Szenvedésbe ágyazott gyönyörűség (I.rész)
Balczó Andrással beszélget Kocsis L. Mihály
Több mint tíz évvel ezelőtt, 1994. december 24-én jelent meg a Sport Plusz című hetilapban a most következő írásom Balczó Andrásról (A feledékenység cáfolatául), abból az alkalomból, hogy minden idők legjobb magyar sportolójává választották egy közvélemény-kutatás során. Akkor nekem tartozásom volt Balczóval szemben, hogy mi: részben erről szólt ez a cikk.
2005. november 8. 12:58

 

 

Bevezető helyett

 

KOCSIS L. MIHÁLY: Több mint tíz évvel ezelőtt, 1994. december 24-én jelent meg a Sport Plusz című hetilapban a most következő írásom Balczó Andrásról (A feledékenység cáfolatául), abból az alkalomból, hogy minden idők legjobb magyar sportolójává választották egy közvélemény-kutatás során. Akkor nekem tartozásom volt Balczóval szemben, hogy mi: részben erről szólt a cikk, s – úgy vélem – ezt kell annak a válogatásnak az élére állítanom, amely a beszélgetéseinkből összeállított könyvből (Szenvedésbe ágyazott gyönyörűség) szemezget. Aki ezt elolvassa, jobban megérti a kapcsolatot, amely a riportert és riportalanyát (beszélgetőtársát) összefűzi. Íme, az említett írás:

 

Az állatok között, azt mondják, az elefántnak van a legjobb emlékezőtehetsége. Vajon hol van hozzá képest az ember? Lassanként másfél évtizede annak, hogy Balczó Andrást elhívtam egy vidéki faszobrász özvegyéhez. Ismerve Bandi vonzalmát a fa iránt, tudtam, hogy nem bánja meg az utat. Ott találkoztunk egy kedves kis gimnazista rokonlánnyal, aki lelkendezve ismerte fel az egyik vendégben „a” Balczót. Rögvest lerohanta autogramért. Aztán kissé megszeppenve nézett a megszólítottra: kérhet­ne-e mindjárt tízet. Persze – felelte Bandi mosolyogva, de miért pont annyit. „Azért – pironkodott a leányka –, mert tíz Balczó­ért kaphatnék egy Taróczyt.”

És most merre? címmel írtam az alábbiakban következőket az 1990. szeptember 15-ei Magyar Nők lapja című hetilap hasábjain: „Tizenhárom évet fiatalodtam én is, amikor ezen a szerda estén megnéztem a televízióban Kósa Ferenc Küldetés című dokumentum­filmjét Balczó Andrásról („minden idők…”). Tizenhárom év, ha úgy vesszük, nagy idő, ha amúgy, akkor nem is olyan nagy. Egy perc is sok, száz év is kevés. Ez a tizenhárom év is… Ha minden marad változatlanul: egy másodperc csak az örökké­való rosszban. Így, hogy változott: mintha valamikor a múlt szá­zadban lett volna. De az emlékek, mégis, valahogy ide rende­ződnek körénk. És akkor már nem is csak egy filmet nézünk, hanem farkasszemet –  önmagunkkal. Kik voltunk? Mit akartunk? Hogyan gondolkodtunk? Kikkel szemben kellett hogy  m e r s z ü n k  legyen gondolkodni?

    Mert kellett a mersz.

    Először is az áhítatra emlékezem. Az áhítatra, amely megül­te a mozik nézőterét, ahol a filmet vetítették. A csöndre, a figyelemre. A felismerésre, ráismerésre. Aztán a tapsra a film végén. A lesütött szemekre, feszült arckifejezésekre. Emlékszem, amikor sokadszorra ültem be a zsúfolt nézőtérre rövid idő le­forgása alatt, már nem is magára Balczóra voltam kíváncsi, ­hiszen talán álmomból felébresztve is felmondtam volna minden szavát , hanem a közönségre. Arra a soha nem tapasztalt él­ményre, hogy életem során először érzem körülöttem közösségbe szerveződni az embereket, a »közös gondolat melegénél«. Talán mégiscsak van remény? Remény, kiút… ebből a… mocsárból, er­kölcsi szellemvárosból, ami az ország.

    És akkor rövid ideig ünnepeltek. A sajtó tele volt elismerő kritikákkal, szép szavakkal. »A mi Bandink.« Mígnem…

    Mígnem egy láthatatlan karmester szellempálcájával ácsit nem intett.

    És akkor pontosan az ellenkezője!

    A fanyalgás, a gúnyolódás. A lábában-az-ész-mit-dumál-ez-itt legyintések. És persze, akkor is a Népszabadság adta meg az alap­hangot.

    Mindezt nem azért említem, mert személyemben is sújtott ez a fordulat – hiszen éppen az ominózus Népszabadság-gúnyirat másnapján akartam leadni egy Kósa Ferenccel készített interjút az egyik hetilapunknak, s amelye addig várva várt cikk termé­szetesen azon nyomban leközölhetetlenné vált; mindenütt –, ha­nem mert látom, tudom, mennyien vannak még mindig a sajtóban (független és demokratikus, bátor kurucok!) azok közül, akik akkor egy csapásra kórusban kezdtek csaholni. Igen, ma is ők vezénylik a parádét.

    Jól emlékszem például a jeles esztéta lelkendező cikkére az irodalmi hetilapban (akkor még csak egy ilyen volt, az Élet és Irodalom), Például a példák volt a címe. Mire ez az írás kötetben is megjelent, szinte minden maradt benne változatla­nul – a gondolatmenet, a szavak, mondatok, cím –, csak éppen a hős neve »változott meg«. Immár nem Balczóra gondolt az író, amikor a példaadó ember erkölcsi súlyáról óhajtotta el­mondani gondolatait. Példás metamorfózis. („Almás” – teszem most hozzá, utólag! – K. L. M.)

     Megfakult-e mára a balczói példa? Istennel vagy az erkölccsel volt-e inkább baja az akkori hatalomnak, amiért tiltó listá­ra tétette a filmet is, hősét is, rendezőjét is. Balczót a »szo­cialista társadalomi« kiközösítette, de az emberek befogadták. Személy szerint jó vásárt csinált tehát.

     És most, merre tovább, Bandi?"

Nénány nappal az írás megjelenése utáni levelezőlapot kaptam egy idősebb hölgytől: „Könnyekig meghatott a Küldetés. Nem láthattam a moziban. Most viszont keresem a VHS-kazettát, hogy gyermekeim és unokáim is láthassák, akik szintén az NSZK-ban élnek. De ilyen nincs, nem kapható. Önt kérem, segítsen: köny­ve jelent-e meg Balczó Andrásnak? És nagyon szeretnék neki ír­ni! Kérem, írja meg a címét. Kb. e hónap végéig vagyok itthon. Minden jót kívánva: Szabolcsfiné.”

Balczó mondja a Küldetésben: „Én szerencsés versenyző voltam, mert ez a tágabb közösségi szükséglet egyre erősebben élt bennem. És ha győztem, akkor egyre nehezebben tudtam eldönte­ni, hogy most ki győzött: mármint a közösség-e, aki lélekben együtt futott velem, vagy én? Szóval, hogy ők győztek-e énál­talam, vagy én győztem-e őáltaluk? E nélkül az összefonódás, összetartozás, egymásrautaltság nél­kül nincs az a bizonyos kegyelmi állapot, amelyben az emberből kimegy a félelem, a nyerésvágy, pontosabban: a nyerésvágy­nak a görcse, és a helyére megy egy derű, egy nyitottság, hogy az ember magához ölelne mindenkit, és megy minden, mint a ka­rikacsapás…”

    A Vigília című folyóirat 1979. júliusi és augusztusi számában hosszú beszélgetés jelent meg – „Négyszemközt Balczó Andrással”. A kérdező beszélgetőtárs Fodor Ilona volt. Ebből idézek most:

    – Az előbb azt kérdezte tőlem, mennyiben alkotó tevékenység a kimagasló sportteljesítmény? Ehhez hozzátenném elöljáróban: az alkotó teljesítmény nem csak a kiváló teljesítményekre szű­kíthető, hanem mindenféle emberi cselekedetre vonatkoztatha­tó. Olyanokra is, amelyek nem mérhetők. Tehát a jelentéktele­nebb teljesítmények is alkotásszámba vehetők. Minden embernek van alkotási lehetősége. Lehet, hogy az alkotás egy felnevelt gyermekben mutatkozik meg, vagy öt felnevelt gyermekben mutat­ható ki. De az is lehet, hogy nem mutatható ki a teljesítmény, és akkor is van lehetősége valakinek alkotásra, ha egyetlen nézője sincsen igyekezetének, a műnek.

    Mert van lehetősége mindenkinek alkotói hitben élni: az ut­caseprőtől az államtitkárig mindenki alkothat, ha értelmét látja munkájának. De a gyakorlatban – sokszor én magam is el­akadtam ezen –: csak az a teljesítmény, amit az emberek szeme elé tudok tárni, ami mérhető.

    A teljesítményt nem azzal kell mérni, hogy hány embernek tetszik, hány ember fogadja el. Az elszámolás önmagunkkal, önmagunkban történik: „Mindig mindenütt megméressél”, ismé­telhetjük a költő szavait – önmagunknak is.

    És itt játszik bele mindenféle alkotásba a gyermekiség, a játék. A sportolás annyiban lehet alkotás, amennyiben tiszta. És minden cselekedet akkor alkotás, ha végletesen tisztán csi­náljuk. Ahol tisztán játsszák az életet: ott gyermeknek lehet, sőt kell maradni. Mert olyasmit kell elhinni, amit a – rossz értelemben vett – felnőtt már nem hisz el. Tudniillik, hogy tisztán is lehet játszani. […]

    A versenyzés olyan tevékenység, amely az embernek szájába rágja, mi a tennivaló a sportoláson kívül is, a sportolás be­fejeztével. A sporthoz nemcsak képességek kellenek, de az az érzékenység is, hogy ezeket a törvényeket a maga számára fel­fedezze és a későbbiekben is megőrizze, elraktározza azokra az időkre, amikor már nincsen eredményhirdetés, amikor át kell és mer állni egy más értékrend szerint való életre. […]

    És a sporttevékenység olyan irányú erőfeszítés, amelyben nem­csak a sportolónak, de a közönségnek is tudnia kell – vagy legalábbis kellene –, hogy az ember sosem érheti el a végcélt. És mégis megtesz minden tőle telhetőt, mert tudja, hogy az emberek elvárják tőle azt a bizonyos elérhetetlent.

    Valójában nem a sikerrel lehet közel kerülni az emberekhez. Hanem a sporttevékenység mikéntjével lehet olyasmit kifejez­ni, ami a mélyrétegből jön, ami azonosulást, rezonálást vált ki a másik emberben. Ami valami harmóniára utal: ember-mivol­tunknak és Isten-mivoltunknak harmóniáját fejezi ki. És ha a sporttevékenység elveszti ezt a harmóniát, ezt az értéket, hogy kifejezzen olyasmit, amit szavakkal nem lehet kifejezni, akkor – a pontszámoktól függetlenül – eredménytelenné válik. Ez az elidegenedés. […]

    Az embernek mindig önmagával van küszködése. Azt hisszük, hogy környezetével van küszködése, sokszor azt mondja, hogy na, ezeknek majd bebizonyítom ezt meg azt. És tulajdonképpen nem másoknak akar bizonyítani, hanem önmagának. A saját két­ségeit akarja megszüntetni. És amikor az önmaga felőli kétsé­gek megszűntek, akkor már kevésbé érdekli az, hogy mit monda­nak őrá. Mert megnyugodott a felől a kétsége felől, ami volt. És ez a kétség nem akkor szűnik meg, amikor a társadalom vagy az ember környezete elismer az emberről valamit, hanem akkor, amikor az én lényemben szűnnek meg a kétségek.”

    1969. szeptember 25. Így tudósítottam budapesti öttusa-világbajnok­ság ötödik, utolsó napjának eseményeiről a Népsportnak:

    „Lassan múlnak a percek Balczó indulásáig. S aztán nehéz len­ne szavakba foglalni az érzelmek hullámzását, amely négyszeres világbajnokunkat fogadja, s kíséri végig, végig, ­túl a célszalagon.

    Látványnak is szép, ahogyan Balczó nekivág a négyezer mé­ternek, s ettől kezdve megszűnt minden, ami nem Balczó. Egye­sek nem bírnak kíváncsiságukkal, arrafelé sündörögnek, ahol el-elcsíphetnek egy-egy megjegyzést a részidőkről, mások hal­lani sem akarnak semmiről. Minden reményt, minden örömöt, eset­leg minden bánatot, az utolsó méterekre tartogatnak.

    A táv felénél Balczó előnye már 28 másodperc. Ha ezt tartani tudja!?… De nem, ez még korai.. A magyar versenyző távoli alakját most bokrok, fák takarják el néhány száz méteren keresz­tül, jelenlétére csak a nézőközönség mozgásából lehet követ­keztetni. Aztán a pálya túlsó végén tartózkodók hirtelen elő­rezúdulnak a cél felé, izgatott moraj fut végig a tömegen: jön!

    Ha most tényleg jön, akkor… Akkor valami nagyszerű dolog­ra van kilátás, mert az órán még »fiatal« az idő.

    Jön!

    Az ember most nem is néz a versenyórára, a felbukkanó alakot várja, sürgeti, szuggerálja. És váratlanul úgy bukkan elő, mintha nem is futna, mintha a hátrahagyott ezer métereken szárnyai nőttek volna, amelyek most valósággal repítik a cél felé. És repíti a közönség extázisba hajló buzdítása is. A hangorkán, amelynek hallatán talán még a bénák is talpra szökkennének.

    Amikor Balczó átsuhan a célvonalon, megállnak az órák, s ami­kor az első pillantások a számlapra esnek, nem akarunk hinni a szemünknek. Mert az eredmény, amit az óra mutat, az nem jó, az nem remek, az nem nagyszerű… Az egyszerűen fantasztikus!

    12:06.9!

    Több mint negyven másodperccel jobb Onyiscsenkóénál. Pontban ez 1387. De a közönség nem vár semmire, se eredményre, se hi­vatalos közlésre, Balczó még el sem éri a célvonalat, máris szól a diadalmas szavalókórus: Megvan az ötödik! Megvan az ötödik!

    …Balczó a cél után még futna tovább, de nem jut messzire. Pillanatok alatt szinte százas tömeg veszi körül, ismerősök, ismeretlenek ölelgetik, csókolgatják, veregetik a vállát, s mindezt ő – mit is tehetne egyebet?! – szelíd mosollyal tűri. Kattognak a fotóriporterek gépei, s most valóban a sport nem mindennapi, felemelően szép pillanatait örökítik meg az utókor számára.”

    Emlékszünk?

    Így történt.

    Huszonöt éve történt.

    Sportújságíró éveimnek minden bizonnyal ez volt a legfel­emelőbb pillanata.

    Balczó Andráshoz fűződnek talán legnagyobb újságírói kudar­caim. Idéztem már azt a Kósa Ferenc-interjút, amely rotációs papírt soha nem láthatott. Öt év után a Sportpályák foglyai című könyvembe tudtam csak becsempészni. De őrzök olyan Balczó-in­terjút is, amelynek még a könyvkiadás is ellenállt. És őrzök ezzel kapcsolatban egy baráti lektori véleményt is. Ebből idé­zek:

    „Kitűnő, érdekes írás, minden bizonnyal kisebbfajta szenzá­ciót fog kiváltani, mert közvéleményünk tájékozatlan az egyik legnagyobb magyar sportoló egyáltalán nem hagyományosan alaku­ló életének legutóbbi állomásairól. Nemcsak a sportközvélemény, hanem az a jóval szélesebb kör is, amely a Küldetés c. film alapján ismerhette meg Balczó Andrást. […] A beszélgetésből sok­féle következtetés, tanulság vonható le, világosan lágyszik, hogy a körülmények véletlen, ugyanakkor mégis törvényszerű ha­tására alakult ki a sajátos Balczó-i életszemlélet. A korábbi, jórészt spontánnak tűnő cselekedetek utólag már kikristályosí­tott elvekre vezettetnek vissza. A maga számára megformált zárt rendszer logikája szerint véleménye sok kérdésben következetes­nek minősíthető. Mindezen végighúzódik idealista, fatalista, naiv világszemlélete, amelyet csalódásai az idők folyamán csak felerősítettek. Megkérdőjelezhetetlen sportemberi nagysága, szerénysége, teljességre törekvése, »élhetetlensége«, az él­sport közegében példájának kontraszt volta, azt hiszem, szim­pátiát vált ki a legtöbb olvasóból.

Amit egy oldalról erénynek minősítettem, azt más nézőpont­ból kritizálnom kell. Nevezetesen a kérdések túlzottan empa­tikus voltát, [az író] vitaszellemének visszafogottságát. Jó lett vol­na a »másik fél« információival, érzéseivel felszerelkezve sokoldalúbban kérdezni és többet vitatkozni. Szerény tájékozottságom szerint így talán kiegyensúlyozottabb kép alakul­hatott volna ki Balczóról és arról, amit – tisztelve vélemé­­nyét és szuverenitását – képvisel.

Ismét meggyőződtem arról, hogy az írás – bármennyire is csá­bító lenne ott megjelentetni – nem való a Makacs terep c. könyvbe. Elsősorban azért, mert noha a sport ürügyén szól, mégis merőben más problémákat feszeget. Témáját egyéb irodal­mi kategóriákhoz, régiókhoz sokkal inkább közelebb állónak vélem. Megismétlem: nagyszerű vitaindító lehetne pl. a Magyar Ifjúság­ban is. Ugyanakkor, mert tisztelem, egy kicsit féltem is ettől Balczót, ha egyáltalán hajlandó lenre erre a polémiára.”

Balczót mindig féltették. Hogy talán nem bírja a kritikát, megijed a vitától, nem tudja magát megvédeni az érvekkel szem­ben! Lehet-e egy embert ennyire félreismerni? Szerintem nem. Másról volt szó. Vele szemben nem voltak eléggé erősek az ér­vek, a gondolatok, az erkölcsi alapvetések. A fenti sorokat egy jóindulatú ember vetette papírra. Annak idején a pártköz­pont vezető munkatársa, évekkel később, a pártállam utolsó éveiben a magyar sport első embere. A Kiadó rázósabb könyvek esetében mindig őt tolta maga elé. Becsületére legyen mondva: mindig (majdnem mindig) többet vállalt, mint elv-társai. De Balczót vállalhatni ő sem merte. És nem merte napilap, hetilap, irodalmi folyóirat sem.

Milyen égbekiáltó, rettenetes gondolatokkal, nézetekkel akarta Balczó András fellazítani népünk békés alkotó kedvét, a szocializmus jövőjébe vetett töretlen bizalmát?!

1983. szeptember 17-én azzal ültünk le, hogy elmondja nekem s rajtam keresztül mindazoknak, akikért addig futott, hogy végleg hátat fordít az öttusasportnak, és hogy ezt miért teszi.

„Hetvenhárom végén egyszer felvetődött, hogy szövetségi kapi­tány lennék, és én akkor többek között azt mondtam, hogy egy adminisztratív embernek a cseréjét kérem, mire azt felelték a ­sporthivatalban, hogy mindent meg tudunk adni, fedett lovardát, uszodát, fűt, fát, virágot, de ezt az egy embert nem tudják lecserélni. Én meg tudom, hogy egy sportágnak a szellemi álla­pota döntő, a szellem embereken keresztül válik olyanná, ami­lyen, és ha egy ember hosszú évek fáradságos munkájával bebizonyította, hogy alkalmatlan, akkor annak meg kell köszönni. Egy embert akartam cserélni, mert éreztem, hogy ez a minimum, amit kérhetek, de azt mondták, hogy ez nem megy. Azt feleltem: szóljanak, ha majd megy. Tíz világbajnokságot és három olim­piát nyerni, az kevés, hogy egy ilyen adminisztratív személyt az ember megkérdőjelezzen. Általában nem szeretik az emberek, ha tiszta helyzet alakul ki. És általában nem szeretik a tiszta helyzeteket azok, akik tisztátalan módon jutottak bele, il­letve tisztátalan eszközökkel, nem az egészséges értékrend alapján kerültek a pozíciójukba. Akik nem a munkájukkal, a ké­pességeikkel szolgáltak rá egy beosztásra, azoknak semmi sem rosszabb, mint hogy elkezdődjék egy olyan szelekció, amelynek a lényege az, hogy aki többet ad, az többet is kapjon, és aki kevesebbet, az kevesebbet. Akkor elkezdenek magyarázni mindent. Azt mondják például, hogy Balczó biztosan nem is lett volna jó sportvezető vagy szövetségi kapitány, mert jól csinál­ta ugyan az öttusát, de hát az még semmit sem jelent. És lám, vannak olyan példák is, hogy a tauberbischofsheimi fodrászból lett a világ egyik legeredményesebb vívóedzője. Ez a kivétel, amiből gyorsan szabályt csinálnak egyesek, annak kedvéért, hogy leplezzék a saját alkalmatlanságukat. Persze, van ilyen is, de a nagy számok törvénye alapján nem az a jó módszer, hogy a fodrászokat elhívom vívómesternek. […]

Kósa Feri azt hitte, hogy a filmnek a befejező napja az lesz, amikor, az OTSH-ban összehívnak egy beszélgetést az OTSH veze­tői és énközöttem. Ő ezt gondolta, én nem tudtam, hogy mi lesz. ­Aztán olvastuk az újságban, a filmben is benne van, hogy ki­nevezték az új szövetségi kapitányt. Feri el volt keseredve emiatt, még én mondtam neki: ne búsulj, nem bánkódj, legalább »foga« lesz a filmnek. Hiszen amiket én fél évvel korábban mond­tam a filmben, azok mind szigorúan bejöttek, a sportvezetés csak igazolta azokat a tételeket. A film után persze más lett a… sorsom. Nem tudtam, Feri sem tudta, hogy ilyen utóélete lesz a filmnek, hogy ilyen visszhangot kelt. Háromszáznegy­venöt ankéton voltam, csak Magyarországon, és így, hogy nem lettem szövetségi kapitány, hogy nem az én hibámból nem lettem az, egy olyan ható helyzetbe kerültem, ami magasan több, mint a szövetségi kapitányi tisztség. Hiszen nem a magyar öttusa­sportnak vagyok az adósa, hanem annak a közösségnek inkább, amit magyar nemzetnek hívnak, amely kiizzadt engem magából. Ezen a közösségen keresztül kell visszaadnom azt az energiát és hitet, amit kaptam. Ezért mondtam azt a filmben, hogy a végén már nem tudtam, hogy én nyertem-e őáltaluk, vagy ők nyertek énáltalam. Nekem mindig rengeteg energiát adott az a tudat, hogy sokan figyelnek, éspedig nem azért, mert én egy öttusázó vagyok, ha­nem azért, mert én egy magyar öttusázó vagyok.

Ennek az utóbbi tíz évnek, ennek az időszaknak a viszonyai már homályos viszonyok, nehéz az eligazodás. Nincsen pont, nincs találat, nem objektíven mérhető világ. És rám különösen nagy súly nehezedett, mert igaz, hogy a nyilvánosság előtt él­tem eddig is az életem, de a film után ez még inkább meghat­ványozódott. Ez a film kicsit olyan volt, mint az utolsó szó jogán beszélni. Vagy a… igen, ez a jó: az utolsó szó jogán! Veszíteni valóm esetleg volt, de éppen az a lényeg, hogy ha az ember a veszíteni valót mindig elébe teszi a szükséges tennivalónak, a szükséges elmondani valónak, a szükséges fel­vállalni valónak, akkor nem él az illető, hanem halott… A halál állapotába nyomja le magát. Ha akkor, amikor abbahagytam ­a versenyzést, elmondja nekem valaki, hogy milyen tíz évem következik, akkor azt mondom, hogy – jaj, nem! De nem tudtam, hogy milyen következik. Benne van a Bibliában az is, hogy Isten »nem próbál meg titeket erőtökön felül«, vagyis nem tesz az orro­tok elé nagyobb akadályt, mint amit át tudtok ugrani. Azt vi­szont át kell ugrani! Itt van az akadály, ugorj, Öcsi. Vagy Bandi. Mert tudom, hogy te ezt át tudod ugrani, és adok hozzá neked kedvet. Most nem azért megyek el – ez nagyon fontos! –, mert valami vonz, valami más, ha­nem mert úgy érzem, ezt tovább csinálnom nem szabad. Nem azért, mert megcsillant egy külföldi lehetőség, külföldi szerződés, nem megyek külföldre, nincsen szándékomban külföldre menni ed­zősködni, vagy akármit csinálni, aranyat ásni, akármit. Nem, nincsen. Itt, ezt, tovább nem! Panaszra nincs okom, mert most visszanézve látom, hogy az életem másként nem alakulhatott. Sorsom elszabadultnak tűnő vonatáról tízévenként le kell száll­nom. Nincs jegyem tovább. Néha vannak ilyen álmaim: ülök egy vonaton, jön a kalauz, és hirtelen rádöbbenek, hogy nincs je­gyem. Potyautas vagyok.”

„Kedves Mihály – írta nekem az irodalmi folyóirat (azóta el­hunyt) főszerkesztője 1986 februárjában –, köszönöm a Magyar Ifjúság év­könyvet; természetesen örülök, hogy a Balczó-interjú végül mégis megjelent s szívből gratulálok hozzá. Akkori véleménye­met ennek ellenére változatlanul fönntartom, az utószó elol­vasása után is: hogy más mit mondott, miről győzködött benne­teket, azt nem tudom; de azt tudom, hogy én hamisítást nem kértem, amit kértem, az Balczót erősítette volna. Más dolog, hogy a konokságát akkor is tiszteletreméltónak tartottam.”

Előveszem most a kéziratnak azt a példányát, amelyen az egykori főszerkesztő ceruzás széljegyzetei olvashatók. Mind­járt a címoldalon: „Alaphelyzet: Balczó emberi érdekében csöndben elmegy – és nem hagyjuk, faggatjuk. Itt a helyzet fordított – és ettől a tükör ellenszenves lesz!” Vagyis: aki menni akar, men­jen a fenébe, csöndesen, az újságíró meg hülye, hogy faggatózik! Istenem!

Aztán meg ilyenek, végestelen-végig:

…miből autózik Balczó, miből épít házat …pátoszos hang­vétel …miért? másutt nem lehet? van egy-két tippem! [a kéz­iratban aláhúzva ez a mondat: „legalább itt merjünk őszinték lenni a való­sággal”] …önjelöltség …szerénytelenségnek hat …sok! …nagyképű …rossz kérdés …közhely …bosszanthat másokat …megtámadható …provokatív kérdés …miért írt alá? (ellenzékiség!) …ne sajnáltassa magát…

És így tovább, és így tovább.

S ez egy irodalmi folyóirat volt!

Emlékszem, jó kétórás beszélhetés után – éppen a má­sodik oldal közepén járhattunk a főszerkesztő úr és a kivég­ző bizottság további tagjainak (habár nyilván nem mindenki vett benne részt egyforma jó érzéssel) kifogásaival vitatkozva – Bandi összenyalábolta a kéziratot és kedvesen azt mondta:

– Hát jó, ennek így nincs értelme.

Azt a megkönnyebbülést kellett volna látni!

Amikor kijöttünk a Kortárs szerkesztőségéből és elindultunk az Akadémia utcán a Kossuth tér irányába, engem egyszer csak el­kezdett rázni a hideg. Reszkettem és vacogtam. Bandi mosoly­gott. Elváláskor mondta meg:

– Tudod, meghalt Anyuka…

A dolgokat másutt rendezik el, nem a földön.

„Szép hitvallónak lenni. De ezzel egy csomó ember »megfejti a rejtélyt«: ja, megszállott!” Ennyit még idéznem kell a fenti (főszerkesztői) széljegyzetekből. Igen, a hit. Isten és Krisztus. Aki meghalt értünk is, Bandiért, értem, a főszerkesztőért. Tudtuk, hogy ez lesz az interjú hivatalos olvasói számára a legnagyobb falat. De azt is, hogy megkerülhetetlen. ­

És ez hozta számomra az elbukást. Erkölcsi, emberi bukást. Nem tagadhatom el.

1985-ben akkori főszerkesztőm a Magyar Ifjúságnál azt mondta egy nap: kellene az évkönyvbe valami izgalmas, vihart kavaró írás. Így hát emlékeztettem arra az interjúra, amit jó egy évvel azelőtt ma­ga is megcsócsált és „emészthetetlennek” talált.

– Balczóra gondolsz?

– Balczóra.

– Ezért meg fognak ölni minket.

Aztán két hétig vitatkoztunk tovább. Szavakon, mondatokon. Nem! Mindenre ez volt a válaszom. Nem! De legalább kérdezd meg Bandit! Hiába is kérdezném. A szerkesztőben óriási csatát vívott a szak­mai becsvágy (mégis, egy ilyen interjú!) és a pártfegyelem. A szerkesztő győzött. Három sort kért csupán, három sort, nem többet! Hidd el, ez nem csökkenti a kimondottak értékét, vi­szont megjelenik! Nézd a dolgok másik oldalát! Hogy majd sok embernek mit jelent! És maga Balczó is! Hogy legalább a nyil­vánosság egy kis szelete!

Hittem ebben valóban, amikor belementem? Igen, azt hiszem, hittem. De azt is tudtam, ezt a terhet egyedül kell vállalnom, mert Bandi akkor már egy vesszőt sem engedett, mégpedig úgy, hogy a lelkem mélyén ott van a plusz „csomag”: saját újságírói hiúságom, becsvágyam.

Most úgy idézem az interjúnak azt a bekezdését, hogy dőlt hetükkel jelzem kicsinyhitűségem és gyávaságom (?) dokumentu­mát:

„Mostani lépésemmel nem hoztam hibás döntést. Azt tettem, amit egyedül tehettem. Ebben nincs személyes érdem, hiszen nem volt kedvem a megalkuváshoz. Annyira nem volt kedvem, mint hullakamrába ágyrajárónak lenni, befeküdni a halottak közé. És ráadásul, hogy megtartsam a szállásomat, még halottnak is kellene tettetnem magam. Vicsorítani vagy vigyorogni. De emlék­szem, anyám hányszor mondta nekünk, gyerekeknek: ne grimaszolj, mert úgy maradsz. A halálmódot még megválaszthatom. De nem hal­tam meg, hanem élek. Éltet, aki meghalt, hogy élhessek. Tőle, Jézustól kaptam a tőkét, befektettem, és most haszonnal adha­tom vissza. Az ő hasznára és az én örömömre. Mindkettőnk hasz­nára. Tudom, többre fog bízni ezután.”­

Ez az utolsó öt mondat nem volt benne az eredeti interjúban, nem tudom, mikor, melyik változatba – és éppenséggel a megjelente­tésben illetékesek nyomásának ellensúlyozására! – fogalmazódott bele. De végül is benne volt. Ott volt. Balczó szavai voltak. Bal­czó hite, élete.

És én engedtem kihúzni.

Sosem fogom elfelejteni azt a téli estét, amikor Bandi be­csöngetett hozzám, kezében a neki küldött példánnyal. Szelíd lemondással a Bibliát idézte fejemre: átkozott, aki em­berben bízik.

Szüleim halálán kívül soha nem éreztem még akkora fájdalmat, mint akkor.

Évekkel ezelőtt még úgy gondoltam: mindezt egy könyvben kell megírni. Nem a bukásomat (habár az is a része), hanem azt a kort, amikor ilyen durván odaállhattak egy ember és a nyilvánosság közé. Pedig ő volt a Balczó! A legnagyobb! Minden idők! Satöbbi! És mi van a többiekkel? A névtelenekkel?

Velük, velünk szemben magasodott valami testetlen Gólem. Még az árnyéka is ölte a lelkünket. És körülötte a sok kis kihúzó, meghúzó, meghúzódó. És a sok kis mi, akik végül is (így, úgy) engedtünk nekik. Hogy is lehetne elfelejteni?!

„A lelkiismeret az Isten helytartója – mondja Balczó közös interjúnkban. – Nem él vissza a hatalmával, de ha az ember nem hallgat rá, bajok kezdődnek. Nem büntetésképpen, hanem követ­kezményképpen. A cirkuszban a trapézon, van egy mélypont, amelyen túllendül az artista és akkor elkapja a másik. Arra az embernek rá kell bíznia magát, és ha fél, akkor nem tud úgy nyúlni. Bízni kell abban, aki a másik oldalon elkap. Aki engem a másik oldalon elkap, az rendezi a sorsot. El kell engedni a trapézt, mert különben nem sikerül a mutatvány. Valaki elkap. A fogó. Ott van a túloldalon, csak az ember néha nem meri a fogót kipróbálni, nem meri elengedni a trapézt… Legfeljebb lengünk egy darabig, aztán leszednek létrával. Most elmond­hatom: nincs bennem harag senki iránt. Ellenségeimre sem harag­szom, csak sajnálom őket, mert el vannak tévedve. Én azt hi­szem, hogy valahol eltévedtek a saját életükben, s nem tudnak segíteni magukon, talán a szívükkel van baj.”

Néhány évvel ezelőtt nagy csinnadrattával kiválasztották a tizenöt legjobb élő magyar sportembert. A közvélemény-kutatást akkor is Balczó nyerte, de hivatalos „végeredményt” nem hir­dettek. (Nehogy sértsen másokat.) A Kongresszusi Palotában volt a nagy gála. „Óriási ajándékok lesznek – örvendezett a protokollfőnök –, a legkisebb is ötvenezret ér.” Balczó kapott egy CD-lejátszót tizenháromezer-kilencszázért lehetett akkoriban megvásárolni a boltokban, de Bandinak addig nem volt CD-je, nyilván örült neki.

Akkor és ott tettek javaslatot a Halhatatlanok Klubjának megalakítására is. Mindenki lelkesedett. de Balczó azt mondta: a halhatatlanság túl komoly dolog ahhoz, semmint mi magunk dönthet­nénk felőle. És emiatt hárítja el következetesen George Hemingway úrék kérését is: ugyan örökítené meg kéznyomát az arra érdemesítettek között. Balczó talán úgy gondolja: az ember nem ilyen módon hagyhatja a keze nyomát itt, a földön.

Portisch Lajos, örökös sakkbajnokunk mondta egy most decemberben megje­lent interjújában: „Már nem a győzelemért, hanem csak az igaz­ságért fohászkodom.”

(Folytatjuk)

 

Kocsis L. Mihály
Címkék:
MTI Hírfelhasználó