Vlaszov tábornok és a Felszabadító Mozgalom körüli küzdelmek
Sztálin és Hitler ellen XII.
Első találkozásom Andrej Andrejevics Vlaszov tábornokkal

A sztálini önkényuralom alóli felszabadulásra való törekvés már a német támadás előtt áthatotta Oroszország minden népét. Mint már említettük, ez a törekvés spontán módon felszínre tört a németek keleti irányban való előnyomulásával egyidejűleg, mivel a lakosság széles körei a gyűlölt állami és társadalmi rend megváltoztatására nyíló lehetőséget láttak ebben. Ebben a lényegét tekintve forradalmi helyzetben Nikolaus von Grote százados - balti német, újságíró, a háború alatt pedig a hadsereg propagandaosztályának (WPr) a munkatársa - volt az elsők egyike, aki megértette, hogy a Vörös Hadsereg katonáihoz és tisztjeihez egy befolyásos orosz embernek kell fordulnia; csak így lehet talán még helyrehozni a vérszegény náci propaganda balsikereit. Az a gondolat azonban, hogy egy szovjet tábornokot vonjunk be harcostársként a Sztálin elleni küzdelembe, az OKH-ban született meg.

Miután az 1941-42. évi téli hadjárat bebizonyította, hogy a német kormány nem akarja, de nem is tudja kidolgozni a "politikai hadviselési módszerek" tervét, az OKH saját felelősségüket átérző főtisztjei között megérlelődött az az elhatározás, hogy önállóan kezdeményezzenek politikai intézkedéseket az Oroszország elleni háború mielőbbi befejezése érdekében.

Az OKW-ben az efféle intézkedések iránt érdeklődést tanúsított von Vedel vezérőrnagy, a hadsereg propagandaosztályának (WPr) a vezetője.

Az összes lehetőség mérlegelése közben a katonai hierarchiában az adott pillanatban fennálló kölcsönös viszonyokból indultak ki, amelyeket a beavatottak eléggé kedvezőeknek ítéltek meg: Wedel az OKW képviselőjeként közvetlenül Keitel tábornoknak volt alárendelve; az OKH-beli tisztek csoportja és Hitler, mint legfőbb parancsnok és a szárazföldi erők főparancsnoka között csak Halder vezérezredes, a vezérkar főnöke állt. Ezért úgy látszott, meg lehet majd győzni Hitlert arról, hogy gyökeresen meg kell változtatni az oroszországi politikát, és teljesen világosan kell meghirdetni a háború politikai céljait, hiszen Hitlerre a legmagasabb szinten lehetett nyomást gyakorolni a katonai hierarchia mindkét említett lépcsőfokának igénybevételével. E cél érdekében a Hitler környezetében lévő legfontosabb személyiségeket minél előbb kész politikai tények elé kellett állítani, amennyiben ilyeneket katonai erőkkel produkálni lehet. Így gondolták a tisztek! Hitler valódi szándékainak a részletei akkor még a legmagasabb katonai vezetés előtt sem voltak ismeretesek, ugyanakkor a hitleri politika következményei annyira nyilvánvalóak voltak, hogy a vezérkarban, különösen pedig a FHO munkatársai között, aligha akadt egyetlen ember is, aki elhitte volna, hogy tovább lehet folytatni ezt az esztelen politikát Oroszországban.

Andrej Andrejevics Vlaszov tábornok, aki 1941-ben Moszkva egyik kiemelkedő védője volt, 1942 júliusában esett német fogságba. Végsőkig harcolt és az összes nélkülözésben kitartott: katonái mellett. Nem tudta azonban megakadályozni a parancsnoksága alatt álló 2. szovjet csapásmérő hadsereg összeomlását a Volhov folyónál. Ez pedig Vlaszov számára - mint bármely más szovjet parancsnok számára - lényegében felért egy halálos ítélettel.

Amikor már semmi kétség sem maradt aziránt, hogy a volhovi bekerítésben a helyzet kilátástalan, a 2. csapásmérő hadsereg főhadiszállásának körzetében leszállt néhány repülőgép, hogy kimenekítse a tábornokot és törzsét. Vlaszov elutasította a felkínált menekülési lehetőséget: katonái mellett akart maradni mindvégig, velük együtt akart harcolni és elesni az ellenség kezétől. Az öngyilkosság gondolata idegen volt tőle.

A sors azonban másként rendelkezett. Életben maradt.

Amikor hadseregének már csaknem minden egységét megsemmisítették, Vlaszov e kis harci csoporttal bevette magát a mocsaras erdők sűrűjébe. Hamarosan felmorzsolódott azonban ez a csoport is néhány ember kivételével. Vlaszov még néhány hétig rejtőzködött a Volhov menti erdőkben katonaruhában, de rendfokozat-jelzések nélkül, éjszakánként be-betérve a falvakba, ahol kapott egy kevés kenyeret a parasztoktól.

Akkoriban azonban a falusi lakosság passzívan, sőt ellenségesen viszonyult a rejtőzködő vöröskatonákhoz, különösen akkor, ha közel voltak a német csapatok.

1942. július 13-án este Vlaszov elaludt egy csűrben, ahol is elfogta az egyik német hadosztály törzsének két munkatársa - nyilván a parasztok jelentették fel. Így esett fogságba Vlaszov.

Nem állítható, hogy Vlaszov egyáltalán nem hitt volna a szovjet propagandának, de mindent nem hihetett el abból, amit a németekről mondtak. Azonban akárcsak a Vörös Hadsereg minden katonája, ő is félthette az életét (mégpedig nem is alaptalanul)*. A büntetőtörvénykönyv 58-1-b cikkelyének létezése a Vörös Hadseregben, széles körben ismert volt. (Az orosz fordítók jegyzete.)

Július második telében Vlaszovot az OKH-nak alárendelt vinnyicai hadifogolytáborba szállították. A tábor parancsnoka egy idősebb amerikai német volt, nagylelkű és okos ember. S ennek az "amerikainak", aki egy szót sem értett oroszul és egyenest arra volt teremtve, hogy egy angol tábort vezessen, Ukrajnában egy orosz hadifogolytábort kellett irányítania! Jellemző példa a bürokraták ostobaságára!

Vlaszovot végigvezették Vinnyica utcáin - annak a városnak az utcáin, amelynek lakói őt nagy szovjet hadvezérként ismerték. Vlaszov 196 centiméter magas férfi volt. Őt állították az oszlop élére, és minden bizonnyal sokan felismerték. Ez valószínűleg nem véletlenül történt így: kicsinyes alakok meg akarták alázni.

A hadifogolytáborba való megérkezése után Vlaszov csaknem azonnal ellenállást tanúsított: megtagadta, hogy a fogoly katonákkal együtt vegyen részt a létszámellenőrzésen, ragaszkodott hozzá, hogy a tisztek számára külön kerüljön sor a létszámellenőrzésre. "Ha így akarják meghódítani és átalakítani a világot, akkor nagyon tévednek" - mondta a fogoly tábornok az "amerikai" táborparancsnoknak. Az elmosolyodott és jelentést tett az esetről Peterson századosnak, aki az OKH-ban a magasabb rangú hadifoglyokért volt felelős. Peterson morgott egy kicsit, de egyetértett Vlaszovval. A létszámellenőrzés rendjét megváltoztatták.

Nem sokkal ezután találkoztam első ízben Vlaszovval von Rönne ezredes parancsára.

Vlaszov kedvező benyomást tett rám szerénységével, de méltóságának tudatával, eszével, nyugalmával és fegyelmezettségével, különösen pedig azzal a nehezen meghatározható jellemvonásával, amelyben személyiségének rejtett ereje érződött. Ezt a benyomást egész külseje is megerősítette: feltűnően magas, sovány, széles vállú férfi volt, vastag szemüvegén figyelmes tekintet ütött át, zengő basszusán sietség nélkül, szabatosan fejtette ki gondolatait. Szavaiban néha enyhe humor érződött.

Elmesélte nekem az életét. A Nyizsnyij Novgorod-i kormányzóságbeli szegény parasztfiú szülei tizenharmadik gyermeke volt. l9oo-ban született. Hívő édesanyja kívánságára, akit nagyon szeretett, Andrej papnak készült. Lehet, hogy az is közrejátszott ebben, hogy a papi szemináriumban való taníttatása apjának kevesebbe került, mint ha más intézményben tanult volna tovább. Egy közelükben lakó német sajtkészítő elég tekintélyes összeget adott kölcsön Vlaszov apjának arra, hogy a fiú tanulhasson. Ettől megmaradt az az érzése, hogy nem minden német szörnyeteg, amint azt a szovjet propaganda állítja.

Vlaszovnak már az első világháború idején be kellett volna vonulnia a hadseregbe, de nem vitték el, mivel a falusi írnok tévesen vezette át a születési dátumát a keresztleveléből a sorozási okmányokba.

A fiatal Vlaszovot már az 1917. évi februári forradalom sem hagyta érintetlenül, de az októberi forradalom már teljesen magával ragadta: "Kenyeret, békét, földet a parasztoknak" - ezekkel a jelszavakkal kezdték győzedelmes menetelésüket a szovjetek. Hazaengedték a háborúba belefáradt hadsereget és megígérték, hogy szétosztják a parasztok között a nagybirtokosok földjeit.

Andrej otthagyta a szemináriumot. Először a forradalmi diákok köréhez csatlakozott, majd önkéntesként belépett a Vörös Gárdába, hogy "megvédje a földet és a szabadságot".

Vlaszov századparancsnok lett. A "fehérgárdistákat", és velük együtt a "külföldi imperialistákat" is kiűzték. Vlaszov szervezői és vezetői készségekkel rendelkezett, ezért gyorsan haladt előre a ranglétrán. Rövid időn belül ezredparancsnok, majd hamarosan hadosztályparancsnok lett.

Később, amikor katonai tanácsadó lett Csang Kaj-sek törzse mellett (1938-1939), a fiatal ezredes megismerkedett az ősi kínai kultúrával, tanulmányozni kezdte a kínai filozófiát és a kínai-japán konfliktus alakulásának beható megfigyelésével gazdag politikai tapasztalatra tett szert. Politikai látókörét jelentősen szélesítették a nyugati hatalmak képviselőivel való találkozásai is.

Vlaszov tisztelettel beszélt Csang Kaj-sekről, de sikerét illetően kétségei voltak épp úgy, amint reménytelennek tartotta az akkori japán politikát is, mivel Kínát ugyan lehet, hogy elfoglalják, de magát a népet sohasem győzik le ("érdekes meglátás - gondoltam -, ezt nekünk is figyelembe kell vennünk"). A Szovjetunióba való visszatérése után nem volt joga viselni azt a magas kitüntetést, amelyet Csang Kaj-sektől kapott. "Az efféle érdemrendek Szovjetunión belüli használata nem engedélyezett" - jegyezte meg mosolyogva.

A Szovjetunióba való visszatérése után egy fegyelmezetlenségéről ismert hadosztály parancsnokává nevezték ki, amelyből mintaszerű katonai egységet alakított ki, s ezért személyesen Sztálin tüntette ki.

Vlaszov természetesen kitűnően ismerte a bel- és külpolitikai helyzetet, mivel hosszú éveken át összeköttetésben állt a vezető párt- és állami funkcionáriusokkal. Parasztfiúként azonban a nép életkörülményeit is ismerte. Korábban lelkes híve volt a szovjethatalomnak, amelynek karrierjét is köszönhette, most azonban meglátta az érem másik oldalát is. Amikor már magas rangú tisztként szülőfalujában meglátogatta kolhozparaszt édesapját, az emberek hallgatásba burkolóztak körülötte, nem bíztak meg benne. Ezen még a vodka sem segített. Ez nagyon bántotta. És ez a hallgatás csalódásról, félelemről és ínségről beszélt.

Vlaszov ismerte a vezető pártfunkcionáriusokat is, tudta, hogy kegyetlenek és céljaik elérése érdekében nem válogatnak az eszközökben. Ismerte a Kremlben székelő vezetőket és megfigyelte, hogyan viselkednek saját közegükben. Minderről azonban már később beszélgettünk.

Vlaszov kezdeti bizalmatlanságát eloszlatta az, hogy a német tisztek tapintatosan bántak a megvert ellenféllel és lovagiasan viselkedett vele szemben Lindemann vezérezredes, aki ellenségként állt vele szemben a Volhov menti harcokban. Ezzel igazolást nyert szemében az, amiben valójában hinni is akart: az, hogy a németek nem szörnyetegek, hanem emberek és katonaként tisztelik az ellenfelet.

Vlaszovnál tett eme első látogatásom alkalmával mindenről beszéltünk, csak katonai kérdésekről nem. Rögtön közel hozott egymáshoz bennünket az a beszélgetés, amelyet a front mindkét oldalán élő egyszerű orosz emberek nagy nyomorúságáról folytattunk.

Vlaszov tábornoknál tett következő látogatásom során sokat kellett mesélni neki Németországról. Érdekelte minden. Mindenekelőtt azonban többet akart tudni a német hadicélokról. Meg kell adni, hogy e nélkül is már meglepően sokat tudott.

A hadifoglyok közötti illegális hírforgalom a szögesdrót és az őrség ellenére is megbízhatóan és gyorsan működött. A hadifoglyokkal szembeni helytelen bánásmód fokozta a titkos szovjet propaganda hatékonyságát, úgy hogy a hadifoglyok előtt hamarosan világossá vált, milyen sors is vár rájuk, mint "untermenschekre". Nem kellett különösebb politikai képzettség a megfelelő következtetések levonásához.

Az őszinteséget én is őszinteséggel viszonoztam; esküm természetesen ebben bizonyos fokig korlátozott. Több éves közös munkánk során Vlaszov rendkívüli tapintattal tartotta tiszteletben az engem kötő előírásokat, ezért gyorsan kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolat alakult ki közöttünk.

Hamarosan feltettem Vlaszovnak a döntő kérdést:

- Vajon a Sztálin elleni harc kizárólag csak a németek ügye, nem sokkal inkább az oroszok és a többi szovjet nép ügye is? Elgondolkodott. Aztán beszélt arról a hosszú évekig tartó szabadságharcról, amelyet a parasztok és a munkások, a tisztek és a diákok, a férfiak és a nők folytattak. A világ pedig csak nézte és hallgatott. Gazdasági és más önös érdekekből szerződéseket és szövetségeket kötöttek a véres erőszakon alapuló szovjethatalommal. "Lelkesítheti-e mindez arra a népet, hogy a maga kezébe vegye a sorsát?" -kérdezte.

Az ilyen pillanatokban a tábornok olyan volt, mint egy bölcs öreg kínai. Okos és mozdulatlan arcvonásai nem árulták el érzéseit. "Hová akar kilyukadni?" - gondoltam magamban.

Azután elmondta, hogy a Szovjetunióban, ha nem is szovjetellenes, de mindenesetre Sztálin-ellenes hangulat van nemcsak a néptömegek körében, hanem számos katonatiszt, köztük felelős vezetők között is. A terror Oroszországban elfojt minden olyan kísérletet, amely szervezett ellenállási mozgalom létrehozására irányul. Itt a fogságban sok főtiszttel volt; alkalma beszélni. Közülük csak kevesen helyezkednek várakozó álláspontra, többségüknek az a véleménye, hogy a Sztálin elleni harc megkezdése az oroszok hazafias kötelessége. De kinek az oldalán induljanak harcba?

Az angolok egyszer már cserbenhagytak bennünket. A németeknek, úgy látszik, nincs ránk szükségük. Az amerikaiak pedig szerződést kötöttek Sztálinnal. Igaz viszont, hogy sem az angoloknak, sem az amerikaiaknak nincsenek velünk szemben területi igényeik.

Figyelmesen nézte, milyen hatást gyakorolnak rám szavai.

- És hogy képzeli ön az oroszok gyakorlati részvételét a Sztálin elleni harcban? - tette fel nekem a tábornok a kérdést, amelyet eredetileg én intéztem hozzá.

Elmondtam neki, hogy a hadjárat elején mi magunk is egy felszabadító háborúban reménykedtünk, abban, hogy megszabadítjuk Oroszországot a bolsevizmustól. Beszéltem neki a hadifoglyok nyomorúságos helyzetétől, amelyen sajnos nem sikerült változtatnunk. Elmondtam neki azt is, hogy a nemzeti szocialista vezérek önhittek, ezért vakok és nem hajlandók kidolgozni egy értelmes politikai koncepciót. Elsősorban ennek a következménye az elfoglalt területeken élő mintegy 50-70 millió ember katasztrofális helyzete. A német tisztikar álláspontja azonban más.

Vlaszov megjegyezte, hogy ezt ő maga is észrevette, és említést tett Lindemann tábornokról és törzstisztjeiről. Az elfoglalt területeken kialakult helyzetet már épp elég jól ismerte.

- Mégis mit tehetünk? - kérdezte újra. - És mi a véleménye erről a maguk Führerének?

- Hát a Führert sajnos még mindig elvakult emberek veszik körül. A tábornokok és magas rangú tisztek itt a vezérkarban azonban minden tőlük telhetőt megtesznek a háború politikai céljainak megváltoztatásáért és az orosz néphez való viszonyunk felülvizsgálatáért. Hajlandó-e ön együttműködni azokkal, akik Sztálin ellen akarnak harcolni?

- Sztálin ellen - igen! De miért és kiért? És hogyan?

- Több százezer orosz már segít a németeknek a Sztálin ellen vívott háborúban, sokan közülük fegyveresen is. De nincs saját arculatuk.

- Lehetővé teszik-e azok a tisztek, akikről ön beszél, hogy felállítsunk egy orosz hadsereget Sztálin ellen? Nem zsoldos hadsereget. Ennek a hadseregnek egy orosz nemzeti kormánytól kell kapnia feladatát. Csak egy magasabb eszme indokolhatja a fegyveres fellépést saját országunk kormányával szemben. Ez a magasabb eszme a politikai szabadság és az emberi jogok. Emlékezzünk csak a nagy amerikai szabadságharcosokra - George Washingtonra és Benjamin Franklinra. A mi esetünkben csak akkor indokolt az önök segítségének igénybevétele a bolsevik diktatúra elleni harcban, ha az általános emberi értékeket a nacionalista értékek fölé helyezzük. Annál is inkább, mivel a Kreml emberei álnemzeti politikát folytatnak és hazafiságuk hamis.

Vlaszov még egyszer kimondta azt, amit már hallottam a hadifogolytáborokban lévő szovjet tisztektől, vagyis hogy készek harcolni Sztálin ellen egy szabad, független, nemzeti Oroszországért. Mindenféle annexió és Hitler kegyelméből uralkodó quislingkormány nélkül. Vlaszov azonban egy lépéssel tovább ment ennél, amikor a szabadságot és más általános emberi értékeket a nemzeti értékek fölé helyezte. És lényegében ez volt a döntő.

Megkértem a tábornokot, hogy gondolatait fejtse ki írásos formában. A pillanat kedvező volt: Halder vezérkari főnök lehetőleg teljes, szovjet tiszti körökből származó információt várt Gehlentől arra vonatkozóan, hogy miként reagáltak a Vörös Hadseregben a komisszári intézmény nemrég történt megszüntetésére. Így a fogoly tábornok jelentése késedelem nélkül a vezérkari főnök kezébe kerülhetett.

Vlaszovval folytatott beszélgetéseinken időnként részt vett a szintén fogoly Vlagyimir Iljics Bojarszkij ezredes, akit Vlaszov hívott meg egyes kérdések tisztázása céljából. Bojarszkij, az egyik szovjet gárdahadosztály parancsnoka, igen jó benyomást keltett. Élesen Sztálin-ellenes volt, de azt is nyíltan megmondta, hogy egyáltalán nem barátja a németeknek. Vlaszov jelentésének a megfogalmazásában ez a politikailag fejlett tiszt lényeges szerepet játszott. Bojarszkij ezredes, aki a későbbi években gyakran elvesztette a türelmét, ebben az esetben türelmesnek és rugalmasnak bizonyult, és együttműködése a legnagyobb mértékben hasznos volt.

Jelentésében Vlaszov a beszélgetéseink során megvitatott elképzelések alapján nagyon világos, konstruktív tervet vázolt fel. Ugyanakkor kijelentette, hogy kész saját népe rendelkezésére állni a szabadságért vívott harcban.

Tervének vázlata jó volt, de sajnos túlságosan terjedelmesre sikerült, Saját tapasztalatomból tudtam már, hogy mindent tömör, száraz megfogalmazásban kell a "poroszok" elé terjeszteni. Rönne ehhez még azt is hozzáfűzte, hogy nácikról lévén szó, figyelembe kell venni hiúságukat és érdeklődésük irányát is.

A két orosz tiszttel együtt, lerövidítettem és átdolgoztam a jelentést. Noha Vlaszov gúnyosan kezelte ezt a munkát, értelmét azonban rögtön felfogta.

A rá következő években is hű maradt önmagához: figyelme mindig az egészre irányult, de hajlandó volt elismerni az apró engedmények szükségességét, ha ezek alapvető elveit nem érintették.

Rönne teljes mértékben jóváhagyta a jelentést új formájában. Néhányszor beszélgetett Vlaszovval és azt mondta nekem, hogy ha együttműködésre kerülne sor az oroszokkal, ő az összes többi orosz tiszt közül Andrej Andrejevics Vlaszov tábornokot választaná. Abban az időben számos magas rangú orosz tiszt tartózkodott Vinnyicában, köztük Sapovalov ezredes is. Sapovalov kitűnő tiszt és meggyőződéses antisztálinista volt. Protezsálták, mert viselkedése és külső megjelenése olyan volt, mint egy jó német tiszté. Ő azonban, Vlaszovval ellentétben, nem volt személyiség; egy mindenbe beleegyező ember pedig nem lett volna jó sem nekünk, sem az oroszoknak. Sapovalovot azért említem, mert fontosnak tartottam, hogy az Orosz Felszabadítási Mozgalom élén erős és független személyiség álljon. Az eredményes szövetségnek elengedhetetlen feltétele volt a német hadsereggel való őszinte együttműködési készség, de nem a német utasítások kritikátlan követése. Nem akarom Sapovalovot ilyen hajlammal vádolni, de meggyőződésem szerint csak V1aszov rendelkezett olyan tulajdonságokkal, amelyek biztosíthatták mind a német, mind pedig az orosz érdekek tiszteletben tartását. sem szerint csak V1aszov rendelkezett olyan tulajdonságokkal, amelyek biztosíthatták mind a német, mind pedig az orosz érdekek tiszteletben tartását.

Címkék:
  • Rebrov nem "A Nagy Edző"
    Rebrov nem „A Nagy Edző”. Ezt a vereség utáni erőlködő nyilatkozatai is érzékeltették. Nem ő lesz az, aki magyar klubsikert emel a jövő Európájában. De talán most regenerálódik, talán csapatot formál a következő mérkőzésekre.
  • Lebegtetés a Fenyő-gyilkosság ügyében
    Nem zárható ki, hogy újabb száztizenegy év elteljen, és valaki valahol cikket írjon, így kezdve: „Százharmincegy év telt el a Margit körút és a Margit utca sarkán elkövetett Fenyő-gyilkosság óta…”
MTI Hírfelhasználó