Egy csángó képírásolvasó: Duma-István András
2005. szeptember 9. 00:00
Duma-István András klézsei költő, csángó művelődés- és iskolaszervező az alkalomból térült-fordult Székelyföldön, hogy Sántha Attila szerkesztésében-kiadásában – Kézdivásárhelyi Székely Nyomda, 2005 – megjelent a Csángó mitológia című könyve. Ezúttal a Csernátoni Művelődési Napokon találkoztunk, ahol, - hogy bemutatkozása stílusos is legyen – a tájmúzeum népművészeti- iparművészeti alkotó körének kiállítástermében került sor. Volt ott minden, ezermesterkedő fafaragó fából faragott lánca, amely a faragászat művelésének virtuóz voltára játékos példa, de, hogy a kor változásait is érzékelhessék: kiállítottak strucctojásból metszett-faragott művet is, amely nem éppen a helyi hagyományok folytatója.

Duma-István András egyénisége-személyisége inkább a hagyományőrző faragászat, a díszsulykok, hímzett, varrott, horgolt vagy szűrrátétes világához igazodott, különösen, mikor kiderült, hogy a moldvai ember a csángó melles bunda – keptár – mintáiból úgy olvassa ki a ruhanemű alkotójának-viselőjének üzenetét, mintha az ennek rovásírásos rögzítése lenne. Ennek könyvében külön fejezetet is szentel Rovásmaradékok a keptáron címmel. Előadása titkokat sejtető és mégis meggyőző, a személyes átélésre, a csángó helybéliek belső látására épített, amelyet a kutató, vagy a hagyományos csángó világgal a kapcsolatait elvesztő ember számára, még ha több doktori címe van is, s a téma avatott kutatójának tartják, akkor sem érthető. Sántha Attila a könyv előszavában ezt nevezi mitikus realizmusnak, és Duma András munkáját iniciatikus, beavató könyvnek a csángó mitológiába.

Duma-István András a melles bundák mintavilágában az ősi székely rovásírás jelképeit látja. Magyarázatait személyes átélés, a belső látás, ha nem is hitelesíti, de hihetővé teszi. A hagyományőrzésről, s a rovásmaradékokról mondja el a falubéli Demse Ádám történetét, aki a legnagyobb keptár-készítő mester volt Klézsén, „… pontosan tudta, hogy milyen neveik voltak a mintáknak, kétszemű és háromszemű meggyes, ökörhúgy vagy életvíz, szárnyas nap stb. Ő még azt is elmagyarázta, hogy’ kellett odafigyelnie és újból csinálnia egyszer a keptárt, mert új mintákat akart építeni belé.”

- Tudod, varrtam egy keptárt, s gondoltam, ha új minták (hímek) lesznek benne, akkor szebb lesz. Még a széleken is változtattam, csak hát, amikor az öreg eljött, hogy elvigye a leány bundáját, úgy megvert, hogy egy hétig hevertem az ágyban. Így mást csináltam neki, s azután nem mertem változtatni a mintákon, mert tudtam, hogy vége az üzletnek.

Duma Andrást egyre inkább érdekelni kezdték a bundák „rovásmaradékai”, pedig még a rovásírás szót sem ismerte. Miután ilyen-olyan könyvekhez, magyarázatokhoz is hozzájutott, akkor döbbent rá, hogy a bunda mintái a rovásírás mintáját – ahogy Demse mondta: hímeit – képviselik. Demse, hitünk szerint inkább népetimológiai alapon az „írást” a csángó nyelv „irhás” szavával azonosítja, és azt fejtegeti, hogy a pergamen és a papír megjelenése előtt az irhára írtak, s innen az irhás név. Később úgy véli, hogy ezek a jelek, azaz a belőlük kiolvasható üzenetek a szőtteseken, kendőkön, takarókon is fellelhetők.

A csángó szerző a jelképeket a székely rovásírás alapján értelmezi. A keptár mintáit a képírással azonosítja, s a csángó mintakincs tudós kutatóinak munkásságát arra véli alkalmasnak, hogy az ők írásos és képi mintarögzítése alapján a „belső látással” rendelkezők, mint ő is a mai ember számára rejtett ősi üzeneteket megfejtsék, a mintákat olvasni és értelmezni tudják.

Duma-István András érdekes és figyelemre méltó módon közelít a csángók és a románság kapcsolatainak elemzéséhez. Cáfolja a román szakirodalom és közhiedelem azon állításait, hogy „mindent átvettünk, de nem adtunk át semmit”. A kerpa – körfa, amelyre a fejkendőt teszik az asszonyok – mondja a magyar szakemberek szerint is a román kirpa (rongy) szóból eredeztethető. Aki ilyent mond – vallja – az soha nem látott kerpát, mert amint a neve is mutatja, az egy fejhosszabbító fakészítmény – karika, olyanszerű, mint amilyeneket a Nefertiti-képeken láthatunk –, s a fejkarikát, ami a fej sajátos, megnyúlt formáját eredményezi a kendővel – a „ronggyal” – azonosítják.

Az, hogy a népviselet formája hasonlít a románokéhoz, nem azonosítja a kettőt, hiszen a minták üzenete teljesen különbözik.

Tanulságként viszont az is megfogalmazható, hogy a kutatóknak alaposabban utána kellene nézniük annak, hogy mi az, amit a moldvai románság vett át a csángóktól. A románok sok-sok könyvet adtak ki, amellyel, épp a mintakincs azonosságára vagy hasonlóságára alapozva, azt bizonygatják, hogy a csángók román eredetűek. A csángó szakértőként is ismert román külügyminiszter részben szakít ezzel a hagyománnyal, s megengedhetőnek tartja, hogy a csángó népesség egy része magyar eredetű, de azt vallja, hogy a román elem jelenléte a históriai időkben is igen jelentős.)

Sajnos a magyar nyelvű írások nem jutnak el az itt való magyarokhoz ismert okokból – írja Duma-István András –: ezek magyar nyelven vannak írva, és elég kevés az, aki még tudja használni a magyar olvasást. Pozsony Ferencet és Tánczos Vilmost kivéve kevés a kezdeményezés a magyar nemzettől és tudománytól, hogy román nyelven is megismertesse ezeket a dolgozatokat. Pedig milyen büszkék lennének az itt való magyarok, hogy igazából se nem bozgorok (hazátlanok), se nem csángók, hanem ugyanahhoz a magyar nemzethez tartoznak, mint az erdélyiek vagy magyarországiak. Merthogy a mindig kóválygó tehénynek tesznek csengőt, mert csengve csángál el.

Érdemes lenne Duma-István Andrásnak arra a fejtegetésére is odafigyelni, ami szerint:

A csángóknak látniuk kellene, hogy a magyar nemzet nem akar lemondani róluk. Merthogy azt látják, hogy kellenek a román nemzetnek, példa rá a sok könyv, amely a csángók románságáról megjelenik. Ugyanakkor a csángók egy része tisztában van azzal, hogy a románság és a római-katolikus egyház nem önzetlenül fogadja tárt karokval magához a csángóságot, hanem ennek politikai okai vannak. A csángómagyarságnak jelentős népessége viszont jelen pillanatban nem tudja, melyik fajta gondolkodást fogadja el.

Az autodidakta költő, művelődésszervező Duma-István András a csángók mai maradék hiedelmeinek eredetét a pogány természeti kultúrában keresi, másrészt a római-katolikus vallásból eredezteti, s harmadrészt a modern világ elemeinek a behatolásával magyarázza, amely az embereket értelmetlen fogyasztásra kényszeríti.

Szerinte a tudás az, amely megmentheti ezt a kultúrát.

Ő maga archaikus és eredeti csángó nyelvvel-szemlélettel írja verseit, s olvassa ki a melles bundák (keptárok), a hajkarikák, kendők mintázatának képírásos-rovásírásos üzenetét

Amikor úgy döntöttem, hogy ezekkel a célokkal foglalkozzak, akkor rájöttem, hogy az ember csak nemzetén belül tudja megvédeni önmagát, ezért van szüksége öntudatra és fejlődésre, ezekhez pedig művelni kell és ápolni a nyelvet. (…)

A legnagyobb örömöm akkor volt, amikor mások is azt látták jónak, amit én is jónak éreztem, és ez volt az első lépés afelé, hogy minél több dolgot fogadjak el az emberektől, ami jó nekik és nem árt nekem se.

Sylvester Lajos
  • „Tudományos” látásmód
    Ilyen körülmények között lefordíthatjuk-e Lenint magyar pénzből angolra?
  • Eltüsszentett forradalom
    Tényleg feltámadt a baloldali ellenzék, legalábbis sok éves tespedését felszámolva mintegy varázsütésre in concreto a tettek mezejére lépett.
MTI Hírfelhasználó