ne kérdezzünk semmit!

24. Kérdéseink sértők, tele vannak előítélettel. Mindig a múlt! Hát tényleg képtelenek volnánk megérteni, hogy a múlt az, ami elmúlt, amivel nem kell törődni, ami felesleges, nyűg, kolonc; visszahúzó erő – de mi nem hagyjuk magunkat, hiszen nekünk a jövő a tét, azt kell formálnunk, meghódítani és legyőzni (mint a természetet). Hagyjuk a múltat! Az embereket nem a múlt érdekli, hanem az, hogy hogyan élnek. Mit vesznek, esznek, tesznek – ma! A szocializmus pedig marad, mi volt: a „nagy modernizációs kísérlet”, amely ugyan nem sikerült egészében…, de részleteiben nagyon is.

Hiszen itt vannak ők, és holnap is itt lesznek, és holnapután is. Mi pedig – akik a kudarcot kudarcként éljük át és úgy is véleményezzük – nem értjük a dialektikus materializmust. (A történelmit sem.) Hiszen az „eszme” végül is – lássuk be – diadalmaskodott.

Nézz körül, és merj mást mondani! Az eszme emberekben testesül meg, ők a hordozói; a sejtmagjukig azonosak vele. Akkor mi változik? Csakis a körülmények. A politikai helyzet („fokozódik” – mármint a nemzetközi –, ahogy Virág elvtárs mondta a Tanúban). Vajon „eszmét” is lehet ugyanúgy váltani, ahogy alsóneműt? Rendszert igen, eszmét nem. Tegnap embertársaid megfigyelésével (besúgásával) kerested kenyered (kalácsod), ma bankelnök vagy, holnap másmilyen elnök. Hét évenként állítólag kicserélődnek az ember sejtjei. A sejtjeibe ivódott eszméi is?

„A szocializmus elhibázott volt.” Elhibázott – micsoda finom eufémizmus! És tessék mondani, ki hibázta el. A gyárimunkás, a téeszdolgozó, a beosztott mérnök, a villamoskalauz, a pincér, a mozdonyvezető, a balett-táncos (vagy kőfaragó)? Ki?

A rendszer tehát „elhibázódott”. Már Murphy (egyik) törvénye is megmondta: ami elromolhat, az el is fog romolni. Mi, kérem, nem tehetünk róla. Hozzá se nyúltunk. Ott se voltunk. Akkor ki?

Kicsoda „nyúlt” hozzá? Ki volt a „rendszer”?

Én (te, ő, mi…)? Vagy a Központi Bizottság? A kormány? A Párt (nagy pével)? A titkár elvtárs? A szakszervezet? KISZ? Ugye, a szakértelem megvolt, csak a végeredmény hibádzott. Nem baj. Majd kijavítjuk. „Kiigazítjuk”. (Észrevette valaki, hogy ez a jól ismert szó megint belopakodott a kormánypolitikába?) Kádár elvtárs (vö. apánk) is megmondta: aki elrontotta, kötelessége ki is javítani. Már ha az illető „haladó” (munkásparaszti élcsapat), ha a mi kutyánk kölke. Ha tudja, hogy az embernek mindig a vörös csillag volt a reménye (amíg önkényuralmi jelvény nem lett belőle; sebaj, ettől még lehet szobor Salgótarjánban); hogy a nemzetközi proletariátus győzelme elkerülhetetlen; hogy harcunkat a Szovjetunió vezeti (ha meg nem, jön majd egy másik unió).

25. November hetedike „tegnap” még ünnep volt. Nagy, nemzetközi. És országos. Sőt – hiszen ebből indultunk ki – egyeseknek családi.

Családi ünnepet nem lehet hazudni. Családi ünnep – a szív ünnepe. Nem tételezem fel hőseinkről (ez csak egy szófordulat; no persze, az ünnep is hősies hétköznapokból épül!), nem tételezem fel tehát, hogy megjátszották érzelmeiket. Hogy csak „kifelé” (az elvtársaknak, a pártbizottságnak) ünnepeltek november hetedikén. Az még mindig a jobbik megoldás lenne (az emberi képmutatásból kaptunk már éppen elég leckét); a rosszabbik az, hogy őszinte volt az ünneplés. Apa, anya, gyerekek (nagyszülők, unokák) idegrendszerük legapróbb rezdülésével is ezt tartották a legnagyobb dolognak a világon, a legméltóbbnak, szent ünnepnek – hogy azon az októberi téli napon Szentpéterváron eldördült az Auróra ágyúja (nota bene nem dördült el), s néhány tucat felheccelt martalóc „elfoglalta” a Téli Palotát. Megnyitva a kaput a „nagy Lenin” eszméi és (ijesztő) erkölcsisége előtt.

Azt mondják: ez a nap százmillió ember halálába torkollott. Hogy pontosan mekkora ez a szám, sose fogjuk megtudni. De azt igen, hogy – sok, nagyon sok. Egérből is sok lenne ennyi egy elvetélt kísérlethez. (Egy sikeres kísérlethez is!)

Megünnepelni ezt a napot?! Önként?! Családi körben?!

Igen, néha tényleg szomorú határozottsággal belátja az ember: a világban vannak össze nem békíthető értékek.

Kinek Karácsony, Húsvét, Szent István napja… Kinek november hetedike.

Kocsis L. Mihály

Címkék:
  • Demokráciaexport után iszlámexport várható világszerte
    Dinamikus Egyesült Államokra lenne szükség. Ehhez képest a jelenlegi elnök csupán egy videóüzenetben emlékezett meg a húsz évvel ezelőtti tragédiáról. Mert így nem veszítette el a beszéd fonalát. Nem tévesztette össze az országokat. Vagy ne adj Isten, nem aludt el.
  • Átadták az újjáépült Lovardát a budai Várban
    Ünnepélyes keretek között átadták az újjáépült Lovardát a Budavári Palotanegyedben pénteken, a kulturális örökség napjai rendezvénysorozat országos megnyitóján, amelyen bejelentették a szellemi kulturális örökség nemzeti jegyzékének új elemeit is.
  • Tehetséggel, akarattal és hittel sikeres lesz az újrakezdés
    Ésszel, tehetséggel, akarattal és hittel "nemcsak a járványt győzzük le, de az újrakezdés sikere sem marad el" - hangoztatta a köztársasági elnök pénteken Budapesten, amikor a Sándor-palotában fogadta a Magyarország Barátai Alapítvány tagjait.
MTI Hírfelhasználó