Ünnepi szöveg mosógépem negyedszázados fennállására
2005. december 18. 00:00

A Szépművészeti Múzeum az a múzeum! a MÚZEUM! Nekem a világ legmúzeumabb múzeuma! Kerítéssel lerekesztett fölvezető lépcsősorán nem lehetett csak úgy srégen fölszaladni, a kovácsoltvas terelő a bejárat tengelyébe vezet, ahogyan lépkedtem fölfelé gyerekkoromban a hatalmas kapuszárnyak mintha gondolkodtak volna beengedjenek-e, megnyílhat-e a szentély a föllépkedő előtt. Máig biztos vagyok benne, hogy érdemtelenek előtt bezáródnak. A monumentális ajtó mögött titok lappangott: nehéz, sötétbordó függöny rebbent, éppen csak villanásnyi időre engedve bepillantást a vízszintes, de mélységbe vivő teremsorra. Mindig, ma is csodálatos érzés a belépés, elemelkedés történik, magam mögött hagyom a város forgalmát, s ha népes zajongó csoport érkezik is, meg lehet lelni a méltóságteljes, rideg, de mégis óvó házban a hangulatomhoz éppen illő teret. E házban van egy pont, esetről esetre máshol, ahol megállhatok, állhatok vagy leülhetek, szemlélődhetek vagy becsukott szemmel hallgathatom a házat. A Szépművészeti Múzeum a lassú, ellenállhatatlan, folyamatos, hengergő változás háza. Mint egy folyam, amiről jól tudjuk: … de elég! – ne lépjünk bele a parttalan laudáció mocsarába.

 

Gombos igazgató, a főnököm, szólt, hogy volna egy munka, nagy meló, sietni kell vele, húzós, de jól fizet. A SzépMűv hetvenötödik születésnapja alkalmából különleges kiállítást készít, egy része intézmény- és háztörténeti bemutató lesz, Katona Laci csinálja és nincsenek emberei. /Katona László: jegyezzék meg jól ezt a nevet! A hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek magyar világában ő volt az egyik, s talán legfontosabb magyar kiállítás-rendező grafikus. Vidéki múzeumok járási tárlatainak meg hatalmas nemzetközi bemutatóknak adott fazont, a bunkó párttitkárok meg hisztérikus muzeológusnők rémelképzeléseit és pártos ökörségeit védte ki, hogy mindig a bemutatott tárgy élhessen a térben. S tervezett számtalan kiállítási katalógust, meghívót, szóróanyagot, plakátot. A múzeumjáró közönség nem tudja, hogy a befogadott látvány szerevező ereje kinek a munkáján át érvényesült. Jegyezzék meg: Katona László!/ El kellene menni hirtelen besegíteni. Nekem, meg Tamásnak a restaurátorunknak.

 

Jó, persze, ilyet még sohasem csináltam! Gombos mondta, hogy eleinte éjszaka menjünk, ne munkaidőben, de azután majd fedezi az ellógott délutánjainkat.

 

Jó, mondtam, gyerünk! Katona Laci megmondta mennyi pénzt kapunk bruttó a melóért, ebből kell megvennünk bizonyos anyagokat, a többi a miénk. Ő csinálta grafikai munkát, a fotónagyítástól a szövegírásig. Akkoriban nem volt még számítógép, a villanyírógép is ritkán lézengett múzeumokban, a lettraszett (öntapadó betű) méregdrága: a csőtollat tartó grafikusi kéz rajzolta a betűket. Kemény és könnyen elszúrható munka, s ráadásul olyas, ami csak ha rossz, hívja föl magára a figyelmet. Laci a tervgazdasági népköztársaságában maszek volt, igazi vállalkozó, muszáj volt jól dolgoznia. Tehát nekünk is.

 

Az az igazság, hogy sztrájktörők voltunk. Barátunk állandó brigádja a sok pénz szagát megérezve és a helyzet kényszerítő voltában rejlő lehetőséget fölfogva (nagyon közel volt a megnyitó ideje) túl nagyot akart lendíteni a kaszán: így azután nekünk nyílt meg a mező. Hajrá!

 

Az éjszaka. Az első éjszaka a hatalmas házban. Varázsos éjszaka. Csönd és homály és valami fordított világ: a sötét termek és folyosók és lépcsőházak otthonosabbak, barátságosabbak, melegebbek és közvetlenebbek voltak, mint a márványos, aranyozott nappalokon. Az éjszaka lakói meg kedves manók, s nappal is azok maradtak. A fegyveres őrök, a takarítónők, raktárosok és adminisztrátorok a múzeum saját hórukkemberei nem tudták, hogy kopott farmeremben, harsány szevaszommal odaát saját (a városban a legkisebb) múzeumomban diplomás muzeológus úr vagyok, s ha kérek valamit, akkor a hozzájuk hasonlók nem kérdeznek, csak csinálják. Parancsoltam: s ezt én nem vettem észre.

 

Szóval a manók egyszer csak elkezdtek ezt-azt találni, tíz évvel azelőtti kiállítás remek tablóit, nullára írt staflikat, öt kiló elfekvő húszas szöget, francia molinót, ragasztót, minden egyebet a hatalmas pincerendszer elfeledett zugaiban. A megajánlott pénzből hatalmasat kerestünk, pedig még egy évfolyamtársamat (közben éppen ugyanis második diplomámért jártam újra a bölcsészkart) is fölvettük segédmunkásunknak. Az amúgy nem érdektelen kiállítás-építéstörténetet most hagyjuk el, s nézzük mi történt a pénzfelvétel után!

 

Párommal már együtt éltünk, de boldog felelőtlenségben, afféle vadházasságban (nem volt túl gyakori), az összekötő kötelékek csomóit lazára hagyva. A lakásom (mert az enyém volt) addigi közös létünk alatt (talán három-négy év) gyarapodott egy konyhaasztallal (együtt ettünk), Ágnes típusú könyvespolcokkal (nem közös beruházás: a feleségem tartja rajta a saját könyveit, nem keverve az enyémek közé; hátha…) és kész. De ezt a közös szerzeményt, ezt a több tízezret mégis csak be kellett ruházni, nem lehetett csak úgy fölélni, vagy mi.

 

Tartós fogyasztási cikk! Hűtő volt. Porszívó volt. Magnó volt. Lemezjátszó volt. Tévé nem volt, nem kellett. Mosógép! Igen, ez az! Mosógép! A közös keresmény fölött (mert az volt, valóban, pedig ő egy szöget sem vert be) megszületett a döntés. – Na, jó, fiam, de te mondod meg, milyet! – kezdődött házaséletem.

 

Nekiállt a dolognak. Először a munkatársnőit kérdezte meg, kinek milyen van. Azután a barátnői (egypár már anya volt), majd a mindkét ági családtagnők következtek, majd prospektusok beszerzése, majd hosszú, merengő séták Keravillokban és áruházak műszaki osztályán, mindezek közben jegyzetelés apró papírokra, majd a jegyzetek összesítése árkus íven, majd a megbeszélés meghirdetése, majd a megbeszélés maga. Előadta nekem az egyes típusok (volt vagy öt) előnyeit és hátrányait, logikus érvekkel és tapasztalati tények rendezésével bizonyos fajta masinákat kizárt. Sorban egymás után, míg csak kettő lehető maradt. – Hát akkor döntsél! – mondta. Én? Te jártál utána, én csak henyéltem! Te tudod, miről van szó, mosni is te fogsz (nem tiltakozott). De nem döntött.

 

/Mellékszál: apám egyszer csak vett, minden előzetes nyilvános fontolgatás nélkül, egy forgólapátos mosógépet. Akkoriban az volt a sztárújdonság. Kipróbálta elsőnek. Összemosta nővérem bordó blúzát az én világoskék, hosszúgallérú, németből hozott negyvenmárkás olasz selyempuplin ingemmel. Az eredmény tett rockerrá. Negyven éve./

 

Szóval nem döntött a párom, kimondtam én az egyetlen logikus megoldást. Midimat! Megnyugodott. Az anyakönyvvezető elkezdett készülni a beszédre. Megvettük a masinát. A feleségem nekiállt kitanulni. Különféle helyekre mindenféle szert lehet önteni bele, tárcsákat kell forgatni és akkor programozódik. Megfelelő módon megfelelő mennyiségű ruhát kell tenni bele s akkor szépen, ringón jár. Ha nem, megbokrosodik, ugrál, tépi a zablát. Itt-ott kissé leverődött a zománca, de sehol sem rozsdásodik. Félig lekoptak a használati utasítás betűi, de ez nem baj: feleségem már behunyt szemmel használja. Én ma sem értek hozzá, mesterségem a teregetés.

 

Huszonöt év. Sok idő! Ennyi éve van velünk a masina. Néhány éve valami pénz állt a házhoz, s akkor előmerészkedtem az ötlettel: cseréljük le! – Ezt? – kérdezte a gazdája. Ma csupa vacakot gyártanak, egy-két év és tönkremennek! – mondta. Valamint lesújtóan nézett. Engem, nem a gépet.

 

A múzeum most száz éves. Én közben leelőztem, 101 vagyok. (Szto jeden! – ki tudja a megfejtést?) Le kellene cserélni a hűtőt, a porszívót, a szétesett hifitornyot, tévét, gáztűzhelyt, a mobilokat (a többiekét, nekem nincs), bővíteni a számítógépemet. Autóra nem gondolunk. Nem férek bele semmilyen költségvetésbe.

 

A nyáron jött valami pénz, elmentünk négyesben Velencébe, lagúnázás, biennále, egy hét, egyszer még vacsoráztunk is! A gyerekek megmérgeződtek. Huszonöt évig ez is kitart, áramot sem eszik.

 

Ja, az ünnepi szöveg! – Köszönöm, mosógép, jól összemostál!

 

 

 

Szabó Béla István
  • Polgárverés – 12 éve
    Azt sem sikerült kideríteni, hogy a brüsszeli bürokrácia miért hunyta be a szemét, amikor látta, hogy európai uniós polgárokat vernek véresre.
  • Antall József és Sargentini
    Amikor nagy a zűrzavar, a cosmos helyett chaos van, amikor a szervezetlen rotyogás uralkodik, nem árt, ha fogódzót keresünk.
  • Orbán: Európa a nemzetek hazája
    Európa a nemzetek hazája – mondta Orbán Viktor miniszterelnök Budapesten, a Terror Háza Múzeumnál tartott ünnepi beszédében. Úgy fogalmazott: akik az Európai Unióból európai birodalmat akarnak gyúrni, mind bevándorláspártiak.
  • A hétköznapok adta helytállás dicsősége
    Erich Lessing, Burghardt Ferenc, Fényes Tamás, Tóth László, Horling Róbert, Munk Tamás és Mező Sándor felbecsülhetetlen értékű kortörténeti felvételei az MTVA archívumának válogatásában.
  • A magyar nemzet 1956-ban világtörténelmet írt
    A magyar nemzet 1956-ban világtörténelmet írt - mondta a Miniszterelnökséget vezető miniszter kedden, az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulóján a budapesti Széna téri '56-os emlékműnél tartott megemlékezésen.
MTI Hírfelhasználó