Megmérgezték Sztálint? – politikai gyilkosság áldozata lett a kommunista vezér?
Állítólag vérhígítóval ölték meg, hogy megelőzzenek egy szovjet–amerikai háborút
Vlagyimir Naumov orosz és Jonathan Brent amerikai történész a Sztálin utolsó bűne című tanulmánya azt sugallja, hogy Sztálint egy warfarin nevű vérhígítóval mérgezték meg 1953. március 1-jére virradóra egy vacsorán, amelyen négy politikai bizottsági taggal vett részt. A vacsora állítólag hajnalig tartott, és aznap este találták meg a vezért a földön. Három nappal később meghalt.
2006. január 8. 12:53

A mérgezéselméletet a szerzők részben arra alapozzák, hogy az első orvosi jelentések szerint Sztálin haldoklásakor súlyos gyomorvérzést szenvedett. Ezek az utalások azonban eltűntek a hivatalos orvosi jelentésből. A tudósok a második világháború utáni „orvosperrel” hozzák összefüggésbe halálát, amelyben zsidó származású orvosokat akartak megvádolni, hogy a kommunista vezetőket meggyilkolására készülnek, és el akarják pusztítani a Szovjetuniót Amerika titkos irányításával. Az elméletet Sztálin emberei fabrikálták. Az újabb terrorhullámot már nem tudták végrehajtani. Két héttel az orvosper megkezdése előtt Sztálinnal agyvérzés (vagy valami más) végzett. A per messze túlmutatott volna az újabb tisztogatáson: egy Ivan Varfolomejev nevű feltételezett amerikai kém 1951-es vallomásából kiderült, hogy a Szovjetunió azzal akarta vádolni Amerikát, hogy új szuperfegyverével szándékozik elpusztítani Moszkvát. Naumov szerint ez a terv, az akkori távol-keleti készülődésekkel együtt arra mutat, hogy Sztálin háborút akart az Egyesült Államok ellen. Az azonban nem világos, hogy első csapást tervezett-e, vagy pedig az „összeesküvés” provokációja révén jutottak volna el a felek a háborúig. 

Sztálini-hagyaték 

Sztálin hagyatéka ma azokból az anyagokból áll, amelyek még életében különböző levéltárakhoz kerültek, s az elmúlt években a nyilvánosság számára is hozzáférhetővé váltak. Ilyen értékes anyag a belügyi népbiztosság, később belügyminisztérium anyagai között elkülönített, különleges dosszié. Ebben jelenleg mintegy 3000 dokumentum található, többségében határozatok, rendeletek aláírásra átküldött példányai, jelentések, beszámolók. Ha azonban arra gondolunk, hogy szemtanúk szerint Sztálin naponta 100-200 iratot olvasott át, irodáit elárasztották az át nem olvasott dossziék, elképzelhetjük, milyen óriási iratanyag semmisült meg. A különleges dosszié eredetileg az SZKP KB főtitkára szigorúan titkos levéltárát jelentette, ahová Sztálin azokat az iratokat küldte át, amelyeket fontosnak ítélt a Szovjetunió történelme szempontjából. A legutolsó időkig a főtitkárokon kívül másnak nem volt betekintése az iratokba, így annak tartalmára vonatkozóan is csak feltételezések voltak. Ma már olvashatóak a Molotov-Ribbentropp paktum titkos jegyzőkönyvei, a lengyel hadifogoly tisztek kivégzésére adott utasítások, az észak-kaukázusi és krími muzulmánok áttelepítésére vonatkozó parancs, amelyeknek korábban a létét is tagadták. Ez az anyag a Politikai Iroda anyagával, a KGB anyagának egy részével együtt jelenleg az Orosz Föderáció elnökének levéltárában található. 

Ennek a gazdag anyagnak nagy része ma már a kutatók rendelkezésére áll, bár 300 ügy továbbra is titkosítva van. Hozzáférhetőek anyjához írt rövid, sokszor egy-egy soros levelei, második feleségével, Nagyezsda Allilujevával folytatott levelezése, Jakov fia német hadifogságáról szóló beszámolók. A másik gazdag anyag a Társadalmi-politikai Történet Oroszországi Állami Levéltárában található, amely a Sztálin életében a párt Központi Levéltárába átadott iratokból áll. Különösen érdekesek a Sztálin közvetlen munkatársairól, közéleti személyiségekről szóló titkos beszámolók. A történetírás korábban is tudott arról, hogy a főtitkár kompromittáló adatokkal tartotta sakkban munkatársait, ma már a titkos adatgyűjtés mechanizmusa is világos. A besúgó hálózatot a párt Központi Bizottságának titkos osztálya irányította, melynek élén 1930-1953 között A. N. Poszkrebisev, Sztálin személyi titkára állt. A megfigyelések alól még a sztálini elnyomó gépezet irányítói, G. G. Jagoda, N. I. Jezsov és L. P. Berija sem voltak kivételek.  

Sztálin hagyatékának megsemmisítésére különféle magyarázatokat találtak a szerzők. Azt azonban nem tartják valószínűnek, hogy Berija egyedül döntött volna az iratok sorsáról, az új vezetők, N. Sz. Hruscsov, G. M. Malenkov és Berija közösen gondoskodhattak az iratok eltüntetéséről. Biztos, hogy Sztálin maga nem semmisített meg iratokat, sőt gondoskodott azok megőrzéséről a későbbi nemzedékek számára. Az új vezetőkre nézve bizonyára számos kellemetlen irat kerülhetett volna elő, amit igyekeztek megakadályozni, azok megsemmisítésében maguk is érdekeltek voltak. De nem kizárt, hogy a felszínen tovább folytatódó Sztálin-kultusz mögött a háttérben már közvetlenül halála után megkezdődött a desztalinizáció. Bárhogyan is történt, a történészek számára nagy veszteség a felbecsülhetetlen értékű és mennyiségű anyag elpusztulása, a Szovjetunió népei számára a veszteség jóval kisebb. S a szerzők vélekedése szerint, bizonyos értelemben meg is könnyítette a sztálinizmussal való szakítást. 

Sztálin, Joszif Visszarionovics (1879-1953) - Eredetileg Dzsugasvili 

Grúz származású szovjet diktátor, generalisszimusz. Fiatalon bekapcsolódott a munkásmozgalomba, 1899-ben ezért kizárták a papi szemináriumból. 1901-tõl kezdve csak forradalmi tevékenységgel foglalkozott, többször bebörtönözték illetve száműzték. Több álneve is volt, a Koba fedőnevet 1913-tól Sztálinra cserélte. 1917-ben részt vett az októberi forradalomban. Az azt követő polgárháborúban katonai parancsnok, de nem árult el nagy tehetséget ezen a téren, többször hozott hibás döntéseket. 1922-ben, Lenin halála után az SZKP KB főtitkára, mely tisztséget haláláig betöltötte. Ezután fokozatosan egyre keményebb diktatúrát vezetett be. Sokszor mondvacsinált okokra hivatkozva számolt le valódi vagy vélt ellenfeleivel. A terrorhullám 1937-38-ban érte el csúcspontját. Ekkor többek között valósággal lefejezte a szovjet tisztikart, e döntéséért 1941-ben drága árat kellett fizetnie. 1939-ben megnemtámadási egyezményt kötött Németországgal, és megállapodott Hitlerrel Lengyelország felosztásáról, melyet a németek invázióját követően ő is megtámadott. Ezután háborút kezdett Finnországgal, a remélt gyors győzelem helyett véres csatákat kellett szervezetlen seregének vívnia. Az 1941-es német támadástól 1945-ig az Állami Honvédelmi Bizottság elnöke, honvédelmi népbiztos, a Szovjetunió fegyveres erőinek főparancsnoka.

A honvédő háború elején az addigi hibás katonapolitikai és személyi döntéseit tetézi azzal, hogy nem képes a nyilvánosság elé lépni, első megnyilatkozására csak július 3-án kerül sor. Rövidesen elkezdi keresni az állítólagos felelősöket, ezzel ismét megtizedelve a tisztikart. Később fokozatosan a saját kezébe veszi az irányítást. Tábornokaitól feltétlen engedelmességet követelt. A hadműveletek tervezésében nem játszott döntő szerepet, de az alternatívák között legtöbbször ő választott. Főként a kezdeti időkben sokszor hallgatott régi, ám kevésbé tehetséges barátaira, pl. Bugyonnijra, Tyimosenkora vagy Vorosilovra. A későbbiekben már bátrabban bízott kiváló képességű parancsnokaiban, Zsukovban, Vasziljevszkijben és társaikban. Ügyes politikus volt, a szövetségesek tanácskozásain Rooseveltet befolyásolva gyakran keresztülvitte akaratát Churchill-lel szemben. Diplomáciai tehetségének is köszönhető, hogy a Szovjetunió kiterjeszthette befolyását Kelet-Európában. A háború után egyre növelte hatalmát, újabb és újabb bűnökkel, a terror fokozott alkalmazásával igyekezvén azt megszilárdítani.

Forrás: MTI, Klió, bibl.u-szeged.hu

gondola összeállítás
megmondó
Ebben a kérdésben a jelen a fontos: most titkolják el a tényeket a társadalmak elől.
hírfolyam
  • Hírstart
  • Hírkereső
  • Hírlista
  • News Agent
  • Alternatív Hírportál
  • Startlap
  • A hírek
  • Hírfal
  • Hírmutató
  • Polgári Szemle
  • Időjárás
  • Bálványosimádó
  • MTI