Tolerancia mindenekfölött!
2004. január 25. 00:00
Már vagy húsz évvel ezelőtt megírta egy (tolerancia-szempontból támadhatatlan) kiváló magyar szövegíró-költő, Bródy János, hogy: „Valakinek át kell írni a régi meséket…” A dolog most már a körmünkre égett. Itt van például ez a „régi mese”, amely egy nagy könyv (Biblia) kisebbik részét teszi ki (Újszövetség), mégis egyre több gond van vele. Legutóbb egy világhírű hollywoodi színész-filmrendezőnek, az ausztrál származású Mel Gibsonnak gyűlt meg a baja azt követően, hogy filmre vitte néhai Jézus Krisztus – hogy ilyen megengedő, toleráns módon fogalmazzunk – történetét, s ezzel akarva-akaratlanul izzó parázsba tenyerelt bele.

Még el sem készült a film (Passion), máris elterjedt, hogy a „fundamentalista katolikus” Gibson az antiszemitizmus rút hibájába esett. Mivel? Mivelhogy a „forgatókönyv” szerint ezt a bizonyos Jézust (más néven Názáretit), valamikor az időszámítás szerinti (fundamentalista fogalmazásban: Krisztus után) 30 és 33 között a zsidó Nagytanács ítélete alapján átadták a Júdeát (és a környékbeli tartományokat) megszállva tartó rómaiaknak kivégzés céljából.

Az Újszövetség interpretációja szerint ugyanis Júdea bölcsei nem hittek abban (ami pedig egyre szélesebb körben nyert elfogadást az egyszerűbb néprétegek körében), hogy a Názáreti személyében eljött a Messiás. Cion Bölcsei meghányták vetették a dolgot, és úgy találták, hogy még nem jöhetett el, hiszen majd akkor jöhet csak, ha ők megengedik neki. Ha viszont mégis ebben a hamis látszatban tetszeleg valaki, akkor az elköveti a legnagyobb bűnt: az Istenkáromlást. Az Istenkáromló büntetése pedig csak egy lehet. A halál. Ez szigorú, ámde igazságos ítélet, hiszen Mózes (Ószövetség) törvényeit nem lehet csak úgy ukk-mukk-fukk megszegni.

No már most, ez a fundamentalista Gibson, kinek sok, mélyen keresztény ihletettségű filmjét ismerhetjük amúgy – Mad Max (egy, kettő, három, sőt több), Halálos fegyver (egy, kettő, három, sőt több) –, állítólag (már ha hihetünk a világsajtónak, s miért ne?) arra a nem éppen közönségbarát megoldásra vállalkozott, hogy feliratozás nélkül, az eredeti arameus (bennszülöttek) és latin (megszállók) nyelven mutatja be Jézus Krisztus életének utolsó tizenkét óráját. Nos, ez kényes téma és még kényesebb megoldás, egyrészt, mert mint mérvadó körök – többek között a Rágalmazás Elleni Liga, míg viszont a Simon Wiesenthal Központ képviseletében maga Marvin Hier rabbi – hangoztatják: „a film gyűlöletkeltésre alkalmas módon ábrázolja a zsidó hatóságokat és a korabeli zsidó társadalmat”; másrészt, mert a nyelvi akadályok miatt így esetleg a puszta látványra (tényekre) van utalva a gyanútlan közönség. (Amit megmagyaráznak, az meg van magyarázva; ami nincs megmagyarázva, azt azonban ki-ki érti úgy, ahogy tudja vagy akarja!)

A „zsidók mint Istengyilkos nép” régi és veszélyes formula, a II. vatikáni zsinat óta már különben sem igaz. A Szent Szövegek (vö. öreg zsidók szklerotikus rögeszméi, amelyeket sokan evangéliumok néven ismernek [tilos megfogalmazás?]) azonban a jelek szerint még mindig alkalmasak a félreértésekre, e félreértések nyomán pedig a gyűlöletkeltésre. Ennek véget kell vetni! „Át kell írni a régi meséket…” És nem lehetnek kétségeink: hamarosan át is fogják írni. Tudós történészek talán már dolgoznak is rajta szerte a művelt (vö. haladó) világban. Bagdad lerohanása után ugyanis az amerikai (üdv)hadsereg rágógumit és dedikált Bush-fényképeket osztogató tagjai olyan dokumentumokra bukkantak, amelyek megdöntik eddigi ismereteinket. A legeslegújabb kumráni tekercsekből (vö. dupla csavar) világosan kiderül, hogy az egykori Palesztina területén Jézus Krisztus működése idején nem aramita népek éltek, vagy csak nagyon kis számban s ők is kifejezetten babiloni fogságban.

Mondhatni tehát: kettős elnyomásban, hiszen egyrészről a rómaiak, másrészről a Tigris és Eufrátesz vidékéről szalasztott idegenek fennhatósága alatt. És ami még perdöntőbb: bizonyítást nyert, hogy a (zsidó) Főtanács teljes mértékben az utóbbiak felügyelete alatt működött, olyannyira, hogy Kaifás főpap néven egy bizonyos Szaddám Huszein nevű vérnősző egyed (vö. Júdea Oroszlánja [tigrise, eufrátesze satöbbi]) gyakorolta az egyszemélyes diktatúrát. S amikor például Pilátus helytartó megszavaztatta a gyámoltalan zsidó népet, egymaga bírta olyan hangosan ordítani a Barrabás nevet, hogy teljesen elnyomta a látható többség Názáretit éltető kiáltásait.

Így aztán – talán – rendeződhetnek végre a vitás kérdések a Bibliában is.

Ez azonban, sajnos, mégsem csökkenti a világszerte tomboló antiszemitizmust, amelynek hullámai mára elérték Izrael Államot is. Egyes „öngyűlölő zsidók” egyenesen az izraeli miniszterelnököt (a dél-libanoni palesztin menekülttáborok hős elfoglalóját) akarják a korrupció gyanújába keverni, noha csak egy kis szigetet (szigetecskét) akart kijárni pártfogoltjának (David Apfelnek – Apfel, Apfel, olyan ismerős név!?), s az sem izraeli, hanem görög volt (miért fáj egy görög sziget az izraeli főügyésznek, fel nem foghatjuk!). Mindenféle kampánypénzekkel vádaskodnak, becsületes zsidó emberek zsebében kotorásznak, hova vezet ez…

Még jó, hogy vannak olyan karakán diplomaták, mint Cvi Mazel, Izrael Állam stockholmi nagykövete, aki nem elégedett meg a puszta szavakkal, amikor elégtételt kellett vennie egy antiszemita szobron, amit igaz, hogy egy Izraelből elszármazott művész alkotott, ez a tény azonban csak félrevezetésre alkalmas. Ariel Saron miniszterelnök sietett megdicsérni diplomatikus diplomatáját, mondván: „ami Stockholmban történt, az nem művészet, hanem a valóság obszcén és szörnyű eltorzítása”. (Lásd ehhez a témához Gyurkovics Tibor előző napi „mizantróp levelét” – Szobor megsemmesítés!)

A valóságot (vagy annak égi mását) – mint láthatjuk Gibson-keresztény esetében is – nem nehéz „obszcén” és „szörnyű” módon eltorzítani. És ez valóban felveti, hogy mennyire lehetünk toleránsak az intoleranciával szemben, mint amilyen egy (két, három, sőt több) műalkotás.

Tavaly év végén ezzel a nehéz problémával kellett szembenéznie Magyarországon (régies kifejezéssel: „hazánk”) a Tolerancia-díj zsűrijének is. Erről egy nagyon figyelemre méltó interjú tanúskodott, amely a népszerű irodalmi (Élet és…) lapban jelent meg Az elegancia feladása címmel. „Ebben az évben úgy gondoltuk, a tolerancia finom és finomkodó felfogása mára belesimult a mindennapjainkban, és félő, hogy ez a fogalom egyre »tehetetlenebbé«, jelentéktelenebbé válik. Ettől akartunk az idén elszakadni.” El is szakadtak, hiszen a díjazottak a balliberális oldal olyan toll- (és mikrofon-) forgatói (nem köpönyeg!) voltak, mintha a másik oldalon, mondjuk, Bayer Zsoltot és Lovas Istvánt tüntetnék ki a „Keresztényi Megbocsátás és Szeretet” (később majd elégetendő) nagykeresztjével.

Bizonyára akadtak olyan régimódi toleránsak, akik fennakadtak ezen a döntésen (a rostán). Őket azonban eligazítja a zsűri megkérdezett tagja (maga is jelesen toleráns kritikus és hírlapíró): „Tolerancián egyre inkább azt értjük, hogy – a szempontokat iszonyatos szellemi munkával egymás mellé téve, vagy ha úgy tetszik, egymást kioltva, »ártalmatlanítva« – megnyugszunk, és magunkat nagy biztonságban tudva körültekintünk a világban, örülve annak, hogy semmi nem történik. Ez – ismerve a mai állapotokat – tarthatatlan. A toleranciának a zsűri tagjai számára nem csupán valami szimbolikus dolognak kell lennie; hiszen súlyos és komoly tartalmai vannak. Mivel körülöttünk a közeg folyamatosan változik, ezért lehetetlenség, hogy ne igazítsuk hozzá a fogalmat a körülményekhez, a világhoz.”

Egyszerűbben és közérthetőbben kimondva: a modern kor („a mai állapotok”) megköveteli(k), hogy a valódi toleranciát intoleranciaként gyakoroljuk!

Hiszen „a nagy kérdés, hogy (…) az áltoleranciával mennyi méreganyagot viszünk be mindennapjainkba, és hogyan válik egyre lehetetlenebbé, illetve rosszabb minőségűvé az életünk. A tolerancia gyengécske szűrőjét beiktatva álságosan azt gondoljuk, megtettük a magunkét.”

De nem!

Dobjuk el a (gyengécske) szűrőt és tüntessünk ki olyanokat Tolerancia-díjjal, akiknek egyike sem „megengedő, toleráns stílusáról híres”!

Világos beszéd. Hiszen – tudjuk meg a továbbiakban – „Erőtlen a jó ízlésű és finom vélemény-demonstráció.” És hát: „semmire sincs ma akkora szükségünk, mint az elegancia feladására”. A zsűri joggal érezte úgy, hogy kötelessége odaállni azok mellé a „bozótharcosok” mellé, akik „újra és újra nekifut(nak) a falnak, vállalva az ezzel járó méltatlan szerepet és pozíciót is, miközben nagyon lényeges társadalmi problémákról beszél(nek).”

Feltehető, ha a Tolerancia-díj (magyar) zsűrije kiterjeszthetné hatósugarát, Cvi Mazel és Ariel Saron előbb vagy utóbb egészen biztosan a díjazottak közé kerülne.

Mel Gibson viszont nem.

Pedig hát, lám, ő is „nekifutott a falnak”. Igaz, nagyot koppan. S azután elhallgat?

(Szorososan ehhez a kérdéskörhöz tartozik az a másik jó hír, hogy „az eddigi legmagasabb szintű tárgyalások voltak a katolikusok és a zsidóság képviselői között – na hol? hát persze, hogy New Yorkban! A tucatnyi katolikus bíboros és hat főrabbi azt vitatta meg, hogy „milyen utakat lehetséges találni a jobb vallási megértés érdekében”; ahogy a résztvevők fogalmaztak: „átfogó vallási békére van szükség a világon”. Csak a rend kedvéért jegyeznénk meg, hogy e fontos párbeszéd a vallási békéről az iszlám képviselői nélkül zajlott. Talán majd ha ők is visszatérnek Ábrahám kebelére…)

Kocsis L. Mihály
  • A szerencsétlen lord major
    A főpolgármester eddigi politikai és szakmai tevékenységét lassan ideje lenne már komolyabb elemzés alá vetni, de most arra fókuszálunk, hogy az elmúlt hónapokban négyszer is arcul csapta a budapestieket.
  • A kormány a helyén van
    Vannak mondatok a történelemben, amelyek az időből kiszakadva és felemelkedve örök életet élnek. Az ókori Rómától az angol és a francia történelmen át egészen a mai históriáig tudunk ezekről. Nekünk is van ilyen.
MTI Hírfelhasználó