Szenvedésbe ágyazott gyönyörűség (II. rész)
Több mint tíz évvel ezelőtt, 1994. december 24-én jelent meg a Sport Plusz című hetilapban a most következő írásom Balczó Andrásról (A feledékenység cáfolatául), abból az alkalomból, hogy minden idők legjobb magyar sportolójává választották egy közvélemény-kutatás során. Akkor nekem tartozásom volt Balczóval szemben, hogy mi: részben erről szólt ez a cikk.
2005. november 15. 09:05

 

Balczó Andrással beszélget Kocsis L. Mihály (2.)

(Részletek egy könyvből – Kairosz Kiadó, 2005)

  

Balczó András 1978 januárjában belovaglónak szegődött el a Nemzeti Lovardába. Mindenki érezte – kimondva-kimondatlanul –, hogy ez nem igazán egy háromszoros olimpiai, tízszeres világbajnok élsportolóhoz méltó feladat. Neki más volt erről a véleménye. Úgy gondolta, a magyar öttusasportot kellene irányítania szövetségi kapitányként, a „magas hivatal” viszont nem így gondolta, akkor viszont olyan munkát akart végezni, amit szeret. Ki vitathatná, hogy a lovak előkészítése, kondícióban tartása, kiképzése ilyen dolog számára. És ez volt az egyetlen tevékenység, ami után senki sem vádolhatta azzal, hogy elvtelen megalkuvást kötött valamilyen látszattevékenység kedvéért. Mert hirtelen bőven kínált neki ilyen lehetőségeket a sportvezetés. Persze, csak azt követően, hogy leadta jelentkezését az Országos Lótenyésztési Felügyelőséghez. Sokan emlékezhetünk azonban a Küldetés-filmre: neki nem volt kedve az „úgy csinálni, mintha” gyakorlatához. Tehát: ha már nem végezhette azt, amit kell, az legalább látszódjék! És az, hogy e mellékvágány láttán a hivatásos „kocsirendezők” bosszankodtak, csak hab volt a tortán. Mivelhogy szegény sem ügynök, sem párttag nem volt, ez maradt számára: „Nyeregbe, magyar!” Hogy, hogy nem, előadói státusba szerződtették, mintha csak ezzel kellett volna csökkenteni egyesek [nagyon jól titkolt] lelkifurdalását. Ugye, előadónak lenni: mégsem fizikai munka. Három év telt el így az életéből, senki sem értette: hogyhogy jól érzi magát „ilyen” helyzetben. A csöndes évek állóvizét azonban három esztendővel később viharok fodrozták, a Lovarda negyvenkét „szellemi foglalkozású” dolgozója elé tettek le egy esküszöveget: a Magyar Népköztársasághoz hű leszek, a szolgálati titkot megőrzöm, az ellenséget jól fenéken billentem…, nem tréfa az ilyen. Negyvenegyen rendben aláírták. Bandi nem. Ő ugyanis akkor már nagyon komolyan vette a Szentírást, s abban az olvasható, hogy „semmiképpen ne esküdjetek”. Keresztény ember nem tehet esküt földi hatalom előtt. Ez egyszerű és világos dolog, mégis felbolydult a hivatal. Jelentették a rendbontást, a könyvelőt utasították: készítsen jegyzőkönyvet arról, hogy Balczó nem írta alá az esküt. A jegyzőkönyv elkészült, vitték Balczóhoz. Ő azonban azt sem írta alá. A könyvelő most már igazán kétségbeesett, ezt már jelenteni sem merte. Mit tegyen? Balczó megszánta és azt mondta: diktál neki egy másik jegyzőkönyvet. A könyvelő hálásan írni kezdte: „…az esküokmány alá nem írásának elegendő bizonyítéka az aláírás helyének üresen hagyása”. Milyen egyszerű! Balczót persze azonnal visszaminősítették; átkerült „fizikai állományba”. De mert fizikai dolgozók esetében nem volt bérplafon, így aztán ötszáz forinttal magasabb összegért folytathatta alapvetően fontos és felelősségteljes munkáját. – Balczónak van egy kedvenc szava: „sorskörülmény”. Ha az Isten valamit vár az embertől, sorskörülményt is ad hozzá. Ő szerencsésnek mondja magát, mert folyamatosan megkapta ezt a… kiképzéséhez. A külvilág néha – gyakran – úgy látta: makacsul ragaszkodik „értelmetlen” dolgokhoz, s csak ő tudta, hogy nem dolgokhoz ragaszkodik, hanem a meggyőződéséhez.

Balczó Andrással már nagyon hosszú ideje úgy vagyunk, hogy nem tudunk elkezdeni egy beszélgetést. Csak folytatni. Pedig olykor célzottan szeretnénk beszélgetni – mint most, amikor ebbe [a mibe is?] belevágunk –, a „szabályokat” mégis azonnal felrúgjuk. A szabályok… valahogy felrúgódnak. Talán nem is mi tehetünk róla. Az ember valamikor megnyomja a magnó felvevőgombját. A technika akkortól működik. Az ember mindig.)

 

Balczó: – …de Lucifernek nincs hatalmában, hogy a lelkünket elvegye, csak akkor, ha önként adjuk át. József Attila így mondja: „Ne vakítsd meg a lelkemet, engedd, hogy néha mennybe lásson…” (Nem emel föl című versében.) Mert kinek adta Lucifer ezt az egész világot? Azoknak, akik megfeszítették. Azóta övék a világ minden pénze, és békesség meg sehol. (Riporteri közbevetés: „Ajaj!”) Azt mondtam ebben az élő rádióadásban: aki nem tud arról, hogy van az egy személyben koncentrálódó Jó, vagyis az Isten, és az egy személyben koncentrálódó Rossz, vagyis Lucifer, akkor nem érti meg a világban zajló eseményeket. Az embert és a teljesítményét külön kell választani. Én az a gyerek vagyok, akit dicsérnek, megtapsolnak alkalmanként, méltatnak, de én mindig annak a gyereknek érzem magam, aki Nyíregyházán mezítláb, klott-gatyában a többiekkel együtt kiment a Bujtosra fürödni, és mire utána hazaért, megszáradt rajta a gatya. Én az a gyerek vagyok. Vagy maximum az, aki tizennyolc éves korában elindult Pestre, szerencsét próbálni. Az vagyok. Tehát külön kell választani az embert és a teljesítményt. És a gyereket! Mindenkiben van egy gyermek, az ártatlan. És azt mondja Jézus: ha nem lesztek olyanok, mint ezek a gyerekek, nem láthatjátok meg a mennyeknek országát. De azt is mondja: szeressétek ellenségeiteket. Ez lehetetlenség! Nem tudom elképzelni, hogy az ellenségemet szeressem. De mindenkiben ott az a gyermek, az az ártatlan, azt igen, azt lehet szeretni. Benne van mindenkiben. De ezen az alapon a totyogó kis Sztálint is szeretni kell. Meg a pajeszos kis zsidó fiút, Ariel Saront. De nem azt a későbbi politikust, aki halomra öli a palesztinokat. És azt is elmondtam ebben a rádióinterjúban, hogy ha Magyarországnak becsületes kormánya lenne, már régen meg kellett volna szakítania a diplomáciai kapcsolatot Izraellel és az Amerikai Egyesült Államokkal. Persze, azonnal feljelentették a Rádió vezetőségét, hogy ilyen véleményeknek teret enged.

Én azt tapasztalom, hogy aki őszintén megmondja a véleményét, még az ilyen „szélsőséges” véleményt is, azt a másik oldalon becsülik. Nem mondják ezt ki, szidják, feljelentik, de becsülik! Viszont nem becsülik azokat, akik beállnak közéjük valamilyen második szándékkal, mondván, hogy ezt vagy azt el akarnak érni, valami „magasabb” célt, feladva elveiket, elhallgatva véleményüket, vagyis kilépve a természetes emberi önérzetükből és ítélőképességükből. Mondhatnék neveket, de nem akarok. Hogy ki mindenkit nem becsülnek, akik – úgymond – közöttük próbálnak „terepszínűvé” válni. Szerintem mára egyértelműen kiderült, hogy nem működik ez az elképzelés. Átmenni, hallgatni, netán egyenesen mást mondani, annak érdekében, hogy elérjek egy nemesnek gondolt célt. Nézd meg ezeket az embereket! Sértődött, meghasonlott figurák. Akik úgy érzik, valami nagy-nagy igazságtalanság történt velük. Hiszen megpróbáltak a meggyőződésük ellenére élni, és íme nem „méltányolják”. Ez a mindenkori taktikázás csődje. Nem kifizetődő az alakoskodás, bármi legyen is a célod.

Megint eszembe jut egy történet. Vígh Ferkónak, a dózsások lovasedzőjének egyszer elfogyott a cigarettája Berlinben. Éjszaka volt, sehol sem tudott venni, de tudta, hogy Tibi barátja tele van, mert több kartonnal vitt magával, hogy eladja. De nem akart adni Ferkónak belőle egy szálat se. Azt mondta, csak akkor ad, ha Ferkó így kéri: „Brumm, brumm, medve vagyok, Tibi, adj egy doboz cigarettát…” Ferkó persze eleinte tartotta magát.. Csak nem fog megalázkodni! A nikotinéhség azonban nagy úr, végül mégiscsak elmondta. De ebben a formában: „Brumm, brumm, medve vagyok, dögölj meg, Tibi, adj egy doboz cigarettát…” Kért, mert nagyon rá akart gyújtani, de hagyott magának egy kibúvót is; igaz, hogy szolgált „aljas, nyomorító hatalmat” (lásd József Attila), de sziszegve.

Kocsis: – Eleve nem fogadod el, hogy egy ember életében szükségképpen lehetnek taktikai lépések? És éppen akkor lehetnek, ha távlati céljai vannak! Ha tudja, hogy a célba csak kanyargós úton, gyakran vissza-visszalépve juthat el.

Balczó: – Elhalasztott élet! Nagyon jó esetben is legfeljebb döntetlenre lehet kihozni az ilyen meccset. Az ilyen felfogású embereket végül ledarálják. Mehetnek a süllyesztőbe. A legfőbb érték vész el belőlük: hiteltelenné válnak. Akit a hűségéért ütnek, abba hitelt ütnek bele… Ezért mondja Jézus: ha megütnek jobbról, tartsd oda a bal arcodat is. A francia sakk szellemében érdemes játszani. Tudod! Az győz, akinek nem marad a végén bábúja. A rendes sakkban viszont az a helyzet, hogy ha valaki ügyesen beviszi a gyalogját az alapvonalra, akkor – mondjuk – bástya lesz belőle. Ha eljut a „falig”! A tőlünk telhetőt elmondani, megtenni, bevállalni… ennyi. Vagy megváltozik a közösség, vagy kihajít bennünket, mint testidegen fehérjét.

Azt kérdeztem az idézett interjúban, a december ötödikei népszavazás előtt: hol vannak most az MSZP nagy humanistái? Hol lapítanak?! Így, ezzel a kifejezéssel. A lelkiismeretük helyén frakciófegyelem van? Pártfegyelem? Nem gondolnak arra, hogy tükörbe kell nézni borotválkozásnál december ötödike után? Pedig éppenséggel most kellene elbődülniök. Bent ülnek a Parlamentben, és hallgatásukkal azokat hitelesítik, akik mindazt tagadják, ami az ő egész eddigi életüknek a vezérfonala volt. Hiszen tudjuk korábbról, hogy mi a véleményük Trianonról, a határon túl rekedt magyarságról. Hogy mit jelent nekik a nemzet. Hogy jelent valamit, ellentétben párttársaik túlnyomó többségével.

(„Tudni kell, hogy ezek a fogalmak: kommunizmus, szocializmus, liberalizmus, baloldaliság… az istentagadás fedőnevei. Ha az MSZP-nek van is úgynevezett hívő tagozata, az csak olyan, mintha a rókáknak lenne egy tyúkvédelmi tagozata. Nem lehet komolyan venni. Az ország egy folyamatos elzüllesztés körülményét szenvedi. Az Isten nélküli hatalmaknak szavazóbázist úgy lehet gyűjteni, ha elzüllesztik a közösséget, felelőtlenné tenni, s ennek fő eszköze az abortusz törvényesítése volt. Nem tudják az emberek, hogy milyen mértékben válik felelőtlenné annak gondolkodása, aki ezt a bűnt elköveti. Egy szovjet filmrendező mesélte Kósa Ferencnek a történetet: a második világháború alatt az egyik városkából kivezényelték az asszonyokat valamiféle közmunkára, s megtudták, hogy a várost bombázni fogják, eldobtak a kezükből minden munkaeszközt és rohanvást indultak vissza, mert a gyermekeik ott voltak. De az utat teherautók állták el, két oldalt mocsár, nem lehetett kikerülni őket, erre az anyák sorra félretaszították az autókat… Vagyis felelős gondolkodás volt bennük, voltak gyermekeik, akiknek felelősséggel tartoztak, s ezt átérezték. Ma Magyarországon minden igyekezet arra irányul, hogy a lelkünket önként és dalolva átadjuk annak a gonosz erőnek, amely a világban létezik. Ha nem látjuk be, hogy létezik ez a gonosz erő – Sátánnak vagy Lucifernek szokás nevezni –, akkor nem értjük meg a dolgok lényegét. A Jó is koncentrálódik egy személyben, az Istenben, és koncentrálódik a gonoszság Luciferben. Kié a hatalom ma Magyarországon? Lucifer felajánlotta Jézusnak az egész világot, mindennel együtt, felviszi egy magas hegyre, és azt mondja neki: mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem. Vagyis Jézus lelke kellett volna neki! Jézus azonban visszautasítja az ajánlatot. Most kinek adja Lucifer a világot? Az anyagi világot, összes pénzével együtt. Azoknak, akik Jézust kínhalálra ítélték, és megfeszítették. Övék a világ minden pénze, békességük még sincsen. Ölik a sajátjaikat Palesztinában. […] Nem minden a pénz! A lelkünk kell. Kellene Azt akarják, hogy mi is kezdjünk azokkal az eszközökkel élni, amelyekkel ők – a gonosz, Lucifer csatlósai – élnek. Vagyis lopni, csalni, hazudni, ölni… Végül is erre megy ki minden. Amint javaink jogos védelmében ezeket az eszközöket kezdjük használni, abban a pillanatban elestünk. […] Nagyon könnyű összetéveszteni a kompromisszumot az elvtelen megalkuvással. Kompromisszumnál az ember engedményeket tesz a saját érdekében, de ez lelkiismereti kérdéseket nem érinthet. Míg az elvtelen megalkuvásnál a lelkiismerete szerint valót tagadja meg az ember annak kedvéért, hogy az önérdekeit érvényesítse. Nagyon könnyű az embereket becsapni. […] Úgy látom, hogy rajtam érdem nincsen. Néha megtapsolnak, gratulálnak, de úgy érzem, ez félreértés vagy valami tévedés. Valami névcsere történt. Ez nem álszerénység, hanem tárgyilagosság. Külön kell választani az embert és a teljesítményt. Ha engem dicsérnek, mindig kicsit olyan érzésem van, mintha lopott lovon lovagolnék… Jó pofát vágok az egészhez. De így van ez a Bibliában: mid van, amit nem kaptál?! Mindenki azt hiszi, az akaraterő az embertől függ. Nem! Az akarás Isten ajándéka.” – Névjegy: Balczó András. Kossuth-rádió, 2004. november 14. Szerkesztő-riporter: Murányi László. Idézetrészlet.)

Kocsis: – De mindenkinek van valami magyarázata erre, valami mentség házi használatra legalább.

Balczó: – Tudod, mi a legkényelmesebb fegyverük a „huncutoknak”, amit ilyenkor előrántanak? A varázsszóként használt „alázat”! Amikor májusban valakinek, egy papi embernek arról panaszkodtam, hogy mennyire nincs kedvem elmenni a Parlamentbe, átvenni a nemzet sportolója címet, azt mondta nekem: de Bandi, gondoljon az alázatra. Meghökkentett. Hogy jön ide az alázat? Az nem alázat, ha megalkuszom, elvtelenül. Most is gyakran hallottam: „elbődülni”, kilépni könnyű… Bent maradni, az a nehéz! Ez az alázat magasabb foka. Én nem így gondolom ezt.

(„A Nemzet Sportolója díjat megkaptam az első tizenkét ember között, de a díjat átvenni nem mentem el a Parlamentbe, mert úgy gondoltam, hogy ott kézfogások sora várna rám. Biztos így is volt, akik elmentek, kényszerű parolázási körülménybe kerültek. Lehetséges, hogy nekik meg lehetett tenni jó lelkiismerettel – lelkiismeret-furdalás nélkül –, de van egy ilyen mondás: amit szabad Jupiternek, nem szab ad az ökörnek, ebben az esetben az az »ökör« én voltam, akinek nem szabad megtennie azt, hogy kézfogással hitelesít olyan embereket, akikről látni, hogy nem a nemzet ügyét szolgálják, akik – így lehet fogalmazni – a pénzvilág urainak magyarországi meghosszabbításai, strómanjai. Ha a kormány a saját zsebéből adta volna össze, amit a Nemzet Sportolói megkapnak, akkor természetesen azt nem fogadhattam volna el. De a tízmillió magyarnak pénzéből, adójából kaptuk meg ezt a pénzt, és ezért azt gondoltam… A kézfogás az olyasmi…, több, mint a köszöntés. Jóváhagyás, egyetértés, azonosulás. És nekem ezt nem volt szabad megtennem. Sokszor olyan döntéseket kell hoznom, amiről tudom, hogy nagyon sok ember nem fog egyetérteni velem, nem is érti talán. De aztán egy idő után – lehet, hogy csak évek vagy akár évtizedek után – aztán mégis megérti, hogy miért kellett akkor így tennem. Ilyen helyzetbe kerültem. Hogy sok ember szeme láttára, füle hallatára kell néha megszólalnom. Ez egy olyan helyzet, hogy ha valaki nagy tömegben van, egy sámlira vagy egy hokedlire rááll, akkor az illető több emberre lát, és rá is több embernek van rálátása. Én úgy fogom fel az életemet, hogy Isten egy hokedlit tolt alám, tehát valahogy kilátszom a tömegből, és tudom, hogy ez egy óriási felelősség, amivel lehet élni, és visszaélni, s ezért a döntéseim néha nem olyan könnyen születnek meg, mint az, hogy kiflit veszek vagy zsömlét. […] A mai kormány az én szememben egy kicsit olyan, mintha Matuska Szilveszter lenne a MÁV igazgatója vagy a közlekedési miniszter. Ez a mostani kormány sem a nemzet érdekeit képviseli, bábkormánynak látom őket. Sokszor nehéz az embernek eligazodnia az útvesztőkben. A demokrácia intézményeit megkaptuk ’90-ben, boldogok voltunk, a »sorsunkat a kezünkbe vesszük«, közben kiderült, hogy a demokrácia a látszatkeltés államformája, amelyet a pénzvilág ural. Akinek sok pénze van, az nyer, mivel az emberek becsapásának a lehetősége az ő kezükben van. Mivel a média nagy részének ők a birtokosai.” – Névjegy: Balczó András. Kossuth-rádió, 2004. november 14.; idézetrészlet.)

Kocsis: – Ebben igazán nagyok vagyunk mi, emberek. „Megdumálni” magunkat.

Balczó: – Önfelmentés terén mindannyian óriási képességekkel rendelkezünk. Önbecsapásban nagyok vagyunk.

Kocsis: – Végül is, az egész életünk erről szól. Hiszen mi kicsik vagyunk, a minket körülvevő világ nagy. Örökös védekezésre kényszerülünk a hatásaival szemben. Rákényszerülünk, hogy „minden eszközt” igénybe vegyünk, megvédendő magunkat. A „modus vivendi” – a megélhetési mód! Illetve: módszerek a túlélésre, így is lehetne mondani. Mi a célravezetőbb? A saját eszközeiddel küzdeni, vagy a mások (a külvilág) által rád kényszerítettekkel. Ne állj ellent a Gonosznak! A bibliai szöveg azonban folytatja: ne állj ellent… erővel! Vagyis ne erővel állj ellent. De akkor mivel? Hogyan?

Balczó: – A Biblia azt is kimondja: szegülj ellene a Gonosznak, és elmenekül előled. Ezt mondja Jézus. Van egy olyan ószövetségi jövendölés Jézusra vonatkozóan: ok nélkül gyűlölik… Maga Jézus is azt mondja a tanítványoknak: ha a világból valók lennétek, akkor szeretnétek benneteket. De nem e világból valók vagytok. Szokták például a pénz „természetéről” beszélni. Pedig nem ez az, ami a dolgokat megfordítja, illetve befolyásolja, hanem az ember természete. Ahogyan viszonyul a pénzhez! A földi javakhoz. Azt a kifejezést használtad, hogy „modus vivendi”. Megfigyelted, hogy a hamis dolgok esetében az emberek nagyon szeretnek idegen szavakat használni. Egy ország elfoglalja a másik országot, aljas módon, akkor azt mondják: okkupálta vagy annektálta. Ezzel is szelídíteni akarják, eladhatóbbá tenni a dolgokat. Ami pedig ezt a modus vivendit illeti. Az ember talán önmagát ismeri legkevésbé. Más emberhez, a külvilághoz jobb szimata van, mint saját magához. Ezért van az, hogy az embert a legnagyobb meglepetések mindig saját magával kapcsolatban érik. Az a gyanúm, hogy az ember kicsivel mindig jobbnak gondolja magát – illetve sokkal jobbnak! –, mint amilyen valójában. Nem meglepő! Az ember természetéből fakad, hogy szeretné jónak látni magát. Ahogy azonban az idő halad, s megpróbál ellene szegülni a gyengeségeinek, akkor kénytelen megtapasztalni, hogy gyengébb, mint gondolta. A magunkban való folyamatos csalódás alapélményünk. De e nélkül még sincs előrejutás.

(„Sokszor megkerestek a sajtótól az utóbbi években is, de ezzel úgy vagyok, hogy a nagyon gyakori megszólalástól tartok. Ahhoz, hogy az ember felfedezzen összefüggéseket, igazságokat, ahhoz idő kell, és ha valaki állandóan beszél a médiában, akkor egy idő után csak hígat tud mondani. Olyan az, mintha a feketekávéba beöntünk még egy fél liter meleg- vagy hideg vizet, megissza az ember, de nincsen hatása. A másik az, hogy a médiában én csak az élő, egyenes adásokat szoktam vállalni, mint ez a mostani alkalom is ilyen. Azért ragaszkodom ehhez, mert azt vettem észre, hogy ha azt, amit mondok, nézi, illetve hallgatja ötven- vagy százezer ember – nem tudom most a Kossuth-rádiót hány ember hallgatja –, egészen másként jönnek belém a gondolatok, másként kapom – ez a pontosabb kifejezés – a közlendő gondolatokat, mint ennek a tudata nélkül. Bizonyos dolgokat nem mondok el, és gyakran menet közben érkeznek azok a gondolatok, amelyekről úgy érzem, hogy feltétlenül elmondandók. Ha tréningen az ember hibázik, leesik mondjuk a lóról, visszaszáll, folytatja. Egy világbajnokságon, olimpián már nagyobb a tétje az ügyetlenkedésnek. A felelősség kétségtelenül nagyobb.” – Névjegy: Balczó András. Kossuth-rádió, 2004. november 14.; idézetrészlet.)       

Kocsis: – „Kit anya szült, az mind csalódik végül, ki így, ki úgy, hogy maga próbál csalni…” József Attila. Nem könnyebb annak az élete, aki kevésbé kritikus önmagával szemben? Aki tehát „gyengébb” ellenfelet választ, mint önmaga.

Balczó: – Aki nem ezt teszi, lehet, hogy rövidtávon rosszul jár. De minden terv, ami csak a halálig szól, az rövidtávú terv. Az első nem rövidtávú terv, amikor valaki kezdi kalkulálni a halál utáni életét. Ha azt hiszi valaki, hogy a halál után a nagy semmi van, akkor szükségszerűen így rendezi be az életét. Most élek, utána pedig nem. „Álom nélküli alvásba” megyek át.

Kocsis: – Az emberek nagy többsége így él.

Balczó: – Az emberek „többsége”. De nem mindenki. A hívő ember ugyanis tudja, hogy az élet a halál után folytatódik. És a befektetéseket a halál utáni szakaszra kell összpontosítani. Ha valaki tudja, hogy a halál után van folytatás, más a sorsa, mint akkor, ha nem tud róla. Mint egy sportoló esetében, akinek azt mondják: eddz, de nem lesz sohasem semmiféle verseny. A másiknak azt mondják: augusztus 31-én lesz egy világbajnokság, olimpia satöbbi, ahol a szereplése alapján fog minősülni. Egészen más az ember edzési kedve, ha tudod, hogy mindez belátható időn belül történik. Egészen más. Ezért van az, hogy az emberek idősödvén kezdenek jobban „odafigyelni”, kezdik komolyabban venni a dolgokat. Olimpia előtt egy hónappal nincs lusta sportoló. Akkor már mindent megtesz, mert tudja, hogy jön az igazság órája. Az él okosan, annak jobb, aki az olimpia előtt két-három évvel is tudja már ezt.

Kocsis: – Erre hogyan tudja kondicionálni magát az ember? Te a sikereidet nyilván részben ennek a felfogásnak köszönhetted? Hogy nem egy hónappal a nagy versenyek előtt ébredtél fel.

Balczó: – Az emberek azt hiszik, hogy az akarás is olyan, amit valaki önmagában (önmagából!) tud gerjeszteni. Azt, hogy valamiféle önérdem a nagybetűs Akarás. Nem. Az akarás ugyanúgy ajándék, mint az, ha valaki mondjuk két méter tíz centire nő, és ezzel kiváltképp alkalmassá válik arra, hogy – mondjuk – kosárlabdázzon. Az illető nem lehet „büszke” arra, hogy ilyen magasra nőtt. Ez adottság. Kapta. Erről jut eszembe Prohászka Ottokár halála. 1927-ben, az Egyetemi templomban agyvérzést kapott prédikáció közben. Amikor rosszul lett, le akarták rángatni a szószékről, de ő csak mondta, mondta. Az egyik mondata így hangzott: „Az akarás Isten ajándéka.” Amikor én ezt elolvastam, óriási megkönnyebbülést éreztem. A szellemóriás Prohászka püspök erre a meggyőződésre jutott! Mert én is mindig ezt éreztem, és ezt mondtam. Kérem szépen, énnekem nem volt akaraterőm! Kedvem volt, de hogy akaraterőm lett volna, arról nem tudok. Kaptam akarást! Hosszútávra való akarást. Tudom, hogy az Isten engem ezzel tolt. Finanszírozott az akarással, mint minden más egyéb körülménnyel, adottsággal is.

Kocsis: – De ott van az átlagember. Akinek nincsenek különleges képességei, nincs „kijelölve” valami nagy feladatra. Az ilyen embereknek mi a kapaszkodója? Őt mi motiválja az életre, illetve a halálon túli életre? Jó, mondja, jó Balczó Bandinak, hogy kapott akaratot. De kapott hozzá célt is. Nekem mi a célom? Élni? Leélni az életemet? Passz.

Balczó: – Az akarás nem tárgytalan valami. Csakis konkrét célok érdekében szerveződik. Illetve működik. Én jó öttusázó akartam lenni, és ehhez kellett az akarat. De kell minden máshoz. Dolgozni. Családot vinni. Jó apának, anyának lenni. Az akarat nem a kiemelkedők (kiemelkedni vágyók) privilégiuma. Ott kell megfogni a kérdést, hogy mindenkiben van vágy arra, hogy boldog legyen. Ez űzi, hajtja. Próbál, kutakodik. Vágyódunk valami után, amiről azt mondjuk, hogy az a boldogság. De nem tudjuk, hogy mi az. Majd csak akkor tudjuk meg, amikor belekerülünk. Ahá! Ez az, amire vágytam. Ki gondolta volna, hogy ez ilyen.

Kocsis: – A fausti pillanat?

Balczó: – Nem tudom, az milyen.

Kocsis: – Goethe. Faust doktor eladja lelkét az ördögnek. Keresi azt a pillanatot, amikor megállítaná az időt. De ez a célba érés egyben a halála pillanata. Amikor az ördög behajtja az adósságot, számon kéri rajta a szerződést. Boldog vagy, mister, de ezért a boldogságért eladtad nekem a lelkedet. Viszem. Milyen vásárt csinált a bölcs doktor? Micsoda filozófiai parabola ez?!

Balczó: – Én nem erre gondoltam. Az ember vágyik valamilyen kivételes érzésre, kivételes állapotra. Amelyben nincs félelem, nincs tanácstalanság, bármit tesz ebben az állapotában, egészen másként hat a környezetére, mint e nélkül. Nem tudja az ember, hogy mi után vágyódik. Csak akkor, amikor belekerült. Ezért nagy Adynak ez a verssora: „Pogány rímek, muzsikák között, szomjazok valami örököt…” Tehát nem azt mondja, hogy „boldog szeretnék lenni”, hanem hogy „szomjazok valami örököt”. Az ember a leginkább akkor élheti ezt át, amikor az értelmetlennek bizonyult küzdelmet feladja. Amikor megszületik benne a lemondás arról a célról (egy cél eléréséről), amelytől a maradéktalan boldogságot remélte. Amikor lemond róla! Akkor! Akkor kapja meg ezt az állapotot.

(Folytatjuk)
Kocsis L. Mihály
Címkék:
  • „Tudományos” látásmód
    Ilyen körülmények között lefordíthatjuk-e Lenint magyar pénzből angolra?
  • Eltüsszentett forradalom
    Tényleg feltámadt a baloldali ellenzék, legalábbis sok éves tespedését felszámolva mintegy varázsütésre in concreto a tettek mezejére lépett.
MTI Hírfelhasználó