Dobrudzsa befészkelése
2004. augusztus 20. 00:00
A folyamparti fűzfaóriás húszméternyi magasságából aláhajló ágpárnáján egyik dolmányos varjú a másikat eteti. Előbb azt hittem két egymást cirógató madár szerelmeskedésének vagyok tanúja. Termetük távolról nézvést azonos tömegűnek tűnik, a csőrüket egymáshoz érintő kommunikációs jelrendszer a homo sapiens világában is ismeretes. Huzamosabb figyelés után rá kellett jönnöm, hogy a kálomista varjú fiát/lányát tápláló szertartása zajlik az öreg fa tetején. A nagytermetű fióka anyja vagy apja begyében szállítja az eledelt a fiókának, vagy, megtörténhet, hogy a hím varjú kotló párját eteti, ahogyan ez a varjúvilágban szokásos.

A Duna-delta vadonjában vagyunk, olyan helyen, ahol többnyire csak a madár jár. Mikor a varjú továbbröppen, kedvenc sirályaimat keresem. Meglepődve tapasztalom, hogy sehol sincsenek. Az előző években a sátorverés után menten megjelentek a horgásztanya körül, s a haltakarítás után zuhanó repülőként csaptak rá a folyam vizébe dobált úszóhólyagokra, és rikácsoló lármával emelték a magasba. Napi szórakozásunk volt a sirályetetés. De nem csak mi, hanem az őshonos deltai halászok, a lipovánok is táborhelyükhöz kapatták a madarakat. Hálóbontás után füttyentettek nekik, s azok kecsesen karéjozva a halászbokor körül várták a mennyei eledelt.

Ezektől a dunai nagyheringre hálóval halászó deltai emberektől tanultam meg, hogy itteni szokás szerint az ételmaradékot, a halbelsőséget a vízbe kell dobni. Nem vízszennyezés, hanem praktikus dolog ez, a vízi világ élőlényei a vízparti „háztartási hulladékot” azonnal bekapcsolják a táplálékláncba. Wojnárovich Elek világhírű halbiológus szerint, ha reggel bedobsz egy lapát istállótrágyát a halastóba, abból estére nagy fehérjetartalmú, ízletes táplálék készül a vízi laboratóriumban, s az összehasonlítás kedvéért azt is elmondja, hogy ugyanilyen tápértékű marhahús előállításáért több hónap és irdatlan mennyiségű kalóriaérték etetése szükséges. Ezért véli úgy a tudós, hogy az emberiség mérhetetlen túlszaporodása esetében fellépő táplálékkrízis mérséklésének legjárhatóbb útja a haltenyészet.

Nos, gondolatban messze röppentünk a mi sirályainktól, vissza hát az ő világukhoz. Hová tűnhettek?

Meglepődve figyelem, hogy a dolmányos varjak vették át a víz fölött is a sirályszerepkört, s fantasztikus ügyességgel repülnek rá a fák őrhelyeiről a vízben úszó táplálékra. A varjú nem vízi madár, de roppant tanulékony, minden bizonnyal a sirályoktól leste el az apró haltetem vízből való kiemelésének technikáját. A vízre nem szállhat rá, nagy teste a vízben úszó táplálék fölötti „szitálásra” sem alkalmas, ezért a víz sodrásának sebességéhez igazodva lassú szárnyalással követi a kiemelendő falatot, majd csőrével utána nyúl, és diadalmasan viszi fel a fa magasába.

Nem vagyok képzett ornitológus, de ezekben a napokban a sátor körüli őrhelyemen akarva-akaratlan a kálomista varjakat kell figyelnem. Otthon a belvárosi tömbházlakás környékét is vetési varjak özönlötték el, ezek társaságában élek, a varjak hatalmas seregei meghódították az erdélyi városbelsőt is. Van, aki azt állítja, hogy a város szélén a varjú-szálláshelyül szolgáló nyárfasor kipusztítása urbanizálta ezeket a fekete seregeket. Valami lehet a dologban, mert ezek a pópa-fekete varjak a városközpont szocialista tarvágástól megmenekített parkjának fáin tanyáznak.

Kiss J. Botond ornitológus – egyébként jó nevű Duna-delta-szakértő – testes eszmefuttatásban (Krónika, 2002. március 23-24.) értekezik a varjúállomány-szabályozás lehetőségeiről. Az ornitológus szakvéleménye szerint a varjak rohamos európai térhódítása két okra vezethető vissza: az egyiket szemléletesen Glória-effektusként jeleníti meg. A Glória-márkájú arató-cséplőgépek (kombájnok) általában 20 százalékos szemveszteséggel üzemeltek, s a földön maradt gabona bőséges táplálékot biztosított a madarak számára, s ez a populáció gyarapodásának a megalapozója.

Az ornitológus számítása szerint „Olyan megfigyelések is vannak, különösen Dobrudzsából, ahol ez a faj rendkívüli tömegekben mozog, illetőleg telel, hogy a laza szerkezetű raj negyedórán át vonul a megfigyelő mellett, ami másodpercenként húsz-huszonöt példányt számolva, mintegy tizenötezer madarat jelent. Ez varjanként átlag ötszáz grammot számítva, 7,5 tonna testtömegnek felel meg!”

A másik varjúlétszámot generáló tényező a települések körüli, ezeken belüli gondozatlan szeméttároló telepek és a széltében-hosszában eldobált szemét, háztartási hulladék. Szóval otthon a varjak fekete serege ellepte a várost, ezek reggelre mocskos szürkére-fehérre meszelik a park padjait és a sétányok feltöredezett aszfaltját, ugyancsak reggel éktelen károgásba kezdve tartanak általános ébresztőt, s fehér foltokkal mintázzák tele az erkélyek alatt veszteglő márkás gépkocsikat, amelyen a madárürülék vegyi hatására maradandó nyomok keletkeznek.

A Duna-deltába is beköltöző kálomista varjak más természetűek. Ezek nem képeznek nagy rajokat, kisebb családi közösségekre tagolódva élnek. A sátorverés után egy-két napra máris birtokba vették a szomszédos két fűzfaóriást, és onnan kémlelték, jelenlétüket egyáltalán nem titkolva, hogy mikor távozom legalább tíz-húszméternyire a konyhának-kamrának kiképzett ernyősátor mellől, ahol azonnal megjelentek, belecsipkedtek a fára akasztott szalonnadarabokba, a szalámi rudakba, gyorsan bekebelezték a kukoricadara-alapú haletető-anyagot, és pillanatok alatt minden egyebet összelopkodtak. Roppant figyelmesek, az elcsórnivalóra rá sem koppintanak csőrükkel ezek a pimasz kasszafúrók és bankrablók, amíg meg nem győződtek, hogy az őrző-védő szolgálat hatáskörén kívül nincsenek. Jellemző, hogy a fára akasztott, felső részénél kimetszett pillepalackból igazi akrobatákként kibányászták a kukactenyészetre kihelyezett halfejeket.

Ma külföldön élő egykori deltajáró barátunk mesélte, hogy a Kárpátok Géniuszának uralgása idején a szekuritáté addig csipi-csókázott vele, s kutatott aranyért a ház s a gazdasági épületek minden zugában, amíg rá nem jött, hogy a színesfém legbiztonságosabb tárolási helye a csókafészek az akácfák magasában. Ma is nevetésre görbül a szám, ha egymagamban vagyok, amikor eszembe jut ez a turpisság: az agyafúrt tolvajlásra alkalmas madár miként tanítja meg az embert a túlélés technikai fogásaira.

Deltába utazásom előtt a moldvai csángó szétrajzások nyomon követése végett újraolvastam ugyanabban a lapszámban Gazda László sepsiszentgyörgyi földrajztanár és néprajzkutató „Dobrudzsa – a sikerrel elrománosított tartomány” című megdöbbentő esszéjét. Ebben a szerző a vonatkozó román irodalom áttekintése után vázolja Dobrudzsa népességi „színeváltozásait”, különös tekintettel az utóbbi másfélszáz évre.

A magyar nemzettudat hézagos voltára és sebhelyeire utalva felette fájdalmas, hogy a varjú populációk szaporodásával fordított arányban fogyó magyarság zöme ma többet tud Észak-Afrika és Kis-Ázsia népeinek sorsáról, mint a Magyarországgal szomszédos államok népességének, nemzeteinek-nemzetrészeinek gyarapodásáról vagy éppen azok fogyásáról. Az évtizedeken át kommunista varjúhájjal hizlalt magyar nemzettudat meghökkentő és szánalmas csontra fogyására jó példa Dobrudzsa nemzetiségi népességi mutatóinak alakulása.

A tartomány 1878 után, az 1877-es orosz-török háborút lezáró berlini békét követően került román állami adminisztráció hatáskörébe. Háromezer éves történelme szinte évnyi pontossággal nyomon követhető: szkíták, görögök, kelták, rómaiak, bolgárok, törökök és románok követik itt egymást – állapítja meg Gazda. Dobrudzsa népességtörténetének szemléletes bemutatása után a terület román bekebelezését követő időszak demográfiai változásait részletezi.

Gazda gondosan vigyáz arra, hogy adatokkal alátámasztott állításait román szaktekintélyek írásos megállapításaira hivatkozva közölje. Észrevételeit Herbst Radoi román történész megállapításaira alapozza. Románok csak a Duna jobb partján sorakozó falvakban éltek – állapítja meg. A fennsík nagy térségei tatár lakosságúak voltak, míg a tengerpartvidék és a központok lakói jobbára törökök. Az egész Dobrudzsa lakossága azonban rendkívül ritka volt. Mindössze 106.943 főt számlált, ami négyzetkilométerenként 5-8 lakosnak felelt meg.

(…) Nicolae Iorga: Romania cum era inainte de 1918 (Románia, amilyen 1918 előtt volt) című művében bemutatta Dobrudzsának 30-40 évvel a csatlakozás utáni állapotát. Előre bocsátotta, hogy Dobrudzsa a románok számára vitatott terület, amely a bolgárok őseinek felvonulási útja volt. „Mi szembehelyezhetjük folytonosságunkat s pásztoraink időszakonkénti megjelenését a Duna jobb partján. És ennyi.

Ezután beszámolt a román nyelv igen rövid idő alatti győzelméről ebben a tartományban, ami a helyi nyelvek könyörtelen elnyomásával, minden autonóm önszervezési kísérlet megtagadásával párosult.”

Figyelsz, kedves erdélyi és magyarhoni olvasó, a történelem miként ismétli magát, és milyen szájbarágón közvetíti a mai időkre is alkalmazható következtetéseket?

Ebben az időszakban – az első világháború előtt – a román tannyelvű iskolák tízeit szervezték, dr. Scarlett Varnaf prefektus 40 iskolát alapított, nagyszámú templomot építtetett. („Hagymakupolás honfoglalás” ) A muzulmán elem megbékélt új uraival – állapítja meg diadallal a dobrudzsai helytartó. (A prefektusi intézmény örökös missziója az ortodoxia hitbuzgó nemzetszolgálata.) A szláv törzsekhez tartozó orosz lipovánok, az ukrán hoholok „önként” mondanak le saját anyanyelvű iskoláikról. Jellemző, hogy a Ceausescu-éra idejében az orosz nyelvjárást beszélő lipovánok a román oktatási rendszerben választható angol, francia, német és orosz idegen nyelv közül egyedül az orosz nyelvtanulást nem igényelhették, mert ez azonos lett volna anyai nyelvükkel. „Hajós nép vagytok! –hecceltük őket egy-egy kupica szilvapálinka mellett – tanuljatok angolul, ez a hajózás nyelve!”.

Jó adag cinizmussal mondhatnók, hogy az orosz „idegen nyelvként” való tanulásának megvonása nem jelentkezett számukra sorscsapásként, mert a Duna-delta nádrengetegeinek mélyén szétszórt falvak gyermekeinek jelentős része nem is járt iskolába. Nem volt önálló papképzésük sem, más szóval: nem volt a dobrudzsai etnikai csoportoknak, nemzettöredékeknek saját értelmiségük.

Ha néha felbukkant a nemzetközi porondon egy-egy lipován név, mint például a világhírű kajak-kenusok neve (Pacajkin és társai), ez csupán kivételként erősítette a szabályt.

Megdöbbentő, hogy az évszázadok óta a Duna-delta fizikai szomszédságában vitézkedő muszka medve egy szót sem szólt nyelv- és hittestvéreinek elnemzetietlenítése miatt, holott egyetlen kacsintás is elegendő lett volna, hogy a lipovánok a cirill betűs írásmóddal is megismerkedhessenek.

Siessünk megjegyezni, hogy az erdélyi magyarság brutális és tömeges elrománosításának kudarca – a „sikeres” részeredmények ellenére – azzal is magyarázható, hogy az erdélyi magyarságnak nagy történelmi múltra visszatekintő oktatási rendszere, kulturális hagyományai, históriai önismerete, és fejlett, sokszor a maradék magyarországit is leköröző nemzettudata volt.

A magyarságnak volt - és van - saját értelmisége.

Ugorjunk ismét a múltba!

Az I. világháború után Dél-Dobrudzsát is Romániához csatolták. G. Bratescu csernovici egyetemi tanár I. Károly király Dobrudzsája és a dobrudzsai gyarmatosítások című munkájában közli, hogy 25 év alatt Dél-Dobrudzsába hatezer macedoromán családfőt telepítettek a Balkánról, amely mintegy 25 ezer személyt tett ki, 279 kolonizációs központot létesítettek az ókirályságbeli románok betelepítésére. Ennek következtében 1938-ra a románság eléri a dél-dobrudzsai lakosság között is a 26 százalékos arányt. (96 ezer fő).

Ugyancsak az I. világháborút követően telepítnek a dobrudzsai szűzföldekre moldvai csángó-magyarokat is – természetesen „román elemként” -, ekkor alapítják a Mihai Kogalniceanu határában(régi török nevén Yeniköi) a harmadik Ojtoz nevet viselő romániai települést.

Egy beszédes adat: 1992-ben Dobrudzsa földjén 1 028 000 lakos élt, ennek 89 százaléka román nemzetiségű volt.

A falvak muzulmán népsége eltűnt, azaz 1900-ban még 360 dzsámival rendelkező muzulmán közösségek hitgyakorlására 151 imahely maradt. Naci Önal török folklórkutató adatai szerint (A dobrudzsai törökök népköltészetéből, Kriterion, 1992) 1939 – 1960 között 7631 török vándorolt ki. A Dobrudzsában őshonos tatárság is végnapjait éli: a régi lakosság 2 százaléka vallja magát tatár nemzetiségűnek, akik többnyire Konstancán és Mangálián élnek.

A dobrudzsai befészkelődés még egy aspektusa: 1878 után zömében eltűntek Dobrudzsa, a Duna-delta török, tatár, bolgár és lipován nevei. Yeniköy (Újfalu) = Mihai Kogalniceanu, Basköy (A falu feje)= Nicolae Balcescu, Alibeyköy (Ali faluja)= Izvoarele (Források faluja), Akpinar (Fehérkút) = Mircea Voda.

Abbahagyom a fárasztó felsorolást.

A Kárpátok Géniusza helikopterrel körözött a Duna-delta fölött s az efféle számára értelmetlen településnevek helyett, mint Murighiol, nagy találékonyságra vallóan ilyen neveket ötlött ki: 1 Mai – azaz Május 1.

Ülök a vén Duna Szent György-folyamágának partján. Éktelenül kárognak a dolmányos varjak, de csak azért sem távozom a tolvajokat rablásra bátorító távolságra, és Dobrudzsa, a Duna-delta demográfiai bekalandozása után valami miatt Arany János balladasorai ötlenek eszembe:

Vörös Rébék átalment a
Keskeny pallón: most repül;
Egy varjúból a másikba
Száll a lelke, vég né’kül;
S kinek ő azt mondja: kár!
Nagy baj éri és nagy kár.
Hess, madár!

Sylvester Lajos
  • Polgárverés – 12 éve
    Azt sem sikerült kideríteni, hogy a brüsszeli bürokrácia miért hunyta be a szemét, amikor látta, hogy európai uniós polgárokat vernek véresre.
  • Antall József és Sargentini
    Amikor nagy a zűrzavar, a cosmos helyett chaos van, amikor a szervezetlen rotyogás uralkodik, nem árt, ha fogódzót keresünk.
  • A nemzet védelme a történelem értelme
    Számunkra nem célja van a történelemnek, hanem értelme: az, hogy fennmaradjon az a nemzet, amelynek része vagyunk, és az a kultúra, amely otthonunkká teszi a szülőföldünket.
  • Róna Péter és a magyar valóság
    Ráadásul érzek Róna szavaiban egy jó adag liberális intoleranciát is: ha nem úgy gondolkodtok, mint mi, nyugatiak és nyugatimádók, akkor csak és kizárólag keletiek és barbárok lehettek.
  • Bayer: A hetedik koporsó
    A mi tisztünk bebizonyítani, hogy hiába ácsolják újra és újra a koporsóinkat, soha, senkinek nem fog sikerülni.
MTI Hírfelhasználó