Tudatlanság? Vagy tudatosság?
(Gibson, Spiró és az evangéliumok)
2004. április 6. 00:00
Minthogy Mel Gibson Passió-filmje körül kialakult vita szinte a kezdetektől az irreális gyűlölködés terepén folyik, magára valamit adó ember igyekszik tudatosan kimaradni belőle. Ez legalábbis tetszetős érv a hallgatásra. De (úgy látszik) mégsem elégséges. Nem lehet kimaradni. És éppenséggel azért nem, mert egynémely véleményformálók nyilvánvaló tudatossággal átlépik azt a határt, amely a tudatlanságot a tudatosságtól elválasztja. Erre ad példát Spiró György a HVG legutóbbi számában (A húsvét visszavétele; 2004. április 3.). Hogy Spiró jelentős író, aki szélsőségre való hajlama (vö. „szarból jött” mélymagyarok) ellenére is figyelmet érdemel, erre kár szót vesztegetni – el kell fogadni. Talán éppen emiatt annyira meghökkentő a Krisztus-filmről közzétett gondolatmenete.

Hogy kinek tetszik Gibson filmje, kinek nem, erről dönteni egyrészt a szakkritika dolga, másrészt a nézőé (aki a filmet megnézi). Valószínűleg a választott téma jelentősége és a feldolgozás újszerűsége indítja arra az írástudók jó részét, hogy mindenáron megszólaljanak, s állásfoglalásukkal helyt foglaljanak a mai kor izgatott véleménypiacán. Ám de kevesen veszik figyelembe, hogy mennyire veszélyes terepen járnak. Úgy értve a veszélyt, hogy az átlagosnál nagyobb – és speciális – tudásanyaggal kell annak rendelkeznie, aki a film históriai, vallás- és üdvtörténeti vonatkozásainak elemzésébe bocsátkozik. Spiró György láthatóan éppen ezeken a területeken akarja véleményével megnyerni olvasóit és legyűrni ellenfeleit, mindenekelőtt a film alkotóját, Mel Gibsont.

Nem sikerül neki.

Mert dolgozata a tájékozatlanság tárháza.

Vagy (ami rosszabb feltételezés) a tudatos hamisítás (hazudozás?) iskolapéldája.

Spiró alapvetően hitelteleníteni akarja a film rendezőjét, mindenekelőtt azzal, hogy tudatlan, s ebből következően hazug. A felhozott indokok azonban visszafelé sülnek el. Mert: nem kell (mondjuk) egy írónak feltétlenül tudnia, hogy mekkora szakirodalom foglalkozik Jézus perének és keresztre feszítésének felderíthető tényanyagával, de ha már arra vállalkozik, hogy a tudomány oldaláról kritizál, akkor mégiscsak illene. Lepöcköli Gibsont először is azzal, hogy a korabeli zsidó ítélkezés csupán a hét két napján volt lehetséges, hétfőn és csütörtökön, s miután Jézus elfogásának története csütörtök este kezdődik, semmi sem történhetett úgy, ahogy a film elmeséli.

Ha azonban ismerné (például) Sáry Pál kitűnő könyvét (Bűnvádi eljárások az Újszövetségben; Szent István Társulat, Budapest, 2003), akkor tudhatná, hogy a szaktudomány ma már azt valószínűsíti, hogy Jézus halálának idején a húsvét szerdára esett („a Qumránban élő zsidó szekta naptára szerint, amely az ősi, Mózesre visszamenő, Egyiptomban használt napév-kalendáriumot követte”), vagyis az utolsó vacsora kedd este volt, s az ezzel kezdődő időkeretbe kell a passió történetét beilleszteni. (Így Jézus perének lefolytatására éppenséggel az alkalmas csütörtök állhatott rendelkezésre.)

Az igazán mellbevágó azonban az a magabiztosság, ahogyan a szerző az evangéliumokra hivatkozva vitatkozik a film tényanyagával. (Arról nem is beszélve, hogy eleve „érdekes” vállalkozás egy művészember részéről a művészetet a „tények” oldaláról kritizálni! Hol van, kérem, a művészi szabadság, hogy azt ne mondjuk: látomás?!)

Azt írja például: „a főpap nem lehetett jelen semmiféle ítélkezésen”.

Viszont Lukács evangéliuma szerint: „Pilátus pedig összehívta a főpapokat, a nép vezetőit és a népet.” (Lk 23, 13)

„Gibsonnál (…) a tömeg csak úgy benyomulhat” Pilátus palotájába, s ez Spiró szerint képtelenség.

Máté szerint nem: „Pilátus, látva, hogy semmire sem megy, sőt inkább zavargás támad, vizet hozatott, megmosta a kezét a tömeg előtt és így szólt: »Én ártatlan vagyok ennek a vérétől. Ti lássátok!« Az egész nép azt felelte: »Az ő vére rajtunk és gyermekeinken!«” (Mt 27, 24–25) Pilátus a tömeggel vitatja meg tehát a vádat, s a tömegnek kínálja fel, hogy válasszon Jézus és Barabás között. Miközben Spiró szerint: „Az evangélisták nem tudnak arról, hogy a tömeg népítéletszerűen választott volna Jézus és Barrabás között…” Nemcsak Máté, hanem Lukács is máshogy tudja ezt: „Erre valamennyien fölkiáltottak: »Veszíts el ezt, és bocsásd el nekünk Barabást!« Őt valami lázadásért és gyilkosságért vetették börtönbe, amely a városban történt. Pilátus ismét szól hozzájuk, mert szabadon akarta bocsátani Jézust. De azok kiáltoztak: »Feszítsd meg, feszítsd meg őt!« Ő azonban harmadszor is szólt hozzájuk: »De hát mi gonoszat tett? Semmi halált érdemlő dolgot nem találtam benne. Megfenyítem tehát és elbocsátom.« De azok nem tágítottak, hanem nagy hangon követelték, hogy feszítse meg. A lármájuk egyre erősödött.” (Lk 23, 18–23) János evangélista is megörökíti ezt a jelenetet: „Pilátus erre így szólt: »Mi az igazság?« Majd e szavak után ismét kiment a zsidókhoz, és azt mondta nekik: »Én semmi vétket nem találok őbenne. Szokás pedig nálatok, hogy húsvétkor szabadon bocsássak nektek valakit. Akarjátok-e, hogy szabadon bocsássam nektek a zsidók királyát?« Erre ismét így kiáltoztak: »Ne ezt, hanem Barabást!« Barabás pedig rabló volt.” (Jn 18, 38–40) És Márk sem emlékszik másként: „Pilátus ekkor, mivel eleget akart tenni a népnek, elbocsátotta a kedvükért Barabást, Jézust pedig megostoroztatta, és átadta, hogy feszítsék keresztre.” (Mk 15, 15)

„…a jólelkű Pilátus – a sokkal későbbi etióp biblia szellemében – bárhogy szeretné is megmenteni Jézust, a zsidó főpapok és a zsidó tömeg mindenáron keresztre akarja vonatni, mire Pilátus egy lavórban megmossa kezét, felesége pedig, akinek több száz évvel későbbi apokrif evangélium nyomán adnak nevet, szinte már keresztényhez méltó módon szenved.” Így ironizál Spiró a jeleneten, határozottan állítva, hogy „Pilátus soha nem moshatott így kezet”. Mi azonban láthattuk, hogy bizony mosott (az evangélisták szerint), sőt Máté még a feleségének véleményét is felidézi: „Miközben az ítélőszéken ült, a felesége üzenetet küldött neki: »Semmi dolgod ne legyen azzal az igazzal, mert sokat szenvedtem ma álmomban miatta.«” (Mt 27, 19) (Igaz, azt nem írja, hogy az asszony „keresztényként” szenvedett volna.)

Nagyon határozott Spiró abban a kérdésben is, hogy „Látni a tömeg a kivégzést nem látta, de hallani hallott róla.” Lukács szerint viszont: „Nagy népsokaság követte őt, köztük asszonyok is, akik jajgattak és sírtak miatta.” (Lk 23, 27)

S ha már az asszonyoknál tartunk. „Mária, Jézus anyja nem volt Jeruzsálemben, amikor fiát kivégezték, ha az evangélistáknak hiszünk, s miért ne hinnénk” – jelenti ki Spiró. Hát, ez az! Miért ne hinnénk?

„Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége és Mária Magdolna. Amikor Jézus meglátta anyját és az ott álló tanítványt, akit szeretett, így szólt anyjához: »Asszony, íme, a te fiad!« Azután azt mondta a tanítványnak: »Íme, a te anyád!« És attól az órától magához vette őt a tanítvány.” (Jn 19, 25–27) (Milyen gyönyörű jelenet: ahogy a halálán lévő Fiú az édesanyjáról gondoskodik!)

És így tovább.

Hogy (Spiró szerint) „a zsidó tanács kirendelt képviselője” volt-e az a bizonyos József, aki levette a keresztről Jézus testét (elkérte Pilátustól!), vagy éppenséggel Jézus egyik tanítványa-követője? (Aki még ha tagja volt is a zsidó főtanácsnak – ezt így, egyedül Lukács említi –, de ellenvéleményével tűnt ki társai közül.) „Ezek után pedig az arimateai József, aki Jézus tanítványa volt, de a zsidóktól való félelmében csak titokban, megkérte Pilátust, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte. Elment tehát és levette a testet.” (Jn 19, 38)

Azt pedig talán tekintsük egyszerű tollbotlásnak (emlékezetkiesésnek?), hogy Spiró szerint Jézus utolsó szavai ezek voltak: „Istenem, Istenem, miért hagyták el engem?” (Éli, Éli, lama sabakhtani) A 22. zsoltár kezdősorai valóban elhagyják a haldokló Emberfia ajkát, de nem utoljára (s nem megrendült bizalmában). „Amikor Jézus az ecetet megízlelte, azt mondta: »Beteljesedett!« És fejét lehajtva kilehelte lelkét.” (Jn, 19, 30) „A nap elsötétlett, a templom függönye középen kettéhasadt. Jézus ekkor hangosan felkiáltott: »Atyám! Kezedbe ajánlom lelkemet!« E szavakkal kilehelte lelkét.” (Lk 23, 45–46)

„Ha ennyire ellene mond mind a történelmi, mint [valószínűleg „mind” akart volna lenni!] a vallási tényeknek ez a film, mégis mire való?” – teszi fel a szónoki kérdést a kitűnő író.

Ha ennyire nem olvasta el az Újszövetséget (az evangéliumokat) Spiró, mielőtt éppen azokra hivatkozva akarja hitelteleníteni az általa bírált művet, akkor mégis – mit gondol rólunk, nézőkről, olvasókról? (Akik – esetleg – olvastuk.)

Nem tudunk válaszolni rá. (Mint ahogy, elegánsan, inkább megfeledkeznénk cikke utolsó mondatáról is: „Őket manipulálják azok, akik az Egyesült Államokban a nácizmus felé menetelnek eltökélten.”)

Spiró György azonban túl jelentős író ahhoz, hogy holmi „jelentéktelenségre” hivatkozva („csak úgy”) legyintsük minderre. Írásán mélyen el kell gondolkodnunk.

Kocsis L. Mihály
Címkék:
  • „Tudományos” látásmód
    Ilyen körülmények között lefordíthatjuk-e Lenint magyar pénzből angolra?
  • Eltüsszentett forradalom
    Tényleg feltámadt a baloldali ellenzék, legalábbis sok éves tespedését felszámolva mintegy varázsütésre in concreto a tettek mezejére lépett.
MTI Hírfelhasználó