Fehér Miklós és Arisztotelész
2004. január 29. 00:00
Jegyzetíró, mint minden férfiember, szereti a sportot, s mint minden férfiember, külön polcot rezervál elméjében a labdarúgásnak. Ezen a polcon most elhelyezett a legnagyobb rendező egy gyászkeretes képet – Fehér Miklósét.

Fehér Miklós – ó, Istenem! –, a gyermekem lehetett volna, ha (ahogy mondani szokás) az első randim sikerül. Egy-egy ilyen felismerésbe beleöregszik az ember.

Vasárnap este óta – a publicista esze kereke már csak így forog – nem tudok szabadulni egy érzéstől: szimbolikus volt, amit a tévében láthattunk.

Először egy égi csatornán, számomra ismeretlen nyelvű hanggal láttam a tragikus perceket a stadionból, aztán hétfőn még sokszor. És mind kínzóbb, mindig erősebb lett ez a megmagyarázhatatlan érzés.

Fehér Miklós vidéki gyermek volt, különösebb „kapcsolati tőke” nélkül. Tehetséges volt, tehetsége rátalált a térre, amelyen kifejlődhetett – és a gyermek, utóbb a kamasz példás szorgalommal fejlesztette is magát.

Hamar elérte a hazai plafont, és levonta a következtetést, akárcsak egy Szenci Molnár Albert vagy egy Apáczai Csere annak idején: menni kell. A többért, a jobbért, a tökéletesebbért. Meg az itthon maradókért. És ment.

És nyelt. És tűrt. És mindig hátrébb állították a sorban, mert ő magyar. Csak magyar. De Fehér Miklós példás önfegyelemmel és szorgalommal győzte le az útjába állított újabb s újabb akadályokat. Küzdött és bizonyított, amikor csak engedték neki. Eredményes is volt.

Az utolsó estén is önmagát nyújtotta. Csereként engedték labdába rúgni, és gólpasszt adott (ezzel a találattal győzött a Benfica). Aztán kapott egy igazából indokolatlan sárga lapot. Nem ágált, a sokadik igazságtalanság fölött is egy mondhatni befelé forduló mosollyal tért napirendre.

De a szíve ekkor fölmondott („Szívedre ne vedd…”).

Nem tudom felejteni: a félmosollyal nyugtázott apró bántás után hanyatt eső test, piros-fehérben, a hátán a felirat: Espirito Santo.

Szimbolikusnak érzem azt is, hogy ott, az EU-ban sem tudták visszafordítani a végső romlását, és azt is, hogy nem sikerült meghatározniuk, tulajdonképpen miért halt meg.

Az allegorikus folytatás már a honi szürke logika szerint is egyértelmű: megjelent egy senki miniszter (ő vette el a minap a magyar futballtól a támogatást), és elcsaklizta a gyászt. „Szia, Miklós! Elköszönni jöttem Magyarország nevében” – na nem, ez már több a soknál! Szia, Miklós – mi ez?

Talán az remeg bennem, amit Arisztotelész így ír le egy helyütt:

Hogy a sok és jó gyermek mit jelent, mindenki előtt világos: a közösség esetében nagyszámú, derék ifjúságot. Deréknak mondjuk testi vonatkozásban a deli termetet, a szépséget, az erőt és sporttehetséget; lelki vonatkozásban pedig a mértékletességet és a bátorságot.

Add, Uram, hogy Fehér Miklós példája minél több magyar fiatalt indítson az erényes életben megtalálható boldogság útjára!

Reichert János
Címkék:
megmondó
Csak a bugyuta magabiztosság, a sikerláz, a beteges optimizmus, a mindenkit magával ragadó nagy semmi a lényeg.
  • Tájkép csata előtt
    Ünnep lenne, a parlamentáris demokrácia ünnepe, ha megalakul az új parlament. De vannak ünneprontók is.
  • Che Guevara elvtárs hadüzenete
    A demokráciában is kalapáccsal kell beleverni az emberek fejébe, hogy ők, a vörösök a népboldogítók, minden hatalmat nekik kell adni.
  • Máris nekimentek bőszen és bután
    Még le sem tette az új Orbán-kormány az esküt, tehát hivatalosan még nincs is kabinet, máris kipécéztek egy leendő minisztert.
  • Karácsony Gergely lovasszobránál
    Hagyjuk az elemzéseket és a véleményeket, fókuszáljunk egyetlen személyre, akinél nagyobbat még senki sem bukott az újkori magyar politikában.
hírfolyam
  • Hírstart
  • Hírkereső
  • Hírlista
  • News Agent
  • Alternatív Hírportál
  • Startlap
  • A hírek
  • Hírfal
  • Hírmutató
  • Polgári Szemle
  • Időjárás
  • Bálványosimádó
  • MTI