Nagybaczoni Nagy Vilmos emléktáblája alá
2004. május 28. 00:00
Nagy napra készülnek az erdővidéki Nagybaconban: Nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredes, honvédelmi miniszter emléktábláját avatják születésének 120. évfordulóján, 2004. május 31-én a Kárpát-medence egészét együvé rendelő ünnepségen. A tervezett program háromszéki szereplőihez meghívottként társulnak a testvértelepülések, Kéménd, Párkány küldöttségei és hagyományőrző csoportjai. A budapesti tudományos kutatók és hadtörténészek sepsiszentgyörgyi, baróti, kolozsvári kollegáik társaságában szakmai konferencián értekeznek a magyar honvédség főtisztjének életpályájáról.

A résztvevők a két bécsi döntés után megnagyobbodott Magyarország régióiból érkeznek tehát, onnan is, ahol az ünnepelt fontos katonai szerepkört vállalva vett részt az 1938-as és 40-es országgyarapodás napjaiban, s ezt úgy „vezényelte le”, hogy a rendkívül kényes feladatok teljesítése az idő s az erkölcsös emberi tartás próbáját is kiállják. Ugyanez mondható el magyar honvédelmi miniszteri ténykedéséről, amelynek kilenc hónapja alatt olyan sokat tett a fronton harcoló és a hátországban lévő katonákért. A maga felelős munkakörében páratlan dolog volt az is, amit a munkaszolgálatosok – elsősorban a zsidók – sorsának könnyítéséért cselekedett.

Nem véletlen, hogy honvédelmi minisztersége rövid időre szabatott, s az sem, hogy Szálasi hatalomátvétele után előbb Sopronkőhidára internálták, innen Németországba hurcolták. Szabadságát a bevonuló amerikai katonáknak köszönhette, szabadulása után viszont hazájába visszatérve Rákosi ávósai „vették gondozásba”, később rehabilitálták ugyan, de élete végéig (1976) mellőzött emberként élt Piliscsabán.

Mellőzött?

Hatalmi körökben mellőzték ugyan, de az erdélyi szülőföldjén élők mindig is hűségesek maradtak hozzá. Ez a ragaszkodás történelmi forrásokból is táplálkozott: a székelység tudatosan és ösztönösen is „lovas vagy gyalog katona részen valóként” határozta meg önmagát. Illésfalvi Péter történész, Nagybaczoni Nagy Vilmos egyik méltatója nyomatékkal emeli címbe a „Vitéz lófő nagybaconi” archaikusnak tűnő titulust, amelyben a „székely lófőség” ma már az etnikailag fellazított Székelyföldön is értelmezésre szorul: a lófő székely kiváltságos személy (primipilus), akinek fő kötelessége volt a határvédelem, és valahányszor ez szükségeltetett, kötelessége volt a hadra vonulás. Székelyföld viszonylagos etnikai egységének tulajdonképpen ez az egyik történelmi alapja és históriai háttere, a Terra Siculorum lakóinak belső szervezettsége, kiváltságos szabadságjogai, szigorú belső törvényei és a véradóig elmenő kötelezettségei. Ha van Európában etnikai csoport, amely önrendelkezésre, azaz autonómiára termett, akkor ez a székelység. Ez a világörökség része kellene legyen, Európának erre, mint szinte példátlan történelmi hagyományra és értékre is oda kellene figyelnie.

A székelység körében a katonáskodás – így a Nagybaczoni Nagy Vilmos esetében is – közösségi szokásrendhez, mondhatni örökséghez kapcsolódó, amelyet egykor a népesség túlszaporodása és az általános szegénység is indukált. Székelyföld gazdasági felemelkedése több évszázados gond volt – és mindmáig az is maradt. A katonai pálya iránti vonzalom az erdélyi magyarság körében Trianon után az önmaga ellentétébe csapott át. A sorkatonákat, munkaszolgálatra rendelteket megalázták, a tiszti pálya választásának lehetősége a román hadseregben a magyarok számára teljesen bezárult. Ez a helyzet a 2. bécsi döntés után rövid időre megváltozott, ennek a jellemzésére saját riportkönyvemből (Úz-völgyi hegyomlás, 1996) idézem – elnézését érte – dr. Szőts Dániel visszaemlékezését:

„Kozma volt a székely határőrség atyja. Vitéz Altorjai Kozma István vezérőrnagy. A kolozsvári hadtest parancsnoka.(…) ő javasolta Horthy kormányzónak, hogy alakítsák meg a székely határőrséget, mivel régen is az apák fiaikkal együtt védték a határt. És emellett kitartottak a többiek is. Nagybaczoni Nagy Vilmos akkor honvédelmi miniszter volt, az ügy mellé állt vitéz Szotyori Nagy Gyula altábornagy, vitéz Dálnoki Miklós Béla vezérezredes, az I. Hadsereg parancsnoka, vitéz Dálnoki veress Lajos vezérezredes, a 2. Hadtest parancsnoka. Szotyori és Veress a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban jártak iskolába. Nos, a két székely tábornok Horthyt rávette, hogy apák fiaikkal együtt védjék a Kárpátokat, s ekkor született meg a Székely Határőrség.”

Négy székely származású főtiszt – mind a négyen háromszékiek. Ehhez toldjuk hozzá, hogy Nagybaczoni Nagy Vilmos az ugyancsak háromszéki (Nagyborosnyói) Bartha Károly honvédelmi minisztert váltja fel.

A közember nem a história búvárlójaként és nem politikusként értékel, hanem a köztudatba átszivárgó és ott rögzült összegező vélemény alapján. Magam is rendszeresen azzal találkoztam, hogy az előbbiekből személyiségjegyeiktől többnyire függetlenül, sommás értékelésként annyi ragad meg a közemlékezetben, hogy „akkor négy székely tábornok” volt, s „mind a négy háromszéki”.

Az egymáshoz való, mély érzelmi mondhatni családi ragaszkodás érthető. Nagybaczoni Nagy Vilmos példájánál időzve természetes, hogy az Észak-Erdélyt visszafoglaló újonnan alakult I. hadsereg parancsnokaként Parajdon szülei sírját és az erdővidéki Nagybaconban ősei szülőhelyét felkeresi. Huszonkét esztendővel azelőtt Székelyföldet századosként hagyta el, és most hadsereg parancsnokként tért vissza. Azzal az eltökéltséggel, amelyet beszédeiben hangoztatott, parancsba adott és cselekedeteivel nyomatékosított: „román, szász, német és magyar nemzetiség egyenlő, s őket fajiságért hátrányos helyzetbe hozni” nem engedélyezik. Ezért megrendítően érzelmesek a Végzetes esztendők című emlékiratában (Gondolat, Bp.1986.) a nagybaconi találkozást felelevenítő sorok.

És ez a ragaszkodás kölcsönös. Most, amikor az emléktábla-avatás alkalmából Nagybaczoni Nagy Vilmos háromszéki emlékezetéhez kiegészítő anyagot gyűjtök, magam is meglepődöm, hogy mindenféle tiltás, megtorlás, elszigetelés ellenére a szülőföldiek ragaszkodása és megőrző emlékezete életben tartotta, mi több, kiszínezte, a mondák és legendák eszköztárára jellemző történetekkel „díszítette” a „székely tábornok” emlékezetét. (A folklór szabályai szerint a katonai vagy a közéleti titulusok is egyszerűsödnek, tipizálódnak, minden tengerésztiszt „kapitány”, minden főtiszt: „tábornok.”)

Mi több, ismeretségi és baráti körhöz tartozók, távoli rokonok a Rákosi-korszak legsötétebb éveiben, a Kádár-éra elején is felkeresték klotildligeti – piliscsabai – lakhelyén. Az első érdeklődésre Erdővidékről, Kézdivásárhelyről, Sepsiszentgyörgyről jelentkeztek olyan távoli rokonok és ismerősök, akik akkortájt titokban felkeresték Nagybaczoni Nagy Vilmost.

Az emléktábla-avatások, emlékünnepek, minden emlékjel üzenetértékű, magatartást formáló az utókor számára, a szimbolikus térfoglalás része. Akit, vagy amit viszont mondákba, adomákba, színes történetekbe burkolva őriznek az egykoriak maradékai, annak emléke sokáig él, emberi értékei generációs váltások után is erkölcsi normává lényegülnek.

Nagybaczoni Nagy Vilmos az első négy osztályt szülőfalujában, Parajdon végezte, ahol édesapja, Nagy Zsigmond bányamérnökként a sóbányászat szakirányítója volt. A négy elemi után a híres szászvárosi (Orastie) Kuún Kocsárd Református Kollégiumba került. Ebben a kollégiumban egy évfolyammal alatta járt, de 1902-ben együtt érettségizett dr. Petru Groza – Groza Péter – későbbi román miniszterelnökkel.

A közös kollégiumi évek pajtási kapcsolata életük hosszán újra meg újra előtűnt, és hatott életük folyására, rendszerint olyan történelmi időkben, amelyeket nemzeti hovatartozásuk különbözősége, országuk érdekeinek mássága miatt másképpen és a társadalmi hivatás más lépcsőin éltek át.

A távoli rokonsághoz tartozó Bokor Margit miklósvári tanítónő (Erdővidék) meséli –, hogy Kolozsvár visszatérése idején Groza Péter, a szászvárosi osztálytárs, román politikus, kolozsvári ügyvéd Nagybaczoni Nagy Vilmoshoz, a kincses városba bevonuló I. hadsereg parancsnokához fordult, hogy neki bántódása ne essék, és vagyonát Dél-Erdélybe menekíthesse. A parancsnok természetesen azonnal intézkedett, és katonai alakulatot rendelt Groza ügyvéd és román pártvezér segítségére.

Ugyanebből a forrásból származik az az információ is, hogy amikor a szárazajtai vérengzésre és az utólagos „tisztázásokra” sor került, Nagy Vilmos levelet írt dr. Petru Grozának, hogy ezt az „ügyet rendezzék”. A visszaemlékező szerint Incze Ernő szárazajtai gyanúsított e levél révén szabadult, s ennek köszönhető, hogy a szárazajtai ügyet akkor „elsimították.” Bokor Margit kiemeli, hogy a levelet magyar nyelven írta, Brigitta lánya „új asszonyként” kereste fel férjével a már aggastyán korban lévő Nagy Vilmos bácsit klotildligeti lakásán, aki kockás ingben, csizmanadrágban fogadta a fiatalokat és az erdővidéki rokonokról, ismerősökről faggatta őket.

Székelyföldön közszájon forgó történet a szászvárosi Kuún Kocsárd Kollégiumban érettségizettek 50 éves találkozójához kapcsolódó história.

A találkozót dr. Petru Groza román államfő szervezte. Incze Sándor sepsiszentgyörgyi nyugalmazott református esperes – a Nagy Vilmos egyik rokoni ágához tartozik – úgy tudja, hogy Groza Péter Rákosi Mátyással együtt állt díszőrségben a Sztálin temetésén, s akkor hozta szóba, hogy érettségi találkozóra kerül sor, és Nagybaczoni Nagy Vilmosnak azon részt kell vennie. Rákosi közölte, hogy ez nem lehetséges. A jó humoráról közismert Groza ironikusan replikázott: Te miféle ország-első vagy, ha annyi hatalmad sincs, hogy ezt az ügyet rendezzed?

Dr. Szőts Dániel visszaemlékezésében (Erdővidéki Lapok, 2002/8. sz.) olvashatjuk, hogy az 50-es években Barótra utazott, az uzonkafürdői útkereszteződésénél két férfi állott. Várakoztak, hogy valaki elvigye őket Nagybaconba. Egyikük Nagy Károly, mikós diák, másikuk Bardócz Sándor uzonkafürdői iskolaigazgató. Mindkettő Nagy Vilmos rokona. Nagy Károly valamikor katonatiszt volt, a találkozás idején Magyarországon élt, ő meséli:

(…) egy szép napon a magyar AVH fekete Volgája megállt Klotildligeten Nagy Vilmos portája előtt. Ő éppen a kertben dolgozott. Megkérdezték tőle, hol van Nagy Vilmos? Én vagyok az, volt a felelet, mire a két jól fésült ávós beültette az autóba az öreget, de nem az Andrássy út 60-ba vitték, hanem egy szabómesterhez, aki vadonatúj sötét öltönybe öltöztette Vilmos bácsit, majd szép fekete lakcipő, fehér ing és nyakkendő is került, mely öltözetben a román határra utazva átadták Dr. Petru Groza embereinek. Az érettségi találkozón Groza minden osztálytársának egy-egy arany órát ajándékozott.”

A találkozó után ugyancsak egy fekete Volga Parajdra vitte az urakat, ahol Nagy Vilmos felkereste szülei sírját, majd Nagybacon felé tartottak. Mikóújfalunál a sofőr nem tudta merre kell menni és az út szélén kaszáló székely bácsitól megkérdezte: merre vezet az út Nagybaconba, mert két fontos urat viszek, Románia miniszterelnökét és Magyarország volt hadügyminiszterét. Az öreg székely a kaszáját megállította, kalapját félretolta és azt mondta: Ha magik miniszterek, akkor én a római pápa vagyok. Jó utat kívánok.”

Incze Sándor esperes úr változata szerint Groza magyarul kérdezte a kaszáló székelyt – ez a hangsúly a magyar nyelv mellőzése-tiltása miatt fontos –, de egyébként, a folklór „vivő anyagától eltekintve” a történet igaz: az érettségi találkozóra valóban sor került, s azon Vitéz Lófő Nagybaczoni Nagy Vilmos volt honvédelmi miniszter is részt vett.

Az én jegyzetfüzetemben pedig sorjáznak a nevek, Bardócz Zsiga nagybaconi agrármérnöké, Nagy Zsigmond sepsiszentgyörgyi egykori honvédé, akik mindketten rokonsághoz tartoznak, Nagybaczoni Nagy Vilmost amint lehetett, felkeresték, s akik, minden bizonnyal újabb piliscsabai kockásinges, történeteket mesélnek. Ezeket én majd lejegyzem, mert az olyan komoly témák, mint az egykori honvédelmi miniszter emlékiratban rögzített szövege, ma, amikor sokan azt számolgatják, hogy „a bűnös magyar nemzetből” hány százezren felelősök sajnálatos eseményekért, a historikusok tollán kellene tovább öröklődjék.

„Megszüntettem a munkásszázadok fogolyként való kezelését.

Elrendeltem, hogy a betegeket és a szolgálatra alkalmatlanokat azonnal le kell szerelni.

Megköveteltem, hogy a munkaszolgálatosok ellátása megfelelő legyen, hogy a kívánt teljesítményt ne éhező emberroncsokból kényszerítsék ki.

Eltiltottam a rossz bánásmódot és a testi fenyítést.

A legszigorúbb vizsgálatot indíttattam, majd súlyos büntetést szabattam ki azokra, akik a munkásszázadok embereivel brutálisan bántak, azokat bántalmazták, ütötték-verték vagy – megzsarolták.”

Nem Nagybaczoni Nagy Vilmoson múlott, hogy a minisztérium tisztikarának egy részében ezek az intézkedések ellenszenvet váltottak ki, és kilenc hónapi szolgálat után újra távoznia kellett a honvédség kötelékéből.

Budapesten a Hadtörténeti Intézet és Múzeum díszudvarának falán elhelyezett emléktábla mellett mostantól az erdővidéki Nagybaconban is térplasztikai alkotás emlékeztet a székely-magyarság egyik háromszorosan is Nagy küldöttére, Nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredesre.

Sylvester Lajos
  • Az amerikai recept nem másolható
    Szakítanunk kell azzal széles körben elterjedt nézettel, amely szerint az alapító atyák, az unió létrehozói alulról építkező, a nemzetek szuverenitására épülő, konföderatív európai közösség létrehozásában gondolkodtak. Ez az állítás nem állja meg a helyét, sőt inkább az ellenkezője az igaz.
  • Salvini: a Conte-kormány elárulta Olaszországot
    Giuseppe Conte miniszterelnök "eladta" Olaszország szuverenitását és gazdasági érdekeit, és ezért "Macron és Merkel vállveregetését" érdemelte ki. Conte azért nyitotta meg a kikötőket, mert "ezt ígérte az EU-nak, és ezért cserébe ismét kormányon maradhatott" - hangoztatta Salvini. Megjegyezte, hogy a Conte-kormány ezzel nem "Salvini, hanem 60 millió olasz ellen" cselekszik.
  • A szélsőség "úgynevezett magyar értékekről" nyerített
    Nincsenek magyar értékek, a magyar etnikum semmivel sem járult hozzá a kontinens gazdagításához az elmúlt ezeregyszáz évben.
MTI Hírfelhasználó