Sztálin és Hitler ellen II.
Beszélgetések Sztálin fiával és a vörös parancsnokokkal

Ezt a meggyőződést erősítették bennünk a legtekintélyesebb hadifoglyokkal folytatott beszélgetéseink is.

Egy alkalommal a front törzsébe szállították Jakov Ioszifovics Dzsugasvili őrnagyot. Intelligens arc jellegzetes grúz vonásokkal. Nyugodtan és korrektül viselkedett. Dzsugasvili visszautasította az eléje tett ételt és bort. Csak akkor vette kézbe poharát, amikor látta, hogy Schmidt és én is ugyanazt a bort isszuk.

Elmondta nekünk, hogy frontra indulása előtt apja telefonon búcsúzott el tőle.

Dzsugasvili azzal magyarázta azt a kirívó szegénységet, amelyben a szovjethatalom alatt az orosz nép él, hogy az országot fel kellett fegyverezni, mivel az októberi forradalom óta a Szovjetuniót magas műszaki fejlettségű és kitűnően felfegyverzett imperialista hatalmak veszik körül.

- Önök németek túl korán támadtak meg bennünket - mondta. - Ezért találtak bennünket elégtelenül felfegyverkezve és szegénységben. De eljön majd az idő, amikor munkánk gyümölcsét nemcsak fegyverkezésre, hanem a Szovjetunió összes népe életszínvonalának emelésére fordíthatjuk.

Elismerte, hogy ez az idő még igen távol van, és lehet, hogy csak akkor jön el, ha az egész világon győz a proletárforradalom. Nem hitt abban, hogy lehetséges valamiféle kompromisszum a kapitalizmus és a kommunizmus között. Hiszen már Lenin is csak "lélegzetvételnyi szünetnek" tartotta a két rendszer egymás mellett élését. Dzsugasvili őrnagy a Szovjetunió elleni német támadást banditizmusnak nevezte. Nem hitt sem abban, hogy majd a németek fogják felszabadítani az orosz népet, sem abban, hogy Németországé 1esz a végső győzelem. Az orosz nép kiváló művészeket, írókat, zenészeket, tudósokat adott a világnak...

-Önök meg úgy lenéznek bennünket, mint egy Csendes-óceáni sziget bennszülötteit. Én viszont fogságom rövid ideje alatt semmi olyasmit nem tapasztaltam, ami arra késztetne, hogy felnézzek önökre. Igaz ugyan, hogy sok barátságos emberrel találkoztam itt. De hát az NKVD is tud barátságos lenni, ha el akarja érni a maga célját.

- Ön azt mondta, hogy nem hisz Németország győzelmében? - kérdezte egyikünk.

Dzsugasvili habozott a válasszal.

- Nem! - mondta. - Hát azt hiszik, hogy el tudják foglalni az egész hatalmas országot?

Abból, ahogy ezt mondta, megértettük, hogy Sztálin és klikkje nem attól fél, hogy idegen hadseregek szállják meg az országot, hanem a "belső ellenségtől", a tömegek forradalmától tart a németek előrenyomulásával. Így került szóba az a politikai kérdés, amelyet Schmidt és én rendkívül fontosnak tartottunk, és tovább kérdeztük:

- Tehát Sztálin és társai nemzeti forradalomtól vagy - az önök terminológiája szerint - nemzeti ellenforradalomtól félnek?

Dzsugasvili ismét tétovázott, majd egyetértően bólintott.

- Ez veszélyes lenne - mondta.

Szavai szerint az apjával sohasem beszélt erről, de a Vörös Hadsereg tisztjei között nem egy esetben folyt ilyen vagy hasonló tárgyú eszmecsere.

Ez volt. az, amit Schmidt és én is gondoltunk.

Most lehetőség nyílt arra, hogy a legfelsőbb vezetés tudomására hozzuk ezeket a gondolatokat. Hisz azzal, amit mi mondtunk, nem törődtek! Sztálin fiának a nézeteit azonban figyelembe vehette a fegyveres erők főparancsnoksága, von Brauchitsch tábornagy, sőt még a führer főhadiszállása is.

Gersdorf, aki nálunk jobban értett ezekhez a dolgokhoz, egyetértett velünk.

"Jakov Dzsugasvili, Sztálin fia szerint Sztálin fél egy orosz nemzeti mozgalomtól. Egy Sztálinnal szemben álló nemzeti orosz kormány felállítása előkészíthetné a gyors győzelemhez vezető utat" - ez volt annak a jelentésünknek az alapgondolata, amelyet von Bock altábornagy megküldött a führer főhadiszállásának.

Egy fogságba esett hadtestparancsnok, aki korábban vezető posztot töltött be a Vörös Hadsereg vezérkarában, arról tájékoztatott bennünket, hogy megjelent egy "új orosz nemzeti-hazafias mozgalom", s noha ezt az új hazafiasságot a szovjethatalom még nyíltan nem ismerte el, egy ideje mégis burkoltan megnyilvánul a beszédekben és a szónoklatokban, a felsőoktatásban, sőt még a színházi előadásokon is. A hadtestparancsnok hangsúlyozta, hogy a Szovjetunió elleni német támadás után a hazafias propaganda -különösen a hadseregben - termékeny talajra talált.

Ez számunkra újdonság volt.

Amikor néhány hónappal később újból találkoztam ezzel a tiszttel, teljesen kiábrándult és elkeseredett volt mindazok miatt, amit a hadifogolytáborokban tapasztalt. A németeknek "az emberi méltóságot megalázó viselkedéséről" és fennhéjázásáról beszélt.

- Mi az, maguk vakok? - mondta. -Így maguk a háborút is elvesztik, s ráadásul az emberek számos nemzedékét szenvedésre kárhoztatják.

Ezen az őszön sok magas rangú parancsnokot és komisszárt hoztak be a "Közép" hadseregcsoport törzsébe. A frontcsapatok többnyire figyelmen kívül hagyták Hitler "komisszárparancsát" és megkímélték a komisszárok életét. Az egyikük elmesélte nekünk az életét. Az első világháború előtt tanonc volt a jó nevű pétervári Stoll és Schmidt gyógyszerészeti cégnél, majd századírnok lett a hadbiztosságon. Őszintén és aktívan vett részt az októberi forradalomban, majd a Vörös Hadsereg egyik nagy egységének hadbiztosa volt. A polgárháború után különböző iskolákban és tanfolyamokon tanult. Nem volt könnyű dolga. Műveltségének fogyatékosságait szorgalommal és szolgálatkészséggel ellensúlyozta. Az utóbbi időben az egyik szovjet hadsereg hadbiztosa volt. Ekkora karrierről korábbi még csak álmodni sem mert. Tudta, hogy a szovjet rendszer kemény, sőt könyörtelen, és hogy a szovjet rendszerben manapság nyoma sincs az igazi kommunizmusnak. Ennek ellenére meggyőződéses kommunista maradt. Mindent megtett, hogy hasznára váljon népének, s most is kész a nép szolgálatára, ha a németek esélyt adnak erre egy kommunistának.

És még egy ember. Vezérkari ezredes. Sápadt, átszellemült arc. Olvasott, okos, modora előkelő, nézetei fennköltek. Arisztokratának látszott ez az urali bányászfiú. Ő is több katonai szakiskolát járt ki. Belekeverték a Tuhacsevszkij-ügybe és börtönbüntetését töltötte, amikor a háború elején ügye felülvizsgálata nélkül szabadlábra helyezték és egy katonai egység parancsnokaként a frontra küldték. Elmondása szerint Sztálin "hazaárulónak" nyilvánított minden olyan katonai személyt, aki élve az ellenség kezére került. Ő is, sok más oroszhoz hasonlóan, gyűlölte a szovjet kormányt, de szerette a népét. A kötelességét mindvégig teljesítette, sebesülten esett fogságba. Tőle hallottunk részleteket az NKVD-ügynököknek a hadseregbe való beépüléséről és azokról a záróosztagokról, amelyeket a frontvonal mögött helyeztek el, és amelyek kíméletlenül lemészárolták a visszavonuló vöröskatonákat. Mi tudtunk erről más forrásokból is. El kell ismerni, hogy ezeknek a drákói rendszabályoknak a hatására észrevehetően erősödött a Vörös Hadsereg ellenállása. Legfelső vezetésünknek figyelembe kellett volna ezt vennie. Mihail Fjodorovics Lukin, a 19. hadsereg parancsnoka, akkor esett fogságba, amikor a Moszkva elleni támadás során hadseregét teljesen szétverték. Elvesztette egyik lábát, s most amputálni kellett a másikat is. Miközben sztoikusan viselte sebesülését, Lukin a halállal küzdött.

Gersdorf jelentést tett Lukinról Bocknak, Bock pedig megparancsolta, hogy adjanak meg minden segítséget Lukinnak. Lukint német tábori kórházba szállították, ahol a leggondosabb ápolásban részesült. Lukin kívánságára a német tábori kórházban helyezték el barátját, a súlyosan sebesült Prohorov ezredest is.

Amikor megszűnt a súlyos életveszély, Lukin élénk érdeklődést kezdett tanúsítani a külvilág iránt. Nem szerette a németeket, de hálás volt nekik azért, amit érte és barátjáért tettek.

Gyakran beszélgettem vele. Azt mondta, hogy ha ez valóban nem hódító háború, hanem Oroszországnak Sztálin uralma alóli felszabadítását célzó hadjárat, akkor mi akár barátokká is válhatnánk. A németek elnyerhetnék a Szovjetunió egész lakosságának a barátságát, ha komolyan Oroszország felszabadítására törekednének, mert baráti szövetségre csak egyenjogú partnerek léphetnek. Rokkantsága ellenére kész lett volna akár egy század, akár egy hadsereg élére állni, de csak ha szabadságharcról lett volna szó. Semmi esetre sem harcolt volna a hazája ellen. Ezért csak egy olyan orosz nemzeti kormány parancsára szállt volna harcba, amely - mint ezt gyakran hangsúlyozta - nem a németek bábkormánya lenne, hanem csakis az orosz nép érdekeit szolgálná. A németeknek emiatt nem kellene nyugtalankodniuk: a megszállt területek lakossága kétségkívül csak olyan kormányt választana meg, amely orosz nemzeti és ugyanakkor engesztelhetetlenül Sztálin-ellenes.

Nem kerülte el a figyelmét, hogy nem minden németnek tetszettek ezek a kijelentései. Elmosolyodott és így folytatta:

- De hisz a maguk Hitlere - még jóval hatalomra jutása előtt - szintén hasonló követelésekkel lépett fel, nem igaz?

Megengedtem magamnak azt a megjegyzést, hogy ha a féktelen nacionalizmust tesszük meg legfőbb elvnek, akkor a népek továbbra is marakodni fognak egymással. Hátha a népek szövetségében, az Európai Egyesült Államokban keresendő a megoldás?

A tábornok emlékeztetett arra, hogy Oroszország nagyobb része Ázsiában, ahol az oroszok nagy kulturális és civilizációs munkát végeztek. Megragadta azonban az az általam továbbvitt gondolat, amely az egyenjogú népek eurázsiai föderatív politikájára vonatkozott.

1943-ban még egyszer találkoztam Lukinnal. Erre a találkozásra egy másik kérdéssel kapcsolatban még visszatérek.

A hadifogságból való hazatérése után Lukin Sztálin parancsára hét hónapot töltött börtönben más volt hadifogoly szovjet tábornokokkal együtt. Az "Ogonyok" című szovjet lapban (1964, 47. sz.) megjelent visszaemlékezéseiben Lukin azt írja, hogy visszatérte után öt hónapon keresztül naponta vallatták, és nem viselhette rangjelzéseit. A Vlaszovval és Maliskinnel folytatott beszélgetéseit igen ellenszenves formában közli, s eközben Vlaszov és Maliskin alakját durván és tudatosan eltorzítja. Lukin rehabilitálása után, 1970-ben bekövetkezett haláláig a Veteránszövetség választmányi tagja volt. Számos marsall és tábornok által aláírt és a "Krasznaja Zvezda" című újság 1970. május 28-i számában közölt nekrológjában nem esik szó sem arról, hogy fogságban volt, sem arról, hogy találkozott Vlaszovval. ológjában nem esik szó sem arról, hogy fogságban volt, sem arról, hogy találkozott Vlaszovval. lytatott beszélgetéseink is.

Egy alkalommal a front törzsébe szállították Jakov Ioszifovics Dzsugasvili őrnagyot. Intelligens arc jellegzetes grúz vonásokkal. Nyugodtan és korrektül viselkedett. Dzsugasvili visszautasította az eléje tett ételt és bort. Csak akkor vette kézbe poharát, amikor látta, hogy Schmidt és én is ugyanazt a bort isszuk.

Elmondta nekünk, hogy frontra indulása előtt apja telefonon búcsúzott el tőle.

Dzsugasvili azzal magyarázta azt a kirívó szegénységet, amelyben a szovjethatalom alatt az orosz nép él, hogy az országot fel kellett fegyverezni, mivel az októberi forradalom óta a.Szovjetuniót magas műszaki fejlettségű és kitűnően felfegyverzett imperialista hatalmak veszik körül.

- Önök németek túl korán támadtak meg bennünket - mondta. - Ezért találtak bennünket elégtelenül felfegyverkezve és szegénységben. De eljön majd az idő, amikor munkánk gyümölcsét nemcsak fegyverkezésre, hanem a Szovjetunió összes népe életszínvonalának emelésére fordíthatjuk.

Elismerte, hogy ez az idő még igen távol van, és lehet, hogy csak akkor jön el, ha az egész világon győz a proletárforradalom. Nem hitt abban, hogy lehetséges valamiféle kompromisszum a kapitalizmus és a kommunizmus között. Hiszen már Lenin is csak "lélegzetvételnyi szünetnek" tartotta a két rendszer egymás mellett élését. Dzsugasvili őrnagy a Szovjetunió elleni német támadást banditizmusnak nevezte. Nem hitt sem abban, hogy majd a németek fogják felszabadítani az orosz népet, sem abban, hogy Németországé 1esz a végső győzelem. Az orosz nép kiváló művészeket, írókat, zenészeket, tudósokat adott a világnak...

-Önök meg úgy lenéznek bennünket, mint egy Csendes-óceáni sziget bennszülötteit. Én viszont fogságom rövid ideje alatt semmi olyasmit nem tapasztaltam, ami arra késztetne, hogy felnézzek önökre. Igaz ugyan, hogy sok barátságos emberrel találkoztam itt. De hát az NKVD is tud barátságos lenni, ha el akarja érni a maga célját.

- Ön azt mondta, hogy nem hisz Németország győzelmében? - kérdezte egyikünk.

Dzsugasvili habozott a válasszal.

- Nem! - mondta. - Hát azt hiszik, hogy el tudják foglalni az egész hatalmas országot?

Abból, ahogy ezt mondta, megértettük, hogy Sztálin és klikkje nem attól fél, hogy idegen hadseregek szállják meg az országot, hanem a "belső ellenségtől", a tömegek forradalmától tart a németek előrenyomulásával. Így került szóba az a politikai kérdés, amelyet Schmidt és én rendkívül fontosnak tartottunk, és tovább kérdeztük:

- Tehát Sztálin és társai nemzeti forradalomtól vagy - az önök terminológiája szerint - nemzeti ellenforradalomtól félnek?

Dzsugasvili ismét tétovázott, majd egyetértően bólintott.

- Ez veszélyes lenne - mondta.

Szavai szerint az apjával sohasem beszélt erről, de a Vörös Hadsereg tisztjei között nem egy esetben folyt ilyen vagy hasonló tárgyú eszmecsere.

Ez volt. az, amit Schmidt és én is gondoltunk.

Most lehetőség nyílt arra, hogy a legfelsőbb vezetés tudomására hozzuk ezeket a gondolatokat. Hisz azzal, amit mi mondtunk, nem törődtek! Sztálin fiának a nézeteit azonban figyelembe vehette a fegyveres erők főparancsnoksága, von Brauchitsch tábornagy, sőt még a führer főhadiszállása is.

Gersdorf, aki nálunk jobban értett ezekhez a dolgokhoz, egyetértett velünk.

"Jakov Dzsugasvili, Sztálin fia szerint Sztálin fél egy orosz nemzeti mozgalomtól. Egy Sztálinnal szemben álló nemzeti orosz kormány felállítása előkészíthetné a gyors győzelemhez vezető utat" - ez volt annak a jelentésünknek az alapgondolata, amelyet von Bock altábornagy megküldött a führer főhadiszállásának.

Egy fogságba esett hadtestparancsnok, aki korábban vezető posztot töltött be a Vörös Hadsereg vezérkarában, arról tájékoztatott bennünket, hogy megjelent egy "új orosz nemzeti-hazafias mozgalom", s noha ezt az új hazafiasságot a szovjethatalom még nyíltan nem ismerte el, egy ideje mégis burkoltan megnyilvánul a beszédekben és a szónoklatokban, a felsőoktatásban, sőt még a színházi előadásokon is. A hadtestparancsnok hangsúlyozta, hogy a Szovjetunió elleni német támadás után a hazafias propaganda -különösen a hadseregben - termékeny talajra talált.

Ez számunkra újdonság volt.

Amikor néhány hónappal később újból találkoztam ezzel a tiszttel, teljesen kiábrándult és elkeseredett volt mindazok miatt, amit a hadifogolytáborokban tapasztalt. A németeknek "az emberi méltóságot megalázó viselkedéséről" és fennhéjázásáról beszélt. - Mi az, maguk vakok? - mondta. -Így maguk a háborút is elvesztik, s ráadásul az emberek számos nemzedékét szenvedésre kárhoztatják. Ezen az őszön sok magas rangú parancsnokot és komisszárt hoztak be a "Közép" hadseregcsoport törzsébe. A frontcsapatok többnyire figyelmen kívül hagyták Hitler "komisszárparancsát" és megkímélték a komisszárok életét. Az egyikük elmesélte nekünk az életét. Az első világháború előtt tanonc volt a jó nevű pétervári Stoll és Schmidt gyógyszerészeti cégnél, majd századírnok lett a hadbiztosságon. Őszintén és aktívan vett részt az októberi forradalomban, majd a Vörös Hadsereg egyik nagy egységének hadbiztosa volt. A polgárháború után különböző iskolákban és tanfolyamokon tanult. Nem volt könnyű dolga. Műveltségének fogyatékosságait szorgalommal és szolgálatkészséggel ellensúlyozta. Az utóbbi időben az egyik szovjet hadsereg hadbiztosa volt. Ekkora karrierről korábbi még csak álmodni sem mert. Tudta, hogy a szovjet rendszer kemény, sőt könyörtelen, és hogy a szovjet rendszerben manapság nyoma sincs az igazi kommunizmusnak. Ennek ellenére meggyőződéses kommunista maradt. Mindent megtett, hogy hasznára váljon népének, s most is kész a nép szolgálatára, ha a németek esélyt adnak erre egy kommunistának. És még egy ember. Vezérkari ezredes. Sápadt, átszellemült arc. Olvasott, okos, modora előkelő, nézetei fennköltek. Arisztokratának látszott ez az urali bányászfiú. Ő is több katonai szakiskolát járt ki. Belekeverték a Tuhacsevszkij-ügybe és börtönbüntetését töltötte, amikor a háború elején ügye felülvizsgálata nélkül szabadlábra helyezték és egy katonai egység parancsnokaként a frontra küldték. Elmondása szerint Sztálin "hazaárulónak" nyilvánított minden olyan katonai személyt, aki élve az ellenség kezére került. Ő is, sok más oroszhoz hasonlóan, gyűlölte a szovjet kormányt, de szerette a népét. A kötelességét mindvégig teljesítette, sebesülten esett fogságba. Tőle hallottunk részleteket az NKVD-ügynököknek a hadseregbe való beépüléséről és azokról a záróosztagokról, amelyeket a frontvonal mögött helyeztek el, és amelyek kíméletlenül lemészárolták a visszavonuló vöröskatonákat. Mi tudtunk erről más forrásokból is. El kell ismerni, hogy ezeknek a drákói rendszabályoknak a hatására észrevehetően erősödött a Vörös Hadsereg ellenállása. Legfelső vezetésünknek figyelembe kellett volna ezt vennie. Mihail Fjodorovics Lukin, a 19. hadsereg parancsnoka, akkor esett fogságba, amikor a Moszkva elleni támadás során hadseregét teljesen szétverték. Elvesztette egyik lábát, s most amputálni kellett a másikat is. Miközben sztoikusan viselte sebesülését, Lukin a halállal küzdött. Gersdorf jelentést tett Lukinról Bocknak, Bock pedig megparancsolta, hogy adjanak meg minden segítséget Lukinnak. Lukint német tábori kórházba szállították, ahol a leggondosabb ápolásban részesült. Lukin kívánságára a német tábori kórházban helyezték el barátját, a súlyosan sebesült Prohorov ezredest is. Amikor megszűnt a súlyos életveszély, Lukin élénk érdeklődést kezdett tanúsítani a külvilág iránt. Nem szerette a németeket, de hálás volt nekik azért, amit érte és barátjáért tettek. Gyakran beszélgettem vele. Azt mondta, hogy ha ez valóban nem hódító háború, hanem Oroszországnak Sztálin uralma alóli felszabadítását célzó hadjárat, akkor mi akár barátokká is válhatnánk. A németek elnyerhetnék a Szovjetunió egész lakosságának a barátságát, ha komolyan Oroszország felszabadítására törekednének, mert baráti szövetségre csak egyenjogú partnerek léphetnek. Rokkantsága ellenére kész lett volna akár egy század, akár egy hadsereg élére állni, de csak ha szabadságharcról lett volna szó. Semmi esetre sem harcolt volna a hazája ellen. Ezért csak egy olyan orosz nemzeti kormány parancsára szállt volna harcba, amely - mint ezt gyakran hangsúlyozta - nem a németek bábkormánya lenne, hanem csakis az orosz nép érdekeit szolgálná. A németeknek emiatt nem kellene nyugtalankodniuk: a megszállt területek lakossága kétségkívül csak olyan kormányt választana meg, amely orosz nemzeti és ugyanakkor engesztelhetetlenül Sztálin-ellenes. Nem kerülte el a figyelmét, hogy nem minden németnek tetszettek ezek a kijelentései. Elmosolyodott és így folytatta: - De hisz a maguk Hitlere - még jóval hatalomra jutása előtt - szintén hasonló követelésekkel lépett fel, nem igaz? Megengedtem magamnak azt a megjegyzést, hogy ha a féktelen nacionalizmust tesszük meg legfőbb elvnek, akkor a népek továbbra is marakodni fognak egymással. Hátha a népek szövetségében, az Európai Egyesült Államokban keresendő a megoldás? A tábornok emlékeztetett arra, hogy Oroszország nagyobb része Ázsiában, ahol az oroszok nagy kulturális és civilizációs munkát végeztek. Megragadta azonban az az általam továbbvitt gondolat, amely az egyenjogú népek eurázsiai föderatív politikájára vonatkozott. 1943-ban még egyszer találkoztam Lukinnal. Erre a találkozásra egy másik kérdéssel kapcsolatban még visszatérek. A hadifogságból való hazatérése után Lukin Sztálin parancsára hét hónapot töltött börtönben más volt hadifogoly szovjet tábornokokkal együtt. Az "Ogonyok" című szovjet lapban (1964, 47. sz.) megjelent visszaemlékezéseiben Lukin azt írja, hogy visszatérte után öt hónapon keresztül naponta vallatták, és nem viselhette rangjelzéseit. A Vlaszovval és Maliskinnel folytatott beszélgetéseit igen ellenszenves formában közli, s eközben Vlaszov és Maliskin alakját durván és tudatosan eltorzítja. Lukin rehabilitálása után, 1970-ben bekövetkezett haláláig a Veteránszövetség választmányi tagja volt. Számos marsall és tábornok által aláírt és a "Krasznaja Zvezda" című újság 1970. május 28-i számában közölt nekrológjában nem esik szó sem arról, hogy fogságban volt, sem arról, hogy találkozott Vlaszovval. ogy fogságban volt, sem arról, hogy találkozott Vlaszovval.

Címkék:
  • „Tudományos” látásmód
    Ilyen körülmények között lefordíthatjuk-e Lenint magyar pénzből angolra?
  • Eltüsszentett forradalom
    Tényleg feltámadt a baloldali ellenzék, legalábbis sok éves tespedését felszámolva mintegy varázsütésre in concreto a tettek mezejére lépett.
MTI Hírfelhasználó