Magyar „szélsőségesek” Sósmezőn
2004. június 11. 00:00
Erdély-nézőben a magyarhoni kirándulók gyakori óhaja az „Ezeréves határ” megtekintése a Kárpátokban. Az érdeklődők, rendszerint romantikus történelmi élményre számítanak, netán-tán valami Kínai falhoz hasonló és a hegylánc gerincén található erődítmény maradványra, s amikor az „Ezeréves határnak” nevezett helyen kukoricaföldet vagy fiatal erdőt találnak, csalódottan hümmögnek: hát ennyi az egész?

A képzelet könnyen elmozdíthatja a valós históriai határokat. Nem egy esetben a fantázia rá is téved az igaziakra. Az emberek többnyire valóban a hegygerincekre telepítik a határokat, a hegycsúcsokon látják szívesen az országot védő várakat. Ez megegyezhet a históriai valósággal, de lehet ráképzelés is. A mondák és legendák, az irodalom, a művészetek nem kedvelik a síkvidéki határokat. A határvédők sem. Természetes akadályokat választanak, folyókat, hegygerinceket. Ez így is volt mindaddig, amíg a határvédelmet részben a természetes akadályokra lehetett bízni, s a várfalak ellenálltak a lovas, meg a gyalogos rohamoknak.

Ez a várkereső, nosztalgiázó határszemlélet talált rá Székelyföldön az Ojtoz-völgyében a Rákóczi-várra, és a Kárpátok másik szorosában is, ahol a népdal szerint „a gyímesi hegyek kőből vannak rakva” az ugyancsak Rákóczi nevéhez kapcsolt várrom-maradványra. A valóság az, hogy ezek az erősségek századok során valóban szolgálták a határvédelmet. A várakra alapozó védelem alkonya az ostromokban és védelemben használatos fegyverek modern eszközökkel való felváltása után következett be.

Némely „Rákóczi-vár” megnevezésében nem a valós történelmi tényeket kell keresnünk, hanem a szemléletet, amely a legfrissebb, és a legemlékezetesebb históriai élményhez kapcsolja az emlékeket. Esetünkben az ojtozi várnak valóban van köze a Rákóczi névhez, a szoros szűkületébe épített erősséget több historikus, és Orbán Balázs is II. Rákóczi György uralkodásának idejére datálja. Mások – és ez a hihetőbb – a sokkal régebbi időkbe helyezik vissza ezt a völgyzáró erősséget. A mai köztudat viszont szereti ezen a helyen fellelni a kőfalmaradványokból kiolvasható „Ezeréves határt.”

Rákóczi neve és a várak közötti kapcsolatteremtésnek más motivációi is vannak. Az erdélyi várak egy részét a Szatmári béke után romboltatták le, nehogy egy újabb felkelés fészkeivé vagy menedékhelyeivé váljanak. A korszakot meghatározó magyar személyiség Rákóczi, a Nagyságos, a Vitézlő Fejedelem volt, „természetes” tehát, hogy a népi emlékezetben a – és a tudományosság körében is – az építés korának megjelenítésére a Rákóczi név alkalmas, és, mondjuk, nem a gróf Károlyi Sándoré, aki miatt a „Nagymajtényi síkon letörött a zászló.”

Az ojtozi Rákóczi-vár és az „Ezeréves határ” azonos helyszíne tehát igaz is meg nem is. A történelmi idők egész hosszát tekintve inkább igaz, mint nem. Az egykori vár az ojtozi völgyszoros egészét tette ellenőrizhetővé. Orbán Balázs még látta a falak egy részét, és a Székelyföld leírásában két rajzot is közöl a monumentális építményről, amely a Rakottyás-hegy sziklanyúlványára támaszkodva, s a szemközti Kis-Kalaszló megmászhatatlan meredélyére is áttelepedve lezárta a szorost.

Bem 1849-es moldvai beütése idején a vár támfalait még erődítménnyé alakították, de a tervezett hadjárat kudarca miatt később már nem volt erre szükség.

Summa-summarum a Kárpátok gerincére képzelt „Ezeréves határ” az ország trianoni szétszabdalása előtt sem ott volt, ahová a mai nyomkeresők helyezik. Az önálló erdélyi fejedelemség, majd a tartomány osztrák bekebelezése idején, volt eset rá, amikor osztrák-török egyeztetés nyomán a hegyhátaktól-gerincektől jelentős távolságra jelölték ki a gránicot. Ez a történelmi Magyarország térképén jól követhető. A Kárpátok átjáróinál az országhatár húsz-harminc kilométeres mélységben is benyúlik a völgyszorosokon a Kárpátok előterébe. Erre nem csupán a térképek emlékeztetnek, hanem a tájegységek hely- és földrajzi névanyaga is, az „Orhei” – Őrhely – típusú megnevezések. A Törcsvári passzusnál (Brassótól Nyugatra) például a Kárpátok külső lábáig ugrott be az országhatár. Az ott található Rukkor (Rucăr) település és környéke a határőrzésre idetelepített erdélyi román etnikai csoportra hárult, ezek utódainak néprajzi jegyei nem azonosak a szomszédokéval, népviseletük piros színe elüt például a környék fehér-fekete alapszínétől.

Az Ojtozi szorosban 1854 táján a vámot a szoros moldvai kijáratában, a Csernika (Cernica) patak mellett kialakított településre, Sósmezőre helyezték át. Akik ma ebben a völgyben a történelmi Magyarország határát óhajtják megtekinteni – ma már lehetséges, a helybéli lakosság is megszokta, az ügynökök sem szemünk láttára végzik el a feljegyzés műveletét -, szóval, akik határlátóba érkeznek, egy szabvány betonhidat látnak, amely alatt szinte észrevétlen surran át az egykori határpatak. Sósmező települési helyét Bereck - egykori magyar királyi város - határából szakították ki, neve a moldvai sóvidéket jelzi: Aknavásárt, Szaláncot és társait. A Sósmezőhöz közeli Gorzafalván az Ojtoz-patak martjain a földdel, üledékes kőzetekkel keveredő sós oldalba kis medencéket ásnak-kaparnak, s a helybéliek reuma elleni terápiaként az ezekben összegyűlt sós oldatban áztatják a lábukat, innen merik ki és viszik haza a sós vizet is, amelyben a szalonnát pácolják, vagy a káposztát savanyítják.

Sósmező a vámhatóság és a határőrizet odahelyezésével néhány esztendőn belül virágzó településsé vált. A fennebb lévő, ma is Erdélyhez tartozó Ojtoz-telep fejlődése a vám elköltöztetése után visszaesett, a település élete átrendeződött. A falu nem tűnt el, mert a 19. században felfutó székelyföldi fakitermelés egyik bázishelyévé vált.

Sósmezőre a vámtisztviselőket és a határőrtiszteket a Monarchia – illetve a Kárpát-medence egész területéről toborozták. A lakosság a moldvai csángó-magyarok és a felső-háromszékiek közül került ki. (Sósmezei volt Velcsuj Rozália, Gábor Áron élettársa is, közös gyermeküket Kézdivásárhelyen keresztelték római katolikus vallás szertartása szerint.)

Akik ma Sósmezőre érkeznek egy egészében elrománosodott települést találnak. Az „Ezeréves határ” legenda csupán – de még sem csak ennyi. A Csernika-patak mellett lakó moldvai csángók az egykor virágzó település magyar temetőjébe irányítják a „határkeresőt”.

A temető megejtően szép. Többnyire nem a magyarellenes vandál indulatok rongálásának a nyomai láthatók. A módos anyagi helyzetre valló faragott kőoszlopokat, kovácsoltvas-kerítéssel övezett sírhelyeket, a sírkereteket a fémelemek miatt verték szét.

Köves úton hamar kopik a patkó - szükség volt a vasra.

Aki arra jár, jól eső érzéssel tapasztalhatja az utóbbi idők változását: az elhagyott sírkertet – a sósmezői magyar temetőt –gondos és hozzáértő kezek rendbe rakták és kitakarították. Az összetört kőoszlopokat, sírköveket újra egymáshoz illesztették-ragasztották, fekete festékkel a sírfeliratokat olvashatóvá tették.

Hogy kik?

A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalomhoz tartozók debreceni csoportja a tavaly nyáron Ojtozban táborozott. Érdeklődtek, hogy milyen magyar vonatkozású, hasznos munkát végezhetnének? Az ojtoziak a sósmezői magyar temető rendbetételét ajánlották, s közülük, illetve a székelyföldi fiatalok közül is csatlakoztak a debreceniekhez.

Ezen a nyáron, terveik szerint a temető kerítését rakják rendbe.

A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom tagjait magyarországi körökben sokan szélsőségeseknek tartják.

Valóban azok. A szónak abban az értelmében, hogy Sósmező a történelmi Magyarország legkeletibb szélsőségénél lelhető fel.

A faluban ma egyetlen idős magyar asszony él.

Sylvester Lajos
  • „Tudományos” látásmód
    Ilyen körülmények között lefordíthatjuk-e Lenint magyar pénzből angolra?
  • Eltüsszentett forradalom
    Tényleg feltámadt a baloldali ellenzék, legalábbis sok éves tespedését felszámolva mintegy varázsütésre in concreto a tettek mezejére lépett.
MTI Hírfelhasználó