Szex és kommunizmus - gondola beszámoló
Mindannyian emlékszünk a „csehszlovák kék” színre, a levehető tetejű NDK turmixgépre és az úttörőcsapatok nyakán ékeskedő vörös nyakkendőre, amelyet unott katonák kötöttek fel a gyereknyakakra. Mi is volt ekkor a ruha alatt? Munkáserkölcs, avagy bujaság?
2003. január 12. 22:46
Az a világ más volt. Mindannyiunkhoz, és a mai világhoz képest is. Amikor a szórakozást Lolka és Bolka jelentette, esetleg a táncdalfesztiválok, vagy a szpartakiadok. Amikor szinte minden könyv 15 Ft-ba került és 1961-ben azt ígérték az embereknek, hogy 1980-ra egy hónap fizetett szabadság jár majd mindenkinek, a lakbér, a gáz, a villany és a tizenháromszorosára emelkedő közüzemi étkeztetés ingyenes lesz, valamint a gyermekek ellátásának 75 százalékát a társadalom vállalja magára (az SZKP XII. kongresszusának szövegéből) – nos, ekkor is akadtak olyan „deviánsok”, akik valami mást akartak, akiknek a kiszámított megbízhatósági faktornál sokkal többet jelentett a vad, vagy szelíd hedonizmus, amely egy bizonyos felfogásból megédesítette a szigorúra fogott szocialista életet, más szemszögből azonban hivatalból üldözendő cselekedet volt, amelyet a szocialista erkölcs meg nem tűrt.

Akit érdekel ez a párhuzamosan egymás elől bujkáló, le-, és megtagadó szemléletmód, annak érdemes ellátogatnia Centrális Galériába (Budapest, V. Nádor u. 11), ahol Szex és kommunizmus címmel látható egy meglepő kiállítás a szocializmusban sokszor tabuként kezelt témával kapcsolatban, egészen 2003. február 16-ig. A kiállítás nem jöhetett volna létre Tony Fekete értékes gyűjteménye, neves magángyűjtők, a Moszkvai Állami Könyvtár Erotika Gyűjteménye, a Krasznogorszki Filmarchívum, az Ukrán Állami Levéltár, a Drezdai Higiéniai Múzeum, a Berlini Történeti Múzeum, a zágrábi Horvát Nemzeti Levéltár és Könyvtár, a Horvát Történeti Múzeum, az Eisenhuttenstadti Dokumentációs Központ, valamint a berlini Humboldt Egyetem, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, és a Magyar Nemzeti Galéria segítsége és közreműködése nélkül. A kiállításhoz kapcsolódóan klasszikus, ritkán látható magyar és kelet-európai filmeket vetítenek a szervezők az Örökmozgóban 2003. januárjában.

A tárlaton sokminden megjelenik – felidézve, vagy beavatva a látogatót abba a misztikus világba, amely egyik hajdani jelmondatával kicsit ironikusan így jellemzi a galéria jelen témáját: „A szocialista embernek meg kell értenie, hogy a szexualitás nem nyűg”. Elképzelem, amint a kétkezi munkás-paraszt férfi hazamegy este a téeszből, vagy a kohászati üzemből, s bár fejőnő felesége csókjaira először elutasítással válaszolna, de aztán eszébe villanva a párt bölcs utasítás, megérti, hogy ez bizony az élet rendje és többé nem tekinti nyűgnek a szeretet eme megnyilvánulását.

Hihetetlenül érdekes a férfi és női ideál megformálása plakátok, képek, újságcikkek által. Az egyik keletnémet vitrinből megtudtam, hogy bizony az ideális férfi világos fejű, tudásra törekvő, erre bátorítja feleségét és gyermekeit is, valamint első a családban, hazában, munkában, a közéletben és természetesen a békeharcban is.

A nőnek pedig tudomásul kell vennie, hogy a szocializmus a nőt gazdaságilag-, kulturálisan és társadalmilag is felszabadítja. Ennek vizuális megnyilvánulásaként láthatunk felszabadítottan mosolygó rendőrnőt, felszabadított katonanőt, családanyát, munkásasszonyt, bokájával erotikát csepegtető modellnőt és természetesen felháborítóan meztelenkedő asszonyokat, akik ezek szerint még nem fogták fel, mennyire fel lettek szabadítva.

„A nők 1945 utáni közéleti és munkaerőpiaci előretörését a politika ösztönözte. Előfeltétele volt azonban a bölcsődei, óvodai és napközihálózat szélesítése is. A szoptatós anyák munkalehetőségének biztosítása érdekében egy 1951. évi rendelet kimondja: minden olyan üzemben, hivatalban, ahol műszakonként legalább 250 nő dolgozik, a 9 hónaposnál fiatalabb gyermekek részére kisbölcsődét kell létesíteni; az állandó bölcsődei férőhelyek számát 9000-re kell emelni; a gyermekintézmények nyitvatartásának igazodnia kell a dolgozók munkabeosztásához. (Komoly problémát okozott azonban, hogy az üzemi és a területi gyermekintézmények fejlesztését nem hangolták össze. Állandó problémát jelentett a gyermekintézmények zsúfoltsága is, amelyek sokszor a legelemibb egészségügyi feltételeket is nélkülözték. A falvakban az idény-bölcsődék, -óvodák, -napközik felállításától vártak eredményt. Ám ha meg is kezdték működésüket a mindössze 2-3 hónapig üzemelő gyermekintézmények, a felszerelési, nevelési hiányosságok, az egyhangú élelmezés stb. miatt a gyermekes anyák alig vették igénybe.” (História, XIX. évf. 5-6 szám)

„Nemcsak a háziasszonyi, anyai hivatást illetően éltek egymás mellett ellentétes nézetek, de az ideális feleséggel szembeni elvárások is eltérőek voltak. Ezzel kapcsolatban egy házassági hirdetést érdemes idézni.
1968. május 4-i számában a Nők lapja egy 34 éves szakmunkás Nősülnék című közleményét tett közzé, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az olvasókat rádöbbentsék a levélíró korszerűtlen szemléletére. Egy vidéki kertes házban özvegy, beteges édesanyjával élő, magát jóvágású gavallérnak tartó fiatalember, kiszórakozva már magát, végre társat szeretett volna. A női magazint kérte arra, hogy szerezzenek neki egy házias, szerény nőt, aki „ha fáradtan megjövök a munkából ne írja elő, hogy mosogassak, mert ő egyenrangú”. Azt persze nem tekintette hátránynak, ha leendő párja dolgozik, hiszen „elkel a két kereset, ha az ember haladni akar… De úgy érzem az asszonynak a férje és az otthona az első.” Vagyis a fiatalember olyan asszonyt szeretett volna, háziasságában, szolgálatkészségében nagyanyjával vetekedett, de keresetével kiegészítette volna a családi költségvetést.
A már rég meghaladottnak vélt nézeteket valló fiatalember hirdetésére – a szerkesztőség nem kis meglepetésére – rengeteg levél érkezett lányoktól, elvált asszonyoktól, „kezüket, szívüket, szeretetüket munkájukat és nemegyszer kertes házukat, vagyonkájukat” felajánlva. Egy üzemben és az otthoni háztájiban dolgozó lány azért ment volna a fiúhoz, hogy végre legyen valakihez szólnia, s legyen, aki becsülné főztjét. Egy pest hivatalnoklányt szintén a magány, az egyedüllét, a „még mindig jobb, mint a semmi” elkeseredés sarkallt arra, hogy megpróbálkozzék a férfival – a válás lehetőségét nem kizárva. J. A. sem talált semmi kivetnivalót abban, „ha egy férfinak az az igénye, hogy a felesége törődjön vele, az otthonával, és dolgozni is eljárjon.” „Hiszen minden nőnek ez a sorsa!” – állapította meg magától értetődően. Egy vidéki kisvárosból B. Anna postáskisasszony pedig már fiatal kora óta olyan férfiról álmodott, akinek azt énekelhetné: „Leszek a cselédje, úgy lesem a parancsszavát, csak a szeme rám nevessen és szeressen belém.” Álmai lovagjáért még állását is feladta volna, hogy egész nap csak róla gondoskodjon, hiszen „egy nő élete úgyis csupán csupa áldozat”.” (Burucs Kornélia)

A Trabanton elhasaló és szinte már a pornográfiát súroló nagykeblű „gyengébbik nem” nem kevés önmérsékletet erőltet fényképének csodálójára. A fehér körömcipőben és egy szál SZTK-szemüvegben pompázó dívák (!) külön kiállított melltartói furcsa alakjukkal meghökkenthetik a fiatalabb múzeumlátogatókat.
Meg sem kell említenem a frizurák egyediségét és hihetetlenül profi kormeghatározó képességét…

Ötletesen mutatja be a Centrális Galéria azt a kettősséget, ami a fényképezőgépek előtti pózolást és a sziocreál-típusú szobrok, plakátfigurák hasonló testi dinamikáját jellemzi. Ugyanazok a mozdulatok – ráadásul sokszor még a fehér kőbe álmodott munkásnő is anyaszült meztelenen hív a harcra – legyen az munkaharc, békeharc, vagy egyéb oximoron.

Abban a bizonyos negyven esztendőben is hatalmas szálkát jelentett a rendszer szemében a prostitúció. A hivatalosan nem, materiálisan azonban igencsak kézzelfoghatóan létező „munkakör” létét itt látható fényképek, beszámolók teszik hihetővé. Hivatalos dokumentumok, amelyek titkos randevúk, találkahelyek képeit és az erkölcsrendészet szózatait őrzik az utókor számára. A második legősibb (!) foglalkozást űzők (politikusok) olyan propagandaanyagokkal kívánták a közerkölcsöt befolyásolni, amely például turmixot ivó szerelmes párt ábrázol egy bárpultnál, vagy a skatulyából kihúzott szocialista ifjú éppen táncra kéri fel a kiszemelt nőszemélyt. Minden szép és jó – legalábbis képeken.

A szocializmusban két dolgot lehetett csinálni unalom ellen: olvasni és dugni – jellemezte röviden, baráti körben a szürke kádári hétköznapokat egy ismert közíró. A közös a két tevékenységben alighanem az volt, hogy a pártállam így vagy úgy, de megpróbált beavatkozni mindkét cselekedetbe.

A kiállított anyagból megtudhatja az ember, hogy a modern házasságban a nő a mosógép, a férj a centrifuga, kiderül, hogy a feleség megcsalása sport Magyarországon, valamint egy NDK plakátsorozat tanúsága szerint: Rövid ismeretség nagy veszély (Kleine Bekanntschaft – grosse Gefahr).

Külön rész foglalkozik a fogamzásgátlással, az abortusszal kapcsolatos kérdéskörrel, valamint a Ratkó-korszakkal. Az tény, hogy a magzatelhajtókat a dolgozó nép ellenségeinek tartották – amelyet természetesen nem az élet védelmével, hanem a szocialista rendszer ember-anyag igényével magyaráztak. Éppen ezért „asszonynak szülni kötelesség, leánynak szülni dicsőség” – hangzott a zengzetes jelszó. Alapvetően nem is csoda, hogy ilyen jelmondatok kreálására kényszerültek az „átkos” propagandistái, hiszen ha megnézzük a kiállított házibulikról készült fotókat, akkor ott bizony a szocialista erkölcsnek a szikráját sem találjuk meg – s ennek következményeit mindannyian el tudjuk képzelni. A könnyű élet – szocialista sztriptízbárokkal, „szabadeurópás” zenével, a nyugati imperialisták lelket rothasztó Coca Cola-jával volt - ha nem is tele, de fogalmazzunk úgy, hogy - meghintve. A Cseke Lászlónak címzett rádiós kívánságlista és a Trabant-szex zokniban címet méltán viselhető kép a mélyben ki nem írtható buja élni akarás hajdani lenyomata. Abban a rendszerben, ahol a tánc eredetére ezt írták: az a munkafolyamatokból származik. A réten való mozgást idézi, amit a polgárság a nemi érzés felszítására használ – ott igencsak nehéz volt a rebellis lelkének megfelelő, de a rendszer által el nem ítélt szórakozást találni magának.

A rendszer másik tabuja a homoszexualitás volt. (Igaz, a másik véglet ma a Való Világ című valóságshow Kismocsok névre keresztelt leszbikus, ünnepelt sztárja…) Tény, hogy a fürdőkben egymásnak titkos szerelmi találkákat adó párocskák kifejezetten a rendszer ellenségeinek számítottak. Ez már nem volt olyan ideáltipikus szociofotó a szocializmusról, mint Sztálin és Molotv sétája gyerekekkel kézen fogva, vagy a lőrinci KISZ lakótelep boldog családjainak bemutatása. Amit nem kívántak, vagy nem tudtak kezelni, azt elhallgatták: nem létezik homoszexualitás, nem létezik (nem létezhet) szegénység!
Már egy mai általános iskolás is belepirul abba a tudatlanságba, amit egy barátnőnek írt frissen megházasodott lány sorai tükröznek az első éjszaka néhol érthetetlen és zavaros dolgairól. A kettősség minden rendszer sajátja. Ez a két sarokpont határolja a rendszert. Az egyik véglet a spermával „festett” Szerelmesvers címet viselő levél, valamint a grafikus által szórakozásból rajzolt erotikus karikatúrák (Például: egy rendőrnő mihez is kezdhetne a gumibottal…?), másrészt az önmegtartóztató példás családapa, aki a dicső béke-, munka-, és még fene tudja milyen harc keretében neki ajándékozott szabadszombatot a családja körében tölti és örül, hogy a lakótelepen új, gyerekekre veszélyes fémjátszótér épült. Lehet, hogy ugyanez a férfi olyan vas öltözőszekrénnyel bírt a munkahelyén, ahogy azt a kiállításon is láthattuk: tele erotikus, pornográf képekkel és gusztustalan idézetekkel.

A kommunista rendszer nemi kérdésének ideológiai megalapozását az egykori Freud-tanítvány, a szovjet Aron Zalkind professzor végezte. Az ellentmondásos, ugyanakkor rendkívül befolyásos ideológus Nemi kérdés a szovjet társadalomban című, 1926-ban Leningrádban kiadott művében így ír: „A nemi élet csakis olyan formában engedhető meg, amely elősegíti a kollektivista érzések, az osztályszervezettség, a termelői-alkotói, harci aktivitás és a megismerés iránti vágy növekedését." Zalkind iránymutatása szerint mindenki csak a neki megfelelő partnerrel közösülhet, lehetőleg minél kevesebbszer, hogy az alkotó energiák az osztályharc megvívására és a kommunizmus építésére fordítódjanak.

Hatalmas problémák! Valahogy lekötni a sztahanovista munkába belegebedt dolgozó szabadidejét: nehogy valami parázna dolgon járjon az esze! A nemiség kérdése nagy kérdés. Megoldásban segít a testnevelés. Ennek a nap huszonnégy órájára ki kell terjednie – visszhagzották a plakátok és a transzparensek. Szpartakiadnék és tömegmegmozdulások – ugyanúgy, ahogy azt minden diktatórikus rendszer szereti. Belesimulni a szürke tömegbe.

„A forradalmi célszerűség érdekében” kifejlesztett szovjet „masszírozó gép” , több egyéb tárgy és rengeteg videórészlet, montázs teszi érdekesebbé a hű kor-képet. Az egész rendezvényre a koronát egy erotikus jelenetet ábrázoló csokiöntő forma teszi fel, amelyet 1972-ben, a volt Duna Csokoládégyár KISZ-irodájában találtak a frissen megválasztott vezetőség tagjai.

(Azt ajánlom, hogy akit a téma háttere érdekel, nézze meg Tímár Péter: Egészséges erotika című filmjét 1985-ből.)

A világ dicsősége így múlik el…

(Paulik András – gondola)

Címkék:
megmondó
Ebben a kérdésben a jelen a fontos: most titkolják el a tényeket a társadalmak elől.
hírfolyam
  • Hírstart
  • Hírkereső
  • Hírlista
  • News Agent
  • Alternatív Hírportál
  • Startlap
  • A hírek
  • Hírfal
  • Hírmutató
  • Polgári Szemle
  • Időjárás
  • Bálványosimádó
  • MTI