Nemzetközi tiltakozás a Bencsik-ügyben
"Nem vitatjuk azt a tényt, hogy újságírókat meg kell büntetni hírnévrontó cikkekért, ugyanakkor nemzetközi mérce szerint nem kéne és nem szoktak börtönt kiszabni, még akkor sem, ha mindez felfüggesztve történik" - nyilatkozta a sajtószabadság védelmében alakult szervezet. Korábban ez a bíró már ítélkezett sajtóügyben.
2004. február 3. 13:31

Egy újságírót először ítéltek el sajtóvétségért a kommunizmus 1990-es bukása óta

Egy újságírót először ítéltek el sajtóvétségért a kommunizmus 1990-es bukása óta - írja a Riporterek Határok Nélkül, majd így folytatja. Bencsik Andrást, a Magyar Demokrata főszerkesztőjét január 21-én 10 hónapos börtönbüntetésre ítélték hamis vád miatt, amit a szabaddemokrata országgyűlési képviselő Mécs Imre ellen terjesztett.

Egy másik újságírót, Bertók László Attilát ugyanettől a hetilaptól 8 hónapra ítéltek felfüggesztve. Mindkét újságíró fellebbez.

„Nem vitatjuk azt a tényt, hogy újságírókat meg kell büntetni hírnévrontó cikkekért, ugyanakkor nemzetközi mérce szerint nem kéne és nem szoktak börtönt kiszabni, még akkor sem, ha mindez felfüggesztve történik.”
Ezt nyilatkozta a Riporterek Határok Nélkül szervezete egy levélben, amit Bárándy Péter igazságügy-miniszternek juttattak el.

„Erősen reméljük, hogy a börtönítéletet a fellebbezés után bírságra csökkentik. Arra is kérjük Önt, hogy javasolja az Önök hitelrontásról szóló törvényének sürgős reformját addigra, amikorra országuk az EU tagja lesz 2004. május 1-én, azért hogy a bíróságok ne tudjanak ilyen ítéleteket hozni” – tette hozzá a nemzetközi sajtószabadság szervezete.

2001. november 15-én a Magyar Demokrata újságírója azt jelentette ki, hogy Mécs, aki aktív szerepet játszott az 56-os, kommunistaellenes forradalomban, a hatóságoknak beárult négy forradalmárt, akiket halálra ítéltek és felakasztottak, vélhetően az ő vallomása alapján. Mécs Imrét magát is halálra ítélték 57-ben államellenes szervezkedésért. 1963-ban részesült amnesztiában.

A bíróság úgy indokolta döntését, hogy az újságírók súlyosan megsértették a politikus jó hírnevét - írja honlapján a nemzetközi szervezet.
Ugyanezt a nyilatkozatot az IFEX (A Véleménycsere Szabadságának Nemzetközi Szervezete) is magáévá tette.

Mint ismeretes, azelőtt ugyanaz a bíró már ítéletet hozott Molnár Pál ügyében, amelyet Csontos János a Magyar Nemzet január 31-i számában így ír le:

Az újságírói becsület ára: háromezer forint?
Felülírhatja-e a bírói stíluselemzés az alkotmányban garantált szólásszabadságot?

Katalin bírónő igazi sztár a tévében. Bölcs, megfontolt, rokonszenves személyiség. Borzalmas bűnök gordiuszi csomóit képes átvágni egyetlen elegáns nyisszantással. Némi könnyebbség, hogy e borzalmas bűnöket az otthonadó kereskedelmi csatorna forgatókönyvírói ötlik ki, akik egyúttal arról is gondoskodnak, hogy a vétkesek még a műsoridő keretein belül leleplezzék magukat, fennakadva a metszően logikus keresztkérdéseken. A néző azzal az illúzióval állhat fel a képernyő elől, hogy bár meghalt Mátyás király, nincs oda az igazság.

Az igazságügy-minisztérium felelős vezetőinek egyes megnyilatkozásai viszont arra utalnak, mintha az igazságszolgáltatás idejétmúlt kategória volna, s helyette a korszerű jogszolgáltatásra kellene áttérni. Katalin bírónő rajongói egyelőre nem érzik a finom különbségtételt: ők alkalomadtán az igazukat keresik a bíróságon. Az igazságügy-miniszter nemrégiben a bírákat ért frontális publicisztikai támadás után meglepő módon nem jogásztársait, hanem a homofóbozó, általánosságban rágalmazó "szabad gondolkodót" vette védelmébe. Akkor a sajtó "haladó" része is úgy gondolta, hogy szét kell csapni a nem eléggé liberális bírák között. Lapunk ellenben (mivel a bírói függetlenség a legfőbb jogállami garanciák egyike) arra az álláspontra helyezkedett: akár a saját igazságügy-minisztere ellenében is meg kell védeni a független bírói hatalmi ágat. Azóta másfajta ítéletek is születtek. Akik korábban egy sajtóvétség ügyében indított per felmentő ítélete miatt már-már eltemették a magyar bírói kart, most - egy másik sajtóvétség ügyében indított perben kiszabott letöltendő szabadságvesztést üdvözölve - buzgón helyeselnek. Az egyik kormánylap konfúz információkra hivatkozva címlapon hozza, hogy fenyegetik a független bírót. Most nincs szó arról, hogy a „megfenyegetett" vajon beletartozik-e a homofób és nőellenes felső-középosztálybeli bírók kasztjába. Sajtómunkások ünnepelnek amiatt, hogy sajtómunkásokat akarnak hűvösre tenni hivatásuk szabad gyakorlása miatt. Fogadatlan, ám magas tarifájú prókátorok buzgólkodnak azon, hogy feketére fessék a tejet: miként lehet összemosni a köztörvényes rágalmazást a szólás politikai szabadságával.

Az újságíró nem szívesen jár a mások sajtópereire, mert arról óhatatlanul a sajátjai jutnak az eszébe. Nincs nála kiszolgáltatottabb: bárki bármikor jogi úton kérdőre vonhatja csupán azért, mert a munkáját végzi. Ez a szakma is szavakkal dolgozik, meg a jogászoké is - de eleve egyenlőtlen a küzdelem. A jog látszólag a matematika egzaktságára formál igényt, s kétségkívül rendelkezik is az erre alkalmas eszközrendszerrel. Ám az újságíró soha nem tudhatja, hogy ami az ő hivatásában - és a szélesebben vett közbeszédben - egyértelműnek tetszik, nem kap-e merőben más megvilágítást a bírósági gyakorlatban.

November 19-én végigültem egy sajtóperi tárgyalást. Érdek és személyes érintettség nélkül, merő kollegialitásból. A tárgyalás elején az ítész - nevezzük János bírónak - megkérdezte tőlem, milyen minőségben vagyok jelen. Bár a nem zárt bírósági tárgyalásokon megjelenni állampolgári jog, töredelmesen bevallottam, hogy újságíró vagyok. Az apropó az volt, hogy Molnár Pál kollégám vezércikket írt 1999. május 5-én a Magyar Nemzetbe Figyelt-e a "nagy testvér"? címmel. Ha az írást egyetemi hallgatóimmal együtt elemeztük volna kommunikáció-szemináriumon, a legkényesebb szakmai ízlés próbáját is kiállja. Pontos, érzékeny, körültekintő, s nem utolsósorban fölöttébb közérdekű kérdést feszeget (amely időszerűségéből fél évtized alatt mit sem veszített): vajon a magánvállalkozások határokat nem ismerő szabadsága demokráciában felülírhatja-e az eminens nemzetbiztonsági érdekeket?

A tárgyalás késve kezdődött, mert a magánvádló Nagy Lajos, a Nemzetbiztonsági Hivatalnak az Antall-kormány által érdemei elismerése mellett felmentett főigazgatója, 1991-től egy őrzés-védéssel foglalkozó cég elnök-vezérigazgatója, elakadt a világvárosi dugóban. Azért jelentette fel a polgári vezércikkírót még a múlt évezredben, mert úgy ítélte meg, hogy Molnár Pál a mellékelt cikkében írottakkal "aljas indokból, nagy nyilvánosság előtt, jelentős érdeksérelmet okozva" megrágalmazta őt.

Ez a feljelentés már a szövegezés révén is félelemmel tölthet el egy gyakorló újságírót, főleg ha tekintetbe vesszük, hogy egy egyszerű állampolgár áll szemben egy olyan emberrel, aki az állampárti diktatúra gépezetében kiemelt pozíciókat betöltve jutott el nemzetbiztonsági karrierje csúcsára. (Érdekes kérdés, hogy amennyiben a magánvádló vádja nem áll meg, beperelhető-e rágalmazásért az "aljas indokból" szókapcsolat miatt.) Növelheti a sajtómunkás félelmét a Népszava 2002. július 3-án közreadott információja, amelyben az volt olvasható: "Nagy Lajos - aki most egy magánnyomozó cég ügyvezetője" azt mondta, hogy "adjanak neki 5 percet, és ő kinyomozza, ki kérdezte, hogy figyelt-e a nagy testvér". A nyárfalevélként reszkető újságíró e magabiztos közlésből és az ötperces időhatárból kiindulva akár még arra is következtethet, hogy a szabad piaci őrző-védőnek még akár mostanság is működhetnek a pártállami időkben kiépített információs csatornái...

A tárgyalás a szokott mederben folyt, bár feltűnt János bíró visszatérő kérdése, hogy a szerző vajon mire gondolt, amikor annak idején a cikket írta. Mivel a szerző azóta több mint ezer cikket írt, nyilván ő maga is csupán a szövegből következtethetett volna vissza a hajdani szándékra - ám ez a szakmai evidencia nem látszott megérinteni János bírót. Nagy Lajos a rágalmazás vádját arra az olvasatra alapozta, miszerint a cikk "gondolati fonala" összemossa a hírszerzői és a kémtevékenységet, és ez csúnya dolog. Azt a helyet azonban nem tudta megmutatni a szövegben, ami a kémkedésre utalt volna, s több ízben úgy fogalmazott, hogy az írás egésze, szellemisége valósítja meg a rágalmazás tényét. A védelem szerint a vád semmilyen konkrétumot nem tudott felsorakoztatni állítása bizonyítására, kivéve azt, hogy Nagy Lajost évődve felhívogatták telefonon a barátai, s tréfásan kémnek nevezték - egyébként pedig semmilyen valótlan tényállítás nincs a cikkben. Somogyi János, a Helsinki Bizottságnak is dolgozó ügyvéd Molnár Pál védelmében nem is rejtette véka alá felháborodását, hogy egy (idézem) "ávós múltú" személy tizenhárom évvel a rendszerváltozás után is megalapozatlan, légbőlkapott vádakkal hurcolhat meg egy demokrata újságírót. (Ávón ez esetben - mint kifejtette - a pártrendőrséget kell érteni.)

Mindezek után a tárgyalóteremben ülő szemlélőben elemi megdöbbentést keltett, hogy János bíró Molnár Pált bűnösnek találta becsületsértés vétségében (ne feledjük: a per rágalmazás ügyében indult!), s "ezért (?) őt egyévi időtartamra próbára bocsátotta". S hogy a megaláztatás teljes legyen, kötelezte arra, hogy háromezer(!) forint bűnügyi költséget fizessen meg magánvádlója részére. Az ítélet indoklásában többek között az is olvasható, hogy (noha a cikkben más nevek is felbukkannak) mivel Nagy Lajos neve szerepel az írásban, a szövegösszefüggés ("logikai sor") szerint az az állítás is vonatkoztatható rá, amelyet a szerző (s hozzáteszem: a magyarul akár elemi szinten tudó olvasó) nem rá vonatkoztatott. Az pedig, hogy a hazai nemzetbiztonságot potenciálisan veszélyeztetve külföldiek juthattak rájuk nem tartozó rendőrségi információkhoz, János bíró szerint az állítás igazságtartalmától függetlenül alkalmas a nemzetbiztonsági főigazgató becsületének csorbítására. (Nehéz belátni: ha egyszer megalapozott az aggály, hiszen ha létrejön egy ilyen lehetőség, bizonyára élnek is vele - hogyan lehet itt bármilyen összefüggésben becsületről beszélni?) Ezek után a bíró elmagyarázza, hogy a becsületsértés újságíró által csakis szándékosan valósítható meg, de hozzáteszi, hogy ehhez "elegendő, ha tudja, hogy írása más személy becsületének csorbítására alkalmas, s azt ennek ellenére közreadja". Vagyis visszaértünk a miniszteri kályhához: a közérdek, a puszta igazság senkit nem érdekel - csakis a korszerűnek mondott jogszolgáltatás.

Foglaljuk össze: beperelnek valakit rágalmazásért, a szövegből ez nem bizonyítható, elmarasztalják tehát becsületsértésért, olyan logika szerint, amelyben összemosnak két, a cikkben szereplő nevet, a vád alapjául szolgáló hivatkozást pedig nem tudják megjelölni. (Nincs a szövegben becsület csorbítására alkalmas kifejezés - akik találnak ilyet, azok között Állambiztonsági Olvasókönyveket sorsolunk ki.) Ehelyett homályos "logikai sorra" hivatkoznak, ami puszta belemagyarázás; a "tényre közvetetten utaló kifejezés" pedig nyelvtani és jogi tekintetben is értelmezhetetlen zagyvaság.

Látniuk kellett volna a magánvádló arcán szétterülő megelégedettséget, amint János bíró a nevetséges háromezer forintot megítélte neki. János bíró úgy vélhette: méltányos volt a szerény jövedelmű újságíróhoz, amikor ilyen potom összegre büntette - holott a pártállam nyugalmazott örököse szimbolikusan akkor is diadalmaskodott volna a demokrácia tollforgatójával szemben, egy évig nem lesz gond: legnagyobb kincse, a szavahihetősége besároztatott, s esetleg más, fontosabb sajtóperekben is defenzívába szorítható. Molnár Pál fellebbezett a jogsértőnek tartott ítélet ellen, de a történelmi igazságtalanságoktól alighanem csak a józan nyilvánosság ereje védheti meg.

Ki tudja: másodfokon talán ide is egy bölcs és megfontolt Katalin bírónő kellene. János bíró talán túl zsenge korú, történelmi és stilisztikai tapasztalatokkal felvértezetlen ítész ahhoz, hogy felmérje ténykedése valós társadalmi súlyát. Ennek ellenére szükségtelen volna felfedni a nevét, ha a szólásszabadság alkotmányos jogát megkérdőjelező botlása egyedi volna. De hát nem az. Dr. Cserni János bíró másfél hónappal később Bencsik András újságírót egy hasonlóképpen "megalapozott" magánvádas perben tíz hónap letöltendő fogházbüntetésre ítélte.

Csontos János

gondola
Címkék:
  • Vakulástól látásig
    Mondom, 1998-ban a világ még boldog (?) volt. De eltelt harminc év és most nem vagyunk annyira boldogok. És talán azért nem, mert felébredtünk. Azt nem mondanám, hogy buták voltunk, de mégsem láttunk semmit.
  • Rágalmazás mint politikai művelet
    Egy jelöltet undorító rágalmakkal illetni – ez a „demokrácia” része.
MTI Hírfelhasználó