Szövetség a nemzet érdekében - Orbán Viktor beszéde a Fidesz XVII. Kongresszusán
A szabadsághoz legalább két ember kell. Az ember magában nem szabad, hanem magányos. Az elmúlt években sokan, sokhelyütt kerestek társakat a szabadsághoz, úgy látom ez ma este itt sokaknak sikerült – kezdte kongresszusi beszédét Orbán Viktor.
2003. május 18. 17:37
Kedves barátaim!

Tisztelt Küldöttek, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Szeretettel köszöntök mindenkit. Mondandóm elején engedjék, engedjétek meg, hogy tisztelettel megköszönjem a delegáltaknak, a küldötteknek, és megköszönjem az országos elnökségnek a jelölést a pártelnöki munkára, s miután mindennek rendelt ideje van, megtisztelve érezve magamat, tisztelettel el is fogadom.

Kedves Barátaim!

Miért jöttünk össze, miért vagyunk most itt együtt? Azért jöttünk össze, hogy szövetséget kössünk. A szövetség szó tekintélyét és szépségét is megrángatta az elmúlt 50 év. Hiszen régebben a boldogulás receptje az volt, hogy keress egyéni menekülő utakat, köss személyre szabott, és a világot változatlanul hagyó kis alkukat, cserébe pedig megkapod a legvidámabb barakk, a gulyáskommunizmus békéjét, lehetőségeit. S ez, bár ma már nem tűnik vonzónak, akkortájt összevetve a lengyel, a szlovák, a román, vagy a bolgár élettel érthetően csábító ajánlat volt a hatalom részéről. A rendszerváltoztatás után pedig pártokat alapítottunk, s jóhiszeműen bár, de ezzel bezártuk magunkat a 4 éves választási ciklusok kalitkájába, a kormányzati hatalomért folyó verseny csapdájába is. Csoóri Sándorék kísérlete, hogy a változtatásokkal mélyebbre ássunk, le egészen az erkölcsi, lelki tartományokig, és így magasabbra emelkedhessünk, nos ez a kísérlet az értetlenséggel találkozott – néha bizony beleértve a sajátunkat is –, és a leköszönő hatalom nyomorúságos örökségének terhe alatt, nos hát ez a kísérlet szétporladt. Ezért van súlya és jelentősége annak, hogy Csoóri Sándor megtisztelt bennünket, és itt van közöttünk a mai napon.

Kedves Barátaim!

Akárhogyan is, beláthatjuk, az ember élete során csak kivételes alkalmakkor köt szövetséget: amikor házasodik, illetve ha úgy érzi, hogy eljött az ideje, és megújítja azt a szövetséget, melyet szülei kötöttek az ő nevében korábban, egyházával. Bár a házasságnak és a hitbéli megerősítésnek is van konkréten megnevezhető célja, mindannyian érezzük, hogy fontosabb az értelme, mint a célja. Bár a mai alkalom nem fogható életünk előbb említett pillanataihoz, de kétségkívül mély és komoly pillanat, amelyre érvényes Hamvas Béla állítása: nem csak célja van, de mindenek előtt értelme. Miért éppen így vagyunk együtt, tisztelt hölgyeim és uraim? Hiszen mindannyian láthatjuk, hogy nem a szokásos módon gyűltünk össze, és többre vállalkoztunk, mint korábban szokásunk volt. A Fidesz – Magyar Polgári Párt alaptörvényét újraformáltuk, szövetséggé bővítettük, sok száz kopogtató embert barátsággal és udvariasan befogadtunk, megalkottuk az Alapító levelet, és sok ezren vannak együtt velünk együtt a polgári körök világából is most.

Tisztel Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim! Tisztelt Küldöttek!

Gondoljatok arra, hogy a politika végül is szolgálat, ezt sokan és sokszor elmondták már, s valóban az. Ilyen formán az a közélet, amelyben csak a politikusok vesznek részt, olyan, mint egy estély, amelyen csak a pincérek jelennek meg. Ezt kellene megérteniük azoknak is, akik szerint a közéletet és a politikát az Országház falai közé kellene szorítani. Ezért mondhatjuk, ami ma születik, több mint párt: szövetség, s a mai alkalom több mint kongresszus, igazi közéleti találkozó.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Kivel kötjük meg ezt a szövetséget? Ha figyelmesen elolvassuk az Alapító levelet, megérthetjük, hogy most nem egy szervezettel vagy egy párttal szövetkezünk, hanem egymással kötünk szövetséget. Belátható, ahhoz, hogy egymással szövetségre léphessünk, először magunkkal kell dűlőre jutnunk. Idézzük fel hát Márait. „Mindaz amit a világ akarhat tőled, alku és félmegoldás, csak az számít amire Te szerződtél önmagaddal és ebben a szerződésben nincsen alku.” Nos, így juthat dűlőre magával az ember, és léphet aztán másokkal szövetségre, ahogyan mi ezt itt közösen megtettük.

Miért érezzük úgy, hogy most jött el a szövetségkötés ideje? Az Alapító levél ez ügyben is világosan beszél. Einstein is azt mondta az időnek egyetlen oka van: minden nem történhet egyszerre. S való igaz, új helyzet van. Mint az alapító levélből kiolvasható: nemcsak itt Magyarországon, hanem az egész nyugati kultúrkörben. Úgy tűnik, hogy többé nem a múltban megszokott kérdésekre kell válaszokat találnunk, hanem teljes valónkkal a jövő új kérdései felé kell fordulnunk. Egy drámaíró a maga angolszász modorában ezt így mondja: amit manapság boldogságnak neveznek, annak javarésze nem egyéb, mint újságolvasás tapasztalás helyett, televíziózás valódi élet helyett, homályos képzelgés a pillanatnyi valóság helyett. És mi a magunk magyar modorában ezt így mondjuk – az Alapító levélből idézek –, egyre erőszakosabban hirdetik a világban, hogy csak azzal törődj, amit gyorsan megkaphatsz, amiért nem kell gondolkozni, mélyen érezni, magadból feláldozni, elköteleződni, hűségesnek maradni, amiért nem kell másokat szeretni és másokban bízni. Nos, tisztelt hölgyeim és uraim, ez olyan súlyos és nehéz kérdés, s további olyan súlyos és nehéz kérdéseket vet föl, hogy erre csak együtt adhatjuk meg a választ, ezért érkezett el éppen most a szövetségkötés ideje.

Mire kötünk szövetséget? Az alapító levél ezt 9 pontban foglalja össze. Summázatképpen azt mondhatom, arra kötünk szövetséget, hogy a társadalom, amelyben élünk, az általunk fontosnak tartott értékek szerint szerveződjön és működjön. Ezek az értékek irányítsák a törvényeket, amelyeket alkotunk, választásainkat és döntéseinket, melyeket meghozunk, sőt az a célunk, hogy nap mint nap érezzük, ezek az értékek és az azok nyomán született döntések a saját személyes életünkben is jelen vannak. Mit változtat rajtunk a szövetség? Mit változtat mirajtunk a szövetség? Ennek megértése érdekében had mondjak Önöknek néhány gondolatot a szabadságról. Az elmúlt 60 esztendőben a magyarnak oly sokfélét tanítottak a szabadságról, hogy szegény feje még mindig nem tudja, hányadán is áll, hányadán is állunk vele. Itt van például a felszabadulás. Mindannyiunk régi barátja, Svejk, az I. Világháború utáni kalandjai során egy regényben elmereng, és így szól: van úgy, hogy egyesek csak felszabadítanak és felszabadítanak, aztán egyszerre csak körülnéznek és mindenütt börtön. Majd a korsó fölé hajol, és töprengve így folytatja: szinte azt mondanám, hogy az ember vagy szabad, vagy felszabadított.

Nos hát, látható tisztelt hölgyeim és uraim, hogy a szabadság nem azonos azzal, hogy fel vagyunk szabadítva. Volt idő, amikor azt tanították, hogy a magyar ember akkor szabad, hogyha nincsen háború. Ének, történelem, irodalom órákon magam is emlékszem még erre, sokszor elmagyarázták nekünk, azért élünk szabad világban, mert a szovjet hadsereg elhozta a békét, és nem engedik, hogy a gaz kapitalisták elvegyék tőlünk. Még a kormánypártinak, vagy rendszerbarátnak legkevésbé sem mondható csasztuska is így szólt, ha felidézzük gyermekkorunkból: nyista búza, nyista kukorica, van tojás, de megdöglött a tyúk, elvitték a tehenet a ruszkik, de legalább szabadok vagyunk. Nos egy idő után, tisztelt hölgyeim és uraim, rájöttünk, hogy a béke mégsem azonos a szabadsággal. Aztán a rendszerváltoztatás során azt hittük, az ember azért szabad, mert többé nem nyomják el. Azt hittük, hogy a szabadság lényege a valamitől való szabadság. És most, 13 évvel a rendszerváltoztatás után kezdjük megérteni, hogy az ember még nem szabad pusztán azért, mert nem nyomják el. Most kezdjük megérteni, hogy az elnyomás hiánya csak egyik feltétele a szabadságnak. Most tanuljuk, hogy a szabadság nem az elnyomással szemben, hanem önmagában érték. Talán már tudjuk, szabad ember az, aki választhat, mert van választási lehetősége. És szabad ember az, aki képes élni a választási lehetőségeivel, mert tudja, hogy mit akar, tudja merre tart. De ezzel még nem jutottunk el a szabadság kérdésének szíve közepéhez. Még egy lépést kell tennünk, közösen, még egy dolgot együtt meg kell értenünk. Meg kell értenünk, hogy szabad ember az, aki önszántából tartozik valahová, mert tudjuk – és ez itt a lényeg kedves barátaim –, a szabadsághoz legalább két ember kell. Ugyanis egymagában az ember nem lehet szabad, mint mondottam, legfeljebb magányos. Ráadásul a magány nyújtotta látszatszabadság könnyen el is illan. Aki sehová sem tartozik, csak önmagának él, csak önös érdekei hajtják, az csak magára számíthat. Ha bármelyik gond vagy baj adódik, a magányos ember hirtelen mindenkitől függeni fog.

Azt gondolhatjátok, azt gondolhatják, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy céltalanul filozofálgatok, és a közélethez nem tartozó magántermészetű dolgokról beszélek. Ám ez éppen ellenkezőképpen áll. Talán a közélet egyik legfontosabb kérdéséről próbálok beszélni. Mert kérem, lássuk be, ha igaz, hogy a szabadság legalább 2 ember kell, akkor a szabadság szeretete nem más, mint a másik ember, a többi ember szeretete. S ha ezt belátjuk, így már megérhető, hogy viszont a hatalom szeretete önmagunk szeretete. Aki ezt nem érti, bukásra, még az is lehet, hogy kárhozatra van ítélve, és aki megérti, az felemelkedhet. Talán így érhető István király ezeréves intelme: semmi sem emel föl, csak az alázat, hiszen ezt úgy folytathatjuk, mert az nem más, mint az igazi szabadság. Nos ezt alakítja rajtunk a szövetség.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Ha ezt a gondolatot követjük, eljutunk oda is, hogy belátjuk, a liberalizmus mint szabadságharc már réges-régen okafogyottá vált. Túlhaladt rajta az idő. Megtette a dolgát, teljesítette, amiért útjára indították. Lerombolta, amit akart, az egyház és az arisztokrácia tekintélyét, minden tabut és erkölcsi gátat. S most ahelyett – ezt látjuk most legalábbis Magyarországon –, hogy diadalmasan örvendezne kétségtelen sikerén, immár lerombolt börtöne romjain lázadozik, és azt kiabálja, hogy eresszük ki. Ez több mint mulatságos. Ami értéket a liberalizmus, kedves barátaim, hozott a világnak, azt mára minden normálisan gondolkodó ember és társadalmi erő beépítette saját értékrendjébe, több rombolásra már nincsen szükség. Több rombolásra már Magyarországon sincsen szükség. Most már eljött az építés ideje. Hiszen rombolni lehet vaktában, ösztönösen, a céltalan haladás nevében is, de építeni csak tudatosan, fegyelmezetten, tervszerűen, értékek és helyes arányok szerint lehet. Individuálisan külön-külön bármit lerombolhatunk, de közösséget és közös hazát építeni csak együtt tudunk.

Kedves Barátaim!

Azt már tudjuk – remélem, legalábbis érezzük –, hogy mit változtat rajtunk a mi szövetségünk. De mit változtat ez a szövetség az országon? Mit változtat a többi emberen, mit nyújt a többi ember számára, hiszen, lássuk be, szép és helyes értékeket sorakoztattunk föl, de nincs mindenki itt ebben a teremben, s ha itt lenne sem biztos, hogy szövetkezni akarna velünk. Hogy a fordítottjáról ne is beszéljek. A kérdés tehát jogos: mit változtat az országon a ma alapított szövetség? Mit nyújt azoknak, akik nincsenek itt? Abban reménykedem, hogy sokat, nagyon is sokat nyújthat. Először is mindenki számára meggyőzően bizonyíthatja, hogy a közélet nem felettünk, hanem közöttünk van. A döntésekért felelősséget viselőket és az őket választókat, vagyis a közéletet és az embereket karnyújtásnyi távolságra hozhatja a mi szövetségünk. Mondhatjuk, a mi szövetségünk célja nem a győzelem, persze ez elöl sem ugrunk félre, hanem a valódi közélet megteremtése. Mit változtat még a szövetségünk? Hitem szerint fenntartja és megerősíti az emberek jövőbe vetet hitét. Hiszen mi akkor is a nemzet érdekében cselekszünk, amikor ellenzékben vagyunk, még ha eszközeink száma csekélyebb is.

Hiszem, hogy akkor is a nemzet érdekében cselekszünk, amikor ellenzékben vagyunk, még ha eszközeink száma csekélyebb is. Nem azért vagyunk itt együtt, kedves barátaim, hogy együtt kormányozzunk, bár amikor eljön az ideje ezt is megfogjuk tenni, hanem azért vagyunk most itt együtt, hogy a nemzet érdekében cselekedjünk. Mi felelősséget érzünk hazánkért, így a magyarok érdekeit szolgáló, az emberek életét megkönnyítő döntéseket támogatjuk, legyen a kezdeményezés bárkié, akár ellenfeleinké is. Tudjuk, hogy az igazi katona nem azért harcol, mert gyűlöli azt, amivel szemben áll, hanem azért, mert szereti azt, ami a háta mögött van. Mi nem teszünk úgy, kedves barátaim, mint az egyszeri ember még az elnyomatás éveiben, amikor megkérdezték tőle, nem kellene-e elmennie a fogorvoshoz megcsináltatni a fogait, mire csak annyit válaszolt: megcsináltatni? Ezeknek? Nos tisztelt Hölgyeim és Uraim, mi nem így gondolkodunk, hanem úgy gondolkodunk és cselekszünk, mint a jó gazda. Mint a jó gazda, aki akkor is megfejte és megfeji a tehenet, ha tudja, hogy a tejet be kell szolgáltatnia. És akkor is ellátja a jószágot, ha tudja, hogy esetleg másnap elhajtják a tehenet a hatalom emberei.

Mit változtat még az országon, mit nyújt a többi embernek a mi szövetségünk? Hitem szerint értelmes és megvalósítható terveket, elérhető jövőképet. https://admin.gondola.hu/modules/ujsagiro/cikk.php?cikk_id=23777&mode=w

Tisztelt Küldöttek!

Mostanában néha az az érzésem, hogy hazánk egy olyan emberre hasonlít, aki befizetett egy adriai hajóútra, hogy lássa a szigeteket. De a hajó, amire a jegyet váltotta, már jó ideje csak a nyílt tengeren bukdácsol. Az emberek a fedélzeten tehetetlenül kiszolgáltatottnak érzik magukat, bosszúsak és elégedetlenek. De a kormányos minden nap elmondja: tessék örülni, mert bár veszélyes, zátonyos vidéken járunk, a hajó vezetése kézben tartja az eseményeket, és ma már megint nem futottunk zátonyra. Sőt, megtudhatjuk a kormányostól azt is, hogy a nemzetközi helyzet fokozódik, és a túlélés egyetlen esélye, ha pontosan követjük a szakemberek utasításait, s így megoldható a válság. És ez így megy napról napra.

De kedves Barátaim, az emberek nem azért szálltak a hajóra, hogy a kormányos kivezesse őket a veszélyből, hanem azért, hogy eljussanak valahova. A zátonyok elkerülése nem cél, hanem kötelező minimálprogram. Zátonyok ugyanis mindig vannak, s elkerülésük a mindenkori kormányos természetes feladata. De a zátonyok kikerülése, a válságok kezelése mindig szigorúan a jelennek szól. Abban nem értékekre, hanem elsősorban technikai tudásra van szükség, s valljuk be, ez bizony a jogosítvány előföltétele. A válságkezelés nem építő folyamat, nem jelent tervet, nem ad célt, nem ad értelmet az emberek mindennapi életének.

Képzeljük el együtt, mi történt volna, ha így, ilyen válságmenedzserként viselkedtek volna eleink. Képzeljük el, mondjuk a Teremtő helyére a mi kormányosunkat, a válságmenedzserünket, amint ott ül a sötét hidegben ama bizonyos hat nap előtt, és töpreng. Sötét is van, hideg is, belátható, hogy minden mozdulat a maradék értékes energiát emészti fel. Nem lehet más megoldás, összehúzza magát, hogy minél kisebb felületen érje az éteri fagy, és nem mozog. De lesz e ebből világ? Föld, csillagok, nap, teremtmények. Vagy képzeljük el magunkat, vagy képzeljük el azt a helyzetet, hogy Géza és Vajk István helyén a pénzügyminiszterek ülnek – most neveket nem is merek mondani. Tudjuk, várakat, templomokat kellene építeni. Hadsereget felszerelni, iskolákat alapítani, hát a sereget outsorceingoljuk. A németek biztosan hajlandóak lesznek erősségeket építeni és megvédeni azokat. A templom meg az iskola, nos az sokba kerül, maradjunk hát a sámánoknál, akkor spórolhatunk a beruházásokon. De azért a Fehér ló-áldozatot mindenképpen tiltsuk be, mert a taljánok jó áron veszik meg a paripákat. A csepeli csónakkikötőt meg a dunai kardkovács műhelyt azért privatizáljuk, ennyivel is kevesebb a gond. Korona vagy palást? Ékszerre, ruhára nem költünk, legalábbis a közösbe megy.

Nos tisztelt Hölgyeim és Uraim ez így nem fog menni.

Mi, amikor szövetséget kötünk, akkor amellett is hitet teszünk, hogy jöjjenek bár kisebb-nagyobb válságok a jövőben, azokat legjobb tudásunk szerint meg fogjuk oldani, de ez nem életünk értelme, és nem is fogadjuk el, ha az életünket valóságos vagy mesterségesen gyártott problémák megoldásává akarják alacsonyítani. Mi segítünk életben tartani a reményt az emberekben, hogy nem vagyunk külső erők tehetetlen áldozatai, legyen szó szegénységről, előítéletekről, arctalan bürokráciáról, vagy színtelen nagy vállalatokról. Szövetségünk azt jelenti a többi ember számára, hogy kezünkbe fogva értékeink adta iránytűnket, képesek vagyunk hajónkat célba vinni, ha kell, mert látjuk magunk előtt a helyes irányt. Mit változtat még az országon a mi szövetségünk? Mit nyújt azoknak, akik nincsenek itt? Nos, számos embernek segítséget nyújthat. Mindannyian emlékezhetünk rá, a rendszerváltoztatáskor nyertesekre és vesztesekre bomlott az ország. Azóta is sokan kísérleteznek annak meghatározásával, ki hová került?

Én úgy érzem, hogy a rendszerváltoztatás nyerteseivé azok válhattak, akik számára a változások lehetőségeket jelentettek. Az ilyen emberek általában bíznak a maguk erejében, számukra csak újabb és újabb lehetőségeket kell teremteni, s ők saját magukra hagyatkozva is boldogulni fognak. Ám sokan maradtak mindmáig a rendszerváltoztatás vesztesei között. Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, aki ismeri azt a helyzetet, amikor mondjuk egy lakossági fórumon az ország előtt álló lehetőségekről, a nemzet céljairól beszélünk, s valaki feláll, és azt mondja, hogy „ne jöjjön itt nekem a nemzettel, azt mondja meg, hogy hogyan éljek meg én és a családom ötvenezer forintból?”. És bizony, tisztelt Hölgyeim és Uraim, sokan vannak, akiknek a szabadság nyújtotta lehetőségek helyett csak problémák, nehézségek és terhek viselése jut osztályrészül még ma is. Ők, amikor a kormányt hallgatják, joggal érzik, úgy, mint amikor az egyszeri Mikulás elmegy az iskolába, kirakja az ajándékait és azt mondja: „ no gyerekek, lehet vásárolni!”. Tisztelt Hölgyeim és Uraim, a mi szövetségünk az ő számukra segítségnyújtó kezet jelent, ráadásul olyan segítségnyújtó kezet, ezt bizonyítja a mai nap is, amelyet el lehet érni, mert kézzelfogható közelségben van. Hogy egészen érthető legyen, amire gondolok, a mi szövetségünk az ő számukra magasabb nyugdíjat, alacsonyabb gázszámlát, munkalehetőséget, magasabb fizetést és olcsóbb iskolát jelent, és közösséget, nemzethez tartozást, mert a nemzet nemcsak múltat, de a jövőre szóló terveket is jelenti. De a jövőben ők, a rendszerváltoztatás még ma is meglévő vesztesei is benne vannak.

Nos kedves Barátaim, tisztelt Hölgyeim és Uraim, persze a válságmenedzserek pénzhiányra szoktak hivatkozni. Hogy ezzel hányadán is állunk, azt Varga Mihály képviselőtársamtól már hallhattuk. Ráadásul azt is szeretném, ha tudnátok, hogy ez év első negyedévében háromszáz, azaz háromszázmilliárd forinttal nőtt az államadósság, ennyi új hitelt vett fel a kormány, s ez azt jelenti, hogy minden egyes magyar ember, minden egyes magyar ember csecsemőket és időseket is beleértve, az éve eleje óta harmincezer forinttal több adósságot kényszerül viselni. Ennyit a pénzhiányról.

S minderről az embernek az a történet jut az eszébe, amikor a fiatal székely kétségbeesve rohan a paphoz és azt mondja: „ Atyám, amikor reggel kinyitottam a boltot, láttam, hogy a kasszából hiányzik kétszáz pengő. Mit tegyek?” – kérdezi. Mire a pap : „tedd vissza fiam!”. Nos ennyit hát a mai pénzhiányról. Tisztelt Hölgyeim és Uraim, mit változtat még az országon a mi szövetségünk. Azt hiszem, segít magyar kézben tartani a termőföldet és a magyar mezőgazdaságot. Segítünk, mert mi tudjuk, hogy az emberi kultúra alapja a föld. Azt is tudjuk, hogy a földművelés tanított meg minket arra, hogy mi a magántulajdon becsülete, és azt hiszem, földművelés során szerveztük meg először a közösségeinket, településeinket, végül nemzeteinket is. Ugyanis nemzet és föld egymás nélkül nem léteznek. Aki földönfutó lesz, az a saját nemzetéből is kiszorul. A gazdákat pedig azért kell megbecsülnünk, mert ők az élő kapocs a föld és a nemzet között. Ha a föld olyanok kezébe kerülne, akik nem ide születettek, és ezért nem is tudnák anyaföldként szeretni és anyaföldként szolgálni, akkor megszűnnek a kapcsolat a nemzet és földje között.

Kedves Barátaim mit várhat még Magyarország a mi szövetségünktől? Úgy érzem, fontos dolog, hogy létezzen hazánkban is egy megkerülhetetlen közéleti erő, amely megvéd attól, hogy az Európai Uniós csatlakozás után ismét nyertesekre és vesztesekre bomoljék a nemzet. Mivel mindannyian az Európai Unió polgárai leszünk, mi azt akarjuk, hogy minden magyar a csatlakozás nyertese legyen. S ezért tenni is fogunk, hogy azok legyenek a gazdák, a kisvállalkozók, a lakótelepen élők, a fiatalok és a nyugdíjasok is. Ehhez azonban, kedves Barátaim, az kell, hogy a saját utunkat járjuk és védelmezzük nemzeti érdekeinket az Unión belül is. Kérem, sosem felejtsétek el, hogy mi nem voltunk, sohasem voltunk gyarmatosítok és gyarmattartók, nekünk tehát nem célszerű olyan államok és birodalmak társadalmi és gazdasági működését mintául venni, amelyek gyarmatosítás révén lettek erősek. Mi tudjuk, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogyha azt akarjuk, hogy Európa szabad maradjon, akkor meg kell maradnia a szabad nemzetek közösségének. Mert nem Európa tartja össze a nemzeteket, hanem a nemzetek Európát, és mi úgy tudjuk, hogy a nemzetek felett nem globalizáció ível át, hanem a keresztény szeretet.

Ez a mi Európánk, kedves Barátaim, és arra sincs okunk, hogy kisebbrendűségi érzéssel közelítsünk az Európai Unióhoz, bízhatunk a magyar szellem, a magyar észjárás és alkotókészség erejében, és bátran mondhatjuk, ha minden jól megy, mi lehetünk Európa C vitaminja. Nos kedves Barátaim, végezetül még egyetlen dolgot szeretnék a figyelmetekbe ajánlani. Ma lezárult egy fejezet. Nekünk most már nem a múltat kell megnyerni, nem a múltról, az elmúlt négy évről szóló vitákban kell helytállnunk. A mi négy – egyébként közel sem hibátlan – évünk majd helytáll magáért. Ma már más tájakon járunk. Nekünk a jövő kérdéseire kellene megtalálnunk a válaszokat. És szeretném megköszönni nektek, hogy az elmúlt évek során a válaszkeresésben mindig, mindannyiótokra számíthattam. Köszönöm mindannyiótoknak az elmúlt évek munkáját. Külön is köszönöm Áder Jánosnak, mindannyiunk Janó barátjának, köszönjük, hogy az elmúlt egy nehéz év során fáradtságot nem ismerve, s nem túlzás, ha azt mondom, hogy éjjel nappal dolgozva tette a dolgát, és vitte a hátán a Fidesz ügyeit. Engedjétek meg, hogy mindannyiótoknak, mindannyiunknak sok közös sikert kívánjak.

Ne feledjétek el, ha egy íjász nem a jutalom, a díj elnyeréséért lő, akkor teljes birtokában lehet a képességeinek. Ha a díjért lő, akkor vívódik. Már számít neki. Többet gondol a nyerésre, mint a lövésre. És a győzelem akarása megfosztja erejétől. Ezért nekünk kedves barátaim nem a díjra, és nem a jutalomra, még csak nem is a győzelemre kell gondolnunk, hanem a közösen elvégzendő munkára. Ugyanis mi ettől leszünk erősek.

Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!

(orbanviktor.hu)

Címkék:
  • Két majom
    Az érdekes, hogy mindketten beleszóltak, mit beleszóltak, próbáltak beleavatkozni a magyar belpolitikába.
  • Hollywoodi csőcselék a demokrácia ellen
    Jót derülhetnénk rajta, de az emberiségellenes akcióban óriási a kockázat. Megszűnhet a demokrácia mint az egyik már-már utolsó rendező elv. Egy antihumánus propagandaközpont fölbérelte az agyonfizetett söpredéket, hogy hisztériázzanak a demokrácia ellen.
MTI Hírfelhasználó