„Nézd, itt a Czeizel,
aki eladta a gyerekeket Amerikába”
2004. május 12. 00:00
… idézi a holnap bemutatandó könyve előszavában a háta mögött összesúgók szavait a sztárgenetikus, a „béranya”-ként elhíresült többéves per vádlottja.

(Maga mentségének címe: „A Czeizel-ügy - pályám tükrében”. A bemutató helye a Libri Rákóczi úti könyváruháza. Időpontja: csütörtök, 11 óra.)

Az általa jegyzett „Nyílt örökbefogadást népszerűsítő orvosi program” ellen a vizsgálat 1996. júniusától datálható.

Titkosnak nevezett az örökbeadás azon formája, amikor az anya, illetve a szülők kisdedüket állami gondozásba adva mondanak le róla.

Nyílt az a mód, amikor a terhes már viselőssége alatt vagy a szülést követően mond le gyermekéről és állapodik meg az örökbefogadóval, aki/akik az újszülöttet már a szülészetről viszik haza.

E hét és fél éves megpróbáltatásait is tartalmazó kötettel szembesíti Czeizel Endre azokat, akik többezerszer leírták és/vagy kimondták mögötte vagy éppen a szemébe: „emberkereskedő”!

A kihallgatásokkal és bírósági tárgyalásokkal zsúfolt első három év végén az elsőfokú bíróság bűnösnek találta az akkor 64 éves genetikust

„4 rendbeli (… ) emberkereskedelem bűntettében, mint bűnsegédet. A bíróság ezért a vádlottat halmazati büntetésül 1 (Egy) év és 6 (Hat) hónap börtön büntetésre ítéli. A szabadságvesztés végrehajtását 2 (Kettő) évi próbaidőre felfüggeszti.”

Újabb négy év kemény harcai, nyilvános és magánszférán belüli megpróbáltatási után Czeizel Endre ügye a Fővárosi Ítélőtáblán nyert végső verdiktet.

A Tábla jogerős ítélete felmentette a bűnsegédi vád alól. Elvetette az emberkereskedelem vádját – hogy tudni illik magyar csecsemőket ajánlott volna ki külföldre, az Egyesült Államokba – és összességében 200 ezer forint pénzbüntetésre ítélte. Ezzel az ítélettel megcáfolta az orvos-genetikus korábban feltételezett anyagi érdekeltségét és – úgymond – becsületét tisztára mosta.

A sebek behegednek. Az erkölcsi sérülések nyomai, e láthatatlan varratok mélye tovább sajog. Sőt, mint Rákóczi kiáltványából is tudjuk a sebek időnként „recrudescunt”, fölfakadnak.

Fölfakaszthatja egy ellenséges indulat, egy nyilvános megaláztatás, föl egy unoka (ötszörös nagypapa) későbbi kérdő mondata.

Egy háromszáz évvel korábbi vita- és emlékirat Czeizel Endre könyvének az előképe. Mottóját is belőle választja.

Ez a munka a Hollandiában sztár-nyomdászként „talicska-pénzt” kereső, ám a magyar művelődés ügyéért mégis haza térő Misztótfalusi Kis Miklósnak (1650 – 1702) a „Maga személyének, életének és különös tselekedeteinek Mentsége”, amelyet a kritikai bibliakiadás buzgó harcosa, és ezért ezer érdek sértője 1698-ban jelenetetett meg Kolozsvárott.

Czeizel Endre értelemszerűen nyúlt vissza Misztótfalusi Kiss Miklós művéhez és apellált sorsára. Szándéka szerint ő is – mint erdélyi előképe – az „Irégyek ellen” szerkeszti könyvét, „kik a közönséges Jónak meggátlói”

Czeizel is vele vallhatja: „Aki tengerbe esik, vagy megissza, vagy kiúsz; másként belehal.” Ez egy feltehetően holland szentencia magyarítása, ám minden korban és emberlakta helyen igaz. Igaz ez itt és most a 20. század minden nyűgét és nyilait magával cipelő 21. század elején is.

Az medatizált közönség-kedvenc, az orvos-genetikus éppen e holnap megjelenő könyvével reméli, hogy „kiúsz”, hogy partot ér, ahol ismét szilárd talajt lel a lába.

Nem kívánom tovább feszíteni a valahai nyomdász és a genetikus sorsának párhuzamait. Nem is igen tehető, hiszen míg a kistermetű, zömök Misztótfalusi, "szóval boldogtalan, hallgató ember”-ként jellemzi önmagát, aki a „nyelvekkel tehetős” papi ellenfeleivel szemben a nyilvános vitákban mindig alulmarad, addig ez Czeizel Endréről távolról sem mondható el. Őt aztán igencsak a „szóval boldogan élők” közé cseppentette a Teremtő.

Míg a kolozsvári tudós nyomdásztól a legtöbben elpártolnak, addig az ellenségekké vált néhány munkatárs és „barát” dacára az elmúlt 7 és fél év alatt Czeizel Endre számtalan hazai és külföldi kapcsolatokat ápol, előadásokat tart, elismeréseket arat. Míg boldogtalan elődje maga-magát kényszerül védeni, őt a leghíresebb magyar sztárügyvédek veszik szárnyaik alá… és még folytathatnánk.

Nekünk, Czeizel kortársainak talán az ős-, az Odipusz-i példa párhuzama kínálkozik termékenyebbnek. Azé a királyi közszereplőjé, Théba sztárjáé, aki a maga élete kockáztatásával, idegenként menti meg a várost, akit aztán tehetsége és bátorsága okán a köz maga fölé emel, aki meg van győződve, hogy a dolgok a lehetőségekhez képest a legnagyobb rendben mennek. Odipusz az, aki nem vizsgálja meg újra és újra döntéseit, aki fürdik polgártársai csodálatában, tiszteletében, aki nem kételkedik saját éleslátásában és elismertségében.

És aki – mindezzel a magatartásával, jószándékú teljesítményével – a legnagyobb vétséget valósítja meg…

„Nézzetek rám, Théba népe, itt a híres Oidipusz” – kezdi a saját erkölcsi vakságát demonstráló önmegvakítása után – „Ki a legnagyobb talányt megoldta, leghatalmasabb király; Minden polgár irigy szemmel leste boldogságomat, s nézzétek, mily rettentő sors hullámába hulltam én!”

A jó szakemberség, a csillogó közszereplés versus irigység, ez természeti törvény erejű konstelláció.

Nem volt ez másképp három évezreddel ezelőtt, a thébai tragédia korában, nem esett más módon háromszáz évvel ezelőtt, Misztótfalusi Kis Miklós Erdélyében, és nincs ez másképp a harmadik évezred emberisége esetében sem.

A közszereplő közpréda. Néha politikai, olykor szakmai irigység közprédája.
Prédálóiról Czeizel Endre is szól e könyvében. Azokról a munkatársairól, akik visszaéltek bizalmával, aláírást is birtokló jogukkal. Név szerint említi a Magyar Humángenetikai Társaság akkori elnökét, aztán egy jogászprofesszort, illetve egy szociológus asszonyt, akik „pejoratív és jogilag megalapozatlan kifejezések”, mondhatnánk azt is, hogy prejudikálások egész sorát asználták vele szemben.

A Népszabadság 1996-os számaiból Tamás Ervint, majd György Pétert idézi. Az előbbi a Beteg ügy című írásában ilyen burkolt váddal kezdi mondandóját: „A gyámügyesek – tudtommal – a legritkábban foglalkoznak genetikával. Czeizel Endre viszont belekóstolt a gyermekelhelyezés viszontagságaiba. Nem is itthon kezdte, hanem mindjárt Amerikában.”

György Péter esztéta később ugyanott így vádol: „Miként tehette Czeizel Endre köztisztviselő, az OKI osztályvezetője, s ha tehette, hogyan maradhat most is a NEVI főigazgatója? Az ugyanis belátható, hogy az adófizetők pénzét költő Czeizel köztisztviselő soha, semmikor nem foglalkozhat csecsemők kereskedelmi alapon történő örökbeadásával.”

Ám mindezek az emberi helyzet velejárói, ezért e bíróság előtt megcáfolt állítások taglalásával nem is foglalkozunk. Azok fellelhetők az idézett könyvben!

A „gnóthi thé auton”, az „ismerd meg önmagad” örök parancsa ellen vétkező embert, legyen az a hétköznapok világát élő, legyen Théba városának, vagy éppen a médiának a sztárja, a hübrisz, az elteltség, az elbizakodottság helyzetében lévőt előbb vagy utóbb eléri az istenek büntetése, a hamartía! – ez az ókori erkölcsfilozófia tanítása. Minket, mindenkori embereket is.

A lesújtatás, a bukást követően ébredünk, miként Odipusz, és miként – alább látni fogjuk – Czeizler Endre, igazi emberi helyzetünkre, önmagunkra.

Szerzőn ezt saját maga erősíti meg könyvének az „A nyílt örökbefogadást népszerűsítő program eredményei és hibái” c. fejezetében. A komoly hibákat taglalva genetikusunk 7 pontba gyűjti össze tévedéseit. Ezek közül néhány vallomásnak is beillik.

Íme, mindjárt az első: „Orvosgenetikusként nem kellett volna elvállalnom a nyílt örökbeadást-fogadást népszerűsítő programot… Nem teremtettük meg a személyi és anyagi feltételeket az örökbefogadók sorsának nyomon követéséhez.”

A második és harmadik pontban lényegében a rossz emberismeretét említi.

A negyedikben elismeri: „Jobban kellet volna munkatársaim tevékenységét ellenőrizni vagy ellenőriztetni…” – és így tovább.

Amikor megy a kocsi – és valljuk be, Czeizel Endre kocsija évtizedekig nagyon futott –, akkor könnyen esünk az elbizakodottság, a nagyvonalúnak tűnő felszínes döntések, magyarán a hübrisz bűnébe. A büntetést, hamartíá-t az sem enyhíti, ha az ember, miként a könyv szerzője, eredményeiért megdolgozott és másokat is megdolgoztatott.

Akik ismerik Misztótfalusi Kis Miklós, az idézett előd sorsát, azok tudják, hogy MENTSÉGÉ-t még annak születése esztendejében az ellenerő visszavonatta vele. Perbe fogták és az eklézsia nyilvános megkövetésére ítélték.

Azt ma még nem tudjuk, hogy a holnapot követően kik, mikor és miként hívják perbe e könyvéért Czeizel Endrét.

Az viszont sejthető, hogy e fragmentálódott eklézsiában – társadalmunkban – valójában nincs olyan frakció, aki előtt Kanosszát kellene járnia.

Cszeizel Endrének első elszámolása önmagával és a – úgymond – ellenségeivel e vallomásos vita-és emlékiratában megtörtént.

Ám miként minden halandóra, így ő rá is érvényes igazságnak tekinthető az emberi tragikum megtestesítőjének, a thébai Oidipusz királynak búcsúszava:

„Senki hát halandó embert,
ki e földön várja még végső napját,
ne tekintsen boldognak,
míg élete kikötőjét el nem ért, bánat nélkül, biztosan.”

- szil -
Címkék:
  • Antall József és Sargentini
    Amikor nagy a zűrzavar, a cosmos helyett chaos van, amikor a szervezetlen rotyogás uralkodik, nem árt, ha fogódzót keresünk.
  • Szögi Lajos-emléknap
    Nem szép a történet, és nem lehet neki semmilyen fölemelő jelleget adni, nem mutatható fel körülötte jövőbemutató érték.
MTI Hírfelhasználó