Aki szelet vet…
Az alábbiakban teljes terjedelemben közöljük azt a Nol által részleteiben ismertetett vitacikket, amelyet Malgot István, a Szövetség a Nemzetért Polgári Kör egyik alapító tagja írt a Fideszről.
2005. január 19. 09:42
Mindig van egy utolsó csepp, amitől a pohár kicsordul. S hogy utolsó lehessen, kellenek előző cseppek, melyeknek léte lehetetlenné teszi a pohárnak az utolsó csepp befogadását. Az utolsó csepp jóvátehetetlen.
2004 december ötödikének katasztrófája nem egyszerűen a magyar politikai elit szánalmas vergődéséről adott képet. Szétrobbant az az illúzió, hogy a Fidesz jelenlegi állapotában képes a nemzet érdekében felelős döntéseket hozni, képes a társadalom többsége által járható utat, követhető célokat kínálni. December ötödikén megroppant, mert a nemzet többsége számára követhetetlennek bizonyult az a politikai irányvonal, amit Orbán Viktor a Fidesz átalakítása után képviselt. Szelet vetettünk és vihart arattunk, pusztító orkánt, jégesőt. A nemzet határok feletti egyesítése helyett a nemzet részeinek eddig elképzelhetetlen mértékű szembefordítása következett be. Szégyen és keserűség ül a szemünkben, ha felemeljük tekintetünket. Ha felemeljük.

Ez az írás nem születik meg, ha vállalnánk a felelősséget a kialakult helyzetért. Nem ezt tesszük. Politikusok, politológusok, szakértők, szekér- és széltolók lapátolják át a sarat politikai ellenfeleink portájára, egyébként feleslegesen, hisz a sárból van ott is épp elég. Mások népünkre mutogatnak, köpedelem országról beszélnek, megfeledkezvén arról, hogy szülőanyjukat gyalázzák. Vájkálnak sebeiben, de bekötözni képtelenek.
Csapda volt,mondjuk a csikicsukis népszavazásról, s valóban csapda volt, de ezt pontosan tudta a Fidesz vezetése.

A népszavazás ötlete már fogantatásában sem magyar érdekeket szolgált. Az egyre erősödő és egyre reálisabb alapokon megjelenő székelyföldi autonómiatörekvések megfékezésére ötölték ki, s nem nehéz kitalálni, hogy milyen szomszédos politikai erőknek és szolgálatoknak állott ez érdekében. Ha a népszavazás eredményes, könnyebb a másik hazába terelgetni a magyarságot, könnyű feszültséget szítani a kivételezett kisebbség és a többségi nemzet között, s már egy kisebb mértékű elvándorlás is az autonómiatörekvések gerincét roppanthatja meg. Ha eredménytelen a népszavazás, szembe lehet fordítani egymással a magyar nemzetrészeket, ki lehet húzni a talajt az erősödő nemzeti öntudat és összetartozás alól, fel lehet gyorsítani az asszimilációt. S ki lehet használni a végletekig feszült magyar belpolitikai ellentéteket. Csapda volt, mondjuk. Ha a malmot egyszer kirakták, nincsen jó lépés. Csak a csikicsuki létezik.
A valósnak tűnő érvelés ebben az esetben nem igaz. A csapda azáltal teljesedett ki, hogy ráléptünk a feléje vezető útra. S ha már ráléptünk, miután felismertük valódi rendeltetését, még akkor is kimondhattuk volna, hogy ezt az életveszélyes játékot nem játsszuk tovább.

A Magyarok Világszövetsége elnökének és döntéshozó testületének a történelem lomha, de biztos ítélőszéke előtt egyszer majd számot kell adni arról, hogy milyen célok érdekében indították el iszonyatosan időszerűtlen kezdeményezésüket. De nem szabad túlértékelnünk őket. Sem ők, sem a kezdeményezésüket támogató töredék pártocskák és szélsőséges szervezetek nem tudták volna a megfelelő számú aláírást összegyűjteni, ha akciójukhoz nem szerzik meg mindjárt az elején befolyásos és tekintélyes közéleti személyiségek támogatását. Orbán Viktor egyetértő aláírása a későbbi fejlemények szempontjából döntő jelentőségűnek bizonyult. Orbán Viktor kezdetben hangsúlyozta, hogy magánemberként írja alá a felhívást, s pártjában komoly viták vannak a kérdést illetően. A Fidesz vezetője persze nehezen nyilváníthat magánemberként aláírásával jegyzett véleményt ilyen roppant súlyú nemzetpolitikai kérdésben, s rövidesen kialakult a pártban is az egyetértés. Ez, a Fidesz jelenlegi szervezeti felépítését ismerve, nem meglepő. Orbán Viktor támogatásának tudatában a nemzeti oldal aktivistái, polgári körösök, fideszesek, versengve gyűjtötték az aláírásokat, s rövid időn belül meg is lett a több, mint elég. A népszavazás kitűzetett.
Ekkorra már tudatosult a Fidesz felső régióiban, hogy valójában kik állnak a kezdeményezés mögött.
Még most is szét lehetett volna robbantani a nekilendülő lavinát. Orbán Viktor felhasználhatta volna rendkívüli tekintélyét, hogy az összefüggéseket elmagyarázva leállítsa az önkezünkkel saját magunkra mért nemzetvesztés iszonyatát.
Nem ezt tette.
Nem igaz az az érv, hogy a külhoni magyarság nem értette volna meg ezt a lépést. Pontosan ők, akik a kirekesztő nemzetállamok hálóiban vergődtek Trianon óta, lettek volna képesek átlátni, hogy kiket szolgál a kérdés időzítése. Mindössze ki kellett volna mondanunk az igazat.
Akkor hát rossz tanácsadók? Ha bolond tanácsadókkal veszed körül magadat, magad is bolonddá válsz, ha bölcsekkel, magad is bölcs leszel, intette fiát Szent István királyunk. Mindez köztudott, de nem magyarázat.
Ha nem tudod megakadályozni, állj az élére, mondják, de esetünkben nem állt fenn ez a kényszer. És lehet-e egy csapda élére állni?

A csapda kívánatos koncot kínál fel a közeledőknek, továbbhaladásra késztetve őket. Esetünkben a csalétket a Fidesz számára a 2006-os választásokon a külhoni magyaroktól megszerezhető szavazatok lehetősége jelentette.
A kettős állampolgárságról szóló népszavazás legkevesebbet emlegetett, de nehezen túlbecsülhető kérdéséhez értünk. Több oldalról is fevetették annak a lehetőségét, hogy az igenek győzelme esetén, itt nem részletezendő technikák használatával, a Fidesznek reális esélye nyílhat arra, hogy a külhoni magyarok szavazataival támogatóinak számát lényegesen növelje.
Mindezt a szocialisták vezetése is pontosan látta, ez volt az oka a felfokozott nemzeti érzésviharban egyébként szinte irracionálisnak tűnő elutasító magatartásuknak.
S bár erről sem beszélünk, látta ezt az otthonmaradók jelentős része is. Ők annak a lehetőségét utasították el, hogy a hazai közéleti és politikai döntések meghozatalában azok is résztvehessenek, akiknek a döntések következményeit nem kell viselni, hiszen másutt élnek.
A pőrén politikai lényeget a csapda felállítói édes-keserű nemzeti mákonnyal ízesítették. A nemzeti érzések felkorbácsolása után jó magyarnak csak az igenek támogatói számítottak. A többiek a nemzeti összetartozás elárulói lettek. Ennek a csapdalogikának lett a következménye a mai helyzet, amikor az egész belhoni magyarság nemzetáruló lett a külhoni magyarok szemében. A csapdába besétálva maga a Fidesz is rezegtette a szálakat. Nem akart a kialakult helyzet vesztesévé válni, minden erővel küzdött, miközben erőfeszítései egyre szorosabbra fonták a csapda hurkait. Bekövetkezett a totális érzelmi és emberi mozgósítás. Fideszesek, polgári körösök, egyházak és egyházi személyiségek, a közélet mértékadó véleményformálói, mérsékeltek, radikálisok, megfontoltak és demagógok, félretéve nézeteltéréseiket, teljes erővel harcoltak az igenek győzelméért. A harcba bevonták a határon túli magyar szervezeteket, a Magyar Köztársaság elnökét, s mint valószínüsíthető csodafegyvert, magát Orbán Viktor személyét is. A csapda bezárult. És nem volt csodafegyver.
A totális mozgósítás mindössze másfél millió igen szavazatot eredményezett. Ennyit. Mindössze másfél milliót.

A kialakult helyzet a Fidesz számára győzelemnek púderezett vereség. Orbán Viktor számára egy politikai irányvonal csődje. Az MDF-nek csendes önigazolás. A szocialistáknak szégyennel keveredett megkönnyebbülés. Az SZDSZ számára egyértelmű győzelem.
Egyébként nemzeti katasztrófa.
Mindig van egy utolsó csepp, amitől a pohár kicsordul. S hogy utolsó lehessen, kellenek előző cseppek, amiknek léte lehetetlenné teszi a pohárnak az utolsó csepp befogadását. Az utolsó csepp jóvátehetetlen.
A jóvátehetetlen történések esetében egyetlen dolgunk lehet. Soha többé nem követjük el azokat S hogy így lehessen, nemcsak az utolsó cseppről kell beszélnünk. Meg kell vizsgálnunk a pohár kicsordulásához vezető keserű cseppeket. Régóta úgy gondolom, hogy a történelmi igazság azokat illeti, akik nem a nemzet többségének nevében, hanem a többség érdekében cselekszenek. 2002 tavaszának könnyes és gyönyörűséges napjaiban a történelmi igazság hordozójának láttam a választásokon vesztes Orbán kormányt, s baloldali érzelmű értelmiségiként a Fidesz támogatására hívtam fel másokat is. A létrejövő polgári körök a közvetlen demokrácia lehetőségét hordozták, s úgy látszott, hogy az erodálódott pártoknál demokratikusabb politikai altenatívát kínálnak a közügyekben való részvételre.
Évtizedek óta ismeretlen társadalmi aktivitás vette kezdetét.

Jelen írásnak nem célja a választásokat követő bő egy év kibontakozó lehetőségeinek és eme lehetőségek fokozatos elsorvadásának elemzése. Csupán néhány összfüggésre szeretném felhívni a figyelmet.
A polgári körök és a Fidesz viszonya meglehetősen feszült volt a kezdetekben. A polgári körök Orbán Viktor köré tömörültek, s a Fidesz lanyhának mondott politizálását tették felelőssé a választási vereségért. A fideszesek pedig részben a kéretlen vetélytársat, részben pedig a parlamenten kívüli, utcai politizálást kárhoztattták a tömegmozgalomban. A helyzet ellentmondásainak feloldását kívánta szolgálni Orbán Viktornak az a döntése, hogy a párt struktúrájának átalakításával együtt vállalja a párt elnökének tisztségét, s lehetővé teszi a polgári körök legaktívabb tagjai számára a Fidesz politizálásában való részvételt. Mindez az elképzelések szerint a Fidesz felfrissülését, és egy nyitott, hatékony, különböző értékeket képviselni tudó néppárt megszületését jelentette volna. A polgári körök számára az új párt hátországának a szerepe kínálkozott.
Semmi sem történt egészen úgy. Ami azt jelenti, hogy minden másképpen történt. Jelentéktelennek tartott események indítják meg a hegyomlásokat, s hiába állsz a hegycsúcson, ha már nincs hegy, aminek csúcsa lenne.
A polgári körök sem saját maguk által létrehozott, sem felülről vezérelt átfogó társadalmi szervezettel nem rendelkeztek, ennek kialakítására lehetőséget sem kaptak. Egységes eszmei hátterük nem volt, ezért ideális terepet kínáltak a legkülönbözőbb provokációknak, a mozgalmat saját céljaikra felhasználni kívánó álradikális, demagóg, vagy éppen szélsőjobboldali csoportoknak.

2002 nyarának hídfoglaló provokátorai sikerrel hívták elő a frissen alakult szoclib hatalom rendőrségének ostoba és erőszakos reagálását. Az erőszak hatására, s a szélsőséges hangvételéről ismert Pannon Rádió ösztönzésére hatalmas ellenzéki tömeg nézett farkasszemet a megerősített karhatalommal, s szenvedte el első, megalázó vereségét. (A második vereség a Tilos Rádió előtti tüntetés volt 2004-ben, ahol az emberi tisztesség maradt alul a nulla toleranciát hirdető, gyalázkodó zászlóégetőkkel és eszmei irányítóikkal szemben.)
Kétes szándékú provokátorok váltak a nemzeti tömegmozgalom mártírjaivá, üvöltöző demagógok kompromittálták nemzeti jelszavainkat, köpönyegforgató bértollnokok találták meg a haza lánglelkű messiásaiként, gyümölcsöző új szerepüket. A nemzeti érzések felhasználása körüli tébolyult dáridó azóta is folyik. Jóhiszemű barátaink tömegesen ropják a táncot. Vajon kik muzsikálnak?

A Fidesz sajátos átalakulása Magyar Polgári Szövetséggé, többszörösére növelte a párt taglétszámát, a frissen belépett tagok meglehetősen heterogén eszmeiséget képviseltek, nem annyira a Fideszhez, mint inkább a párt elnökéhez csatlakoztak, komoly támaszt jelentve az elnöknek a Fidesz belső problémáinak kezelése során. A változások a párt életében ezidáig elképzelhetetlen hatalomkoncentrációval jártak együtt. Az új struktúra vezérlő elve a széleskörűen megvitatott, hozzáértő elmék által kidolgozott, a párt tagjai számára vállalható, a társadalom többsége által követhető és megvalósítható elképzelések, célok és módszerek helyett az elnök iránti feltétlen elkötelezettség lett. Az Orbán Viktor személyét övező rajongás a nemzeti tömegmozgalomban alakult ki, ekkor még megítélésem szerint őszinte kifejeződése volt annak a bizalomnak és támogatásnak, ami az érzelmileg telített választási fordulók során felhalmozódott a polgári kormány híveiben. Sajnos, amikor mindez az új párt hivatalos struktúrájának alapjává vált, a feltétlen tisztelet és rajongás egyben ki is ürült, s a történelmünkből már jól ismert előképekhez kezdett mindinkább hasonlítani. Az új struktúra ugyanis az egyszemélyi vezetést honosította meg, ahol a frissen létrejött, egyébiránt csak formálisan működő tagozatok vezetőitől kezdve a Fidesz alapszervezetei mellé (vagy fölé) rendelt választókerületi elnökök láncolatán át minden tisztségviselőt az elnök nevezett ki. Mivel a feladatokra való alkalmasságnak valódi mércéje nem volt, döntő szerephez jutott a véletlen és a kontraszelekció. A régi Fidesz struktúráival párhuzamosan, vagy egyenesen ellentétesen működő struktúrák léteznek a mai pártban, amelyek nem annyira a kibontakozást, mint inkább egy állandósult belső sakk-helyzetet eredményeznek, ahol a sakkban tartott erők és személyek bármikor megmattolhatók.
Az egyszemélyi hatalom háborúk idején hatékonysága miatt elfogadott. Ugyanakkor az egyszemélyi hatalomnak szüksége van a háborús körülmények fenntartására, hiszen létét csak valamiféle végső harc víziójával tudja igazolni. A közelmúlt rettenetes politikai feszültségeit az az elképzelés tartotta és tartja életben, hogy a nemzeti oldalnak megnyert csaták és diadalmas ütközetek során le kell győznie, meg kell semmisítenie a szembenálló politikai tábort. Gyakorlatilag az ország felét.

Még olyan sántikáló demokráciában is, mint amivel országunk rendelkezik, a parlamenti választások útján megszerezhető hatalom előfeltétele a választópolgárok többségének megnyerése, mások által is követhetö, a többség érdekeit képviselő célkitűzések mentén. Ugyanakkor nem lehet kizárni, bár nem szabad megengedni azt a másik lehetőséget sem, amikor egy jólszervezett kisebbség kihasználja a többség csalódottságát, politikai apátiáját, a társadalmi intézmények meggyengülését, és erőkoncentráció révén szerzi meg a hatalmat. Úgy vélem, a nemzeti oldal támogatóinak egy része a fenti két lehetőség víziói között ingadozik, elbizonytalanítva a párbeszéd és a meggyőzés híveit, s egyre nagyobb teret engedve a szélsőséges demagógoknak. Ebben a helyzetben a politikailag hibás döntések elkerülhetetlenek, hiszen a döntések semmiféle kontrollnak nincsenek alávetve, legitimációjuk a vakhit és a bizalom, s utólag is csak eredményességük vagy eredménytelenségük minősíti őket, nem pedig a döntések következményeként bekövetkező katasztrófák.
A szakadatlan hachoz az utasításokat fegyelmezetten végrehajtó katonák kellenek, nem pedig józan érveket használó értelmiség, olyan értelmiség, amely igaza tudatában képes befolyásolni, meggyőzni másokat. Ez az értelmiség jórészt elfogyott a Fidesz körül, talán mert képviselőinek puszta jelenléte is idegesítette a párt legfőbb vezetését.
Helyüket a Sajtóklubból és a Demokrata nevet viselő, magát radikálisnak mondott hetilap néhány munkatársából verbuválódott tollforgatók foglalták el. Ez a szabadcsapat meglepő hatékonysággal tette tönkre a Fidesz társadalmi esélyeit a nemzeti többség megteremtésére. Napjainkig tartó heves támadásokat indítottak az Orbán-kormány puhakezűnek titulált miniszterei ellen, lépten-nyomon gyalázták a Fidesz liberálisnak kikiáltott vezetőit éppúgy, mint a társadalmi párbeszéd szükségességét valló médiaszemélyiségeket. Írásaikkal, nézeteikkel, előadásaikkal igyekeztek radikalizálni a polgári köröket. A közelgő forradalomról vizionáltak, felléptek hazánk európai uniós csatlakozása ellen, minősíthetetlen hangon gyalázták nemcsak politikai ellenfeleiket, hanem a magyar nép jórészét is. Elévülhetetlen érdemeik vannak a Fidesz ellenében fellépő radikális csoportok párttá alakulásában. Csak találgatni lehet, hogy miféle hangulati hátteret jelentettek a Fidesz átszervezésének folyamatában. Az viszont bizonyos, hogy botrányaik ellenére meghatározó szerephez jutottak a Történelem Fő utca nevet viselő nemzeti rendezvénysorozaton, ahol együtt szerepelhettek vezető politikusokkal, s szélsőséges megnyilatkozásaikkal sikerrel kompromittálták a Fidesz társadalmi nyitást hirdető politikáját.

Elképesztőnek és botrányosnak tartom azt a közömbösséget, amit a Fidesz legfőbb vezetése tanusított a Demokrata hetilap Új Jobboldal elnevezésű neonáci rovatával kapcsolatban. Ennek a rovatnak számos írása és tollnoka munkálkodik egy faji felsőbbrendűséget hirdető, keresztényellenes, újpogány eszmerendszer elterjesztésén, amelynek képviselői a közelmúlt szélsőjobboldali diktatúráira, mint a társadalmi problémák eredményes megoldási modelljeire, csodálattal tekintenek. A Demokrata farhullámain botrányos dolgok úsznak a Fidesz folyamának felszínén, fogyasztásra alkalmatlanná téve annak vizét.
Az utóbbi másfél évben radikálisnak nevezett, ám leginkább csak tisztátalan, demagóg és gyakran vállalhatatlan nézetek elterjedését tapasztalhattuk magukat nemzetinek nevező, de valójában kifejezetten szélsőjobboldali úságokban. Kulturális és politikai rendezvényeinken, úgynevezett nemzeti könyvesboltjainkban náci, antiszemita, hungarista műveket árusítanak, mintegy szalonképessé téve azok ocsmányságait az új nemzedékek számára.
Mindezektől a nemzeti oldal válik egyre szalonképtelenebbé. És természetesen a Fidesz, amelyik, bár látja mindezt, hallgat és félrenéz. Pedig ez is megérne egy nemzeti petíciót.

Egyre inkább úgy tűnik, hogy Fidesz beszorult a radikális jobboldal utcáiba, megszabadulni képtelen a szélsőjobbal is gyakran összeboruló radikálisoktól, miközben azok állandóan puhának, megalkuvónak, sőt árulónak bélyegzik. Ez a helyzet a párt elfogadottságának a katasztrófális csökkenését eredményezheti. A jelenlegi struktúrában ez a probléma megoldhatatlan.
Orbán Viktor a Fidesz átalakításakor elérkezettnek vélte az időt arra, hogy győzelemre vigye a már régebben is képviselt „egy tábor…egy zászló…” néven ismert politikai irányvonalat. Valójában ezzel elkezdődött az a folyamat, amely kezdeti sikerek után szükségképpen a Fidesz társadalmi elszigetelődéséhez vezetett. A sajátos magyarországi viszonyok között ez az irányvonal működésképtelen.
Csak megemlítem, hogy a Fidesz 1998-ban nem került volna kormányra, ha nem lép koalícióra a Kisgazda Párttal. A közös kormányzás alatt ez a párt felmorzsolódott, s bár tagságuk egy része fidesz-támogató lett, többségük a választási rendszerből kiábrándultak amúgy is népes táborát gyarapította. Napjainkban megfigyelhető a nemzeti radikális MIÉP széthullása, s bár a Fidesz szívesen fogadja a vezérükben csalódott miépeseket, azok inkább a frissen létrejött radikális párthoz, a Jobbikhoz csatlakoznak. Úgy tűnik, a Magyar Demokrata Fórum sem hajlandó feladni az önálló politizálás lehetőségét.
Letagadhatatlan, hogy a Fidesz legfőbb vezetése, bár a vezetőségben vannak eltérő álláspontok, nem nézi jó szemmel, ha rajta kívül más pártok is igényt tartanak a nemzeti oldal politikai képviseletére. Ugyanakkor önmaga képtelen minden érdeket egyesíteni és megjeleníteni. Platformjai sincsenek, ahol a nemzeti oldal radikális, konzervatív vagy liberális áramlatai, akár egymással vitatkozva, munkálkodhatnának. Jelenleg a Fidesz egyre kevésbé értékcentrikus párt és egyre inkább a nemzeti populizmus megjelenítője. Értékek vállalása helyett népszerű, vagy népszerűnek tartott nézeteket és követeléseket hangoztat. A régi pártzsargon utánérzéseként irányt vesz azokra a témákra, amiknek közéleti megjelenítésétől szavazókat és szavazatokat remélhet.
1998-ban a Fidesz átlátható és sokak számára vonzó társadalmi célokat fogalmazott meg, ezek eléréséhez követhető utakat kínált. Mára a vonzó célok helyett az ellenfél mindenáron való legyőzésének görcsös szándéka maradt, miközben nyoma sincs a választótábor bővítésére szolgáló elképzeléseknek, az ország állapotát javítani képes programoknak.
1998-ban a Fidesz politikai vezetését kiváló elmék segítették a programalkotásban. Ma arculatformálók próbálják eladhatóvá tenni tartalmatlan szlogenjeiket. 1998-ban a társadalmi folyamatok elemzése nyomán, a bonyolult egymásrahatások figyelembevételével születtek meg az állásfoglalások.
Ma egy futballmérkőzés viszonyait próbálják az országra alkalmazni, ahol két csapat játszik, és az a csapat győz, ahol jobban rúg a kapitány. Még arról is megfeledkeznek, hogy a mérkőzés eredményét a jelen példánál maradva a lelátók népe dönti el. És nem a berúgott gólok szerint.

Sántikáló demokráciánkban a pártok szerepe megkerülhetetlen. Még akkor járunk a legjobban, ha a többpárti demokrácia elvét elfogadva a nemzeti térfélen létező vagy létrejövő pártok és szervezetek szétzilálása helyett azok megerősítésén munkálkodunk és meghatározott társadalmi érdekek mentén szövetségre lépünk velük. A szavazatok maximalizálásának elve helyett az érdekek és értékek sokszínűségének elfogadása lehet csak a járható út. Tudomásul kell vennünk, hogy a Fidesz nem képes a nemzeti térfélen megjelenő valamennyi érdek és eszme megjelenítésére. Aki mindenkit képviselni akar, az végül senkit sem képvisel. A szövetségek létrehozása persze időigényes. Gyakran idegesítő. Kompromisszumokkal jár. Egyszerűbbnek és talán hatékonyabbnak tűnik, ha önmagunkkal lépünk szövetségre. Csak éppen nem vezet sehová. Szövetség. Elképesztő, hogy mennyire sikerült megfosztanunk jelentésétől ezt a fogalmat. A Fidesz átalakításakor Orbán Viktor szövetséget kínált a társadalom széles rétegei számára. Mára eljutott annak a hangoztatásáig, hogy nem kíván koalícióban kormányozni. Szövetség helyett egyszemélyi döntéshozatalra épülő, a kijelölt feladatokat kétkedés nélkül végrehajtó szervezet jött lére. Egy olyan párt, amelyik irányvonalának helyességét a vezető csalhatatlanságára építi. Történelmünk azt példázza, hogy nincsenek csalhatatlan vezetők. S azt is megtanultuk, hogy zseniális politikusok tévedései többnyire nemzeti katasztrófákat eredményeznek.
Nagyon kevés ismerettel rendelkezünk a Fidesz mögött álló hatalmi elitről. Nem tudjuk, hogy Orbán Viktor előidézője vagy áldozata a jelenlegi helyzetnek. Valószínűleg mindkettő. A nemzeti média egyre szürkébbé váló lapjairól időnként kinyúlik egy fenyegető kéz. Ilyenkor megdöbbenünk. A Hir TV alapítóit, meghatározó munkatársait sorra kipenderítik. Hallgatunk, és beérjük az elénkvetett satnya félmondatokkal. Hallgatunk, bár zavar a csend. Hozzászoktunk a tapsoláshoz. Megszűntek vagy elnémultak azok a fórumok, ahol lehetőség volt a vélemények ütköztetésére. A Szövetség a Nemzetért polgári kör egy éve nem tanácskozik. Feltehetően azért, mert itt valóban ütköztek a vélemények. Olvassuk, hallgatjuk a százszor megcsócsált, minden tartalmuktól megfosztott mondatokat, amik arra hivatottak, hogy fenntartsák táborunkban azt a látszatot, hogy uraljuk a helyzetet. S amik csak abban különböznek egymástól, hogy sikítozó hangon, károgva, ordítozva, vagy monoton nyegleséggel adják elő őket. A mondatokhoz egyre kevesebb arc tartozik. Ez sem feltűnő? Szégyenkezünk, amikor fölényesen lefitymálják ellenfeleink cseppet sem lebecsülendő képességű politikusait, mondván: „olyan jól jöttek nekünk, mint egy lottóötös…”
Miféle gyermeteg helyzetértékelés szül ilyen kijelentéseket? Milyen politika épülhet efféle helyzetértékelésekre? Aztán majd felébredünk…

Véget kell vetnünk a hallgatásnak. Meg kellene szólalnia mindazoknak, akiknek az állandósult politikai csinnadratták helyett fontosabb egy termelő, gazdálkodó és alkotó Magyarország megteremtése. Közéletünket, s vele együtt személyes életünket a másfél évtizedes harcok olyan pályákra terelték, ahol alkotó energiáink teljesen értelmetlenül felemésztődnek, s így képtelenné válunk egy valóban élhető Magyarország megteremtésére. Lehet, hogy ez volt a cél?
A végkimerülésig vívott háborúk a hatalmi elitek érdekeit szolgálják. A döntő többség érdeke maga az élhető élet. Meg kell végre találnunk az utakat, amik errefelé vezetnek.

Malgot István

(megjelent a Szövetség IV. évf 1-2. számában, 2005 jan. 14)

Címkék:
  • „Tudományos” látásmód
    Ilyen körülmények között lefordíthatjuk-e Lenint magyar pénzből angolra?
  • Eltüsszentett forradalom
    Tényleg feltámadt a baloldali ellenzék, legalábbis sok éves tespedését felszámolva mintegy varázsütésre in concreto a tettek mezejére lépett.
MTI Hírfelhasználó